2008. november 6., csütörtök

Köszönöm, hogy vagytok nekem!

Már régóta foglalkoztat a kérdés, nemegyszer pedig rámtör az elmúlás érzése. Amióta beköszöntött az ősz, annál inkább hatalmába kerít. Tudom, hogy fiatal vagyok, tudom, hogy tulajdonképpen még nagyon sok évem lenne hátra, de sokszor fékevesztetten tolul a fejembe a kérdés: valóban így lenne? Igen, az volna a legszebb, ha megöregedhetnék gyermekeim, unokáim körében, de nem lehet tudni, hogy így lesz-e. Legalábbis mi nem tudjuk.

A napokban egy nagyon szomorú eset történt és amióta megtudtam a hírt, egyszerűen nem tudok nem gondolni rá, egyszerűen nem tudok napirendre térni fölötte: egy kisfiú, egy 7 hónapos alig múlt csecsemő meghalt. Szörnyű, felfoghatatlan és értelmetlen halál. Egy hónapja még egészséges volt, azaz nem tudtak a halálos kórról, ami benne volt, mára meg ... nincs már. Amikor 7 hónapos lett, rengeteg játékot vásárolt az Édesanyja, délelőtt boldogan újságolta, hogyan fedezgette fel a gyerek őket, este pedig a szörnyű valósággal kellett szembenéznie. El sem tudom képzelni, hogy a szülei mit érezhetnek és hogyan élhetik túl ezt a csapást anélkül, hogy belebolondulnának. Nincs mivel, nem lehet ilyenkor vigasztalni. Talán idővel enyhül a fájdalom, de biztos vagyok benne, hogy az anya, aki gyermekét temeti el, vele együtt fele önmagát is eltemeti.
Nem ismertem őket. Az értük imádkozóknak mintegy 95%-a, úgy gondolom, szintén nem ismerte őket, mégis mellettük álltunk szívvel-lélekkel, imáinkban állandóan a gyógyulását kértük, gondolataink csakis pozitívak voltak. De most gyászolunk. Azt mondhatom, gyászol egy egész világ.

Azt hiszem, mondanom sem kell, mekkora a félelem most bennem. Valahogy mindenki kerülné ennek a megfogalmazását, a kimondását, de talán minden Anyának a fejében megfordul: és ha az én gyerekem lett volna? És mindenki beleborzong, hessegeti az ilyen förtelmes gondolatokat, szántszándékkal valami másra próbálja terelni a figyelmét, de mégsem tud nyugodni. Legalábbis én így vagyok ezzel. Isten őrizz, hogy ilyesmi derüljön ki valakinek a gyerekéről, de tudhatjuk mi azt? Tudhatjuk-e mi lappang bennünk? Tudhatjuk-e mire lépünk ki a házból? Tudhatjuk-e mekkora életet szánt nekünk, mi a szándéka velünk Istennek? Mi célból születtünk és mi célból vett el egy ilyen nyiladozó kis életet? Nem tudjuk, véges az elménk, de – bocsánat a leírásáért – lehetünk mi a következők.

Visszatérvén a bejegyzés kezdetéhez...
Sokszor azon kapom magam, hogy felnőve látom lányaimat, magamat pedig öregen, de mindig ott van az az érzés, hogy nem adtam át nekik mindent, amit adhattam volna, nem tanítottam meg őket mindenre, amire taníthattam volna: nem jutott idő mindenre. Sokszor azon kapom magam, hogy lejárva látom az életemet, de ha visszatekintek, nem látok semmit, amit magam után hagytam volna, sem kézzel fogható, sem szellemi értékeket, sem egy sikeres páyafutást, sem egy példaértékű családot, egyszóval elpazaroltam a reám bízott tálentumokat. Sokszor azon kapom magam, hogy arra gondolok, nem létezek már. És kétségbeesetten látom, hogy a világ nem áll meg nélkülem, a gyerekeim, akiknek most én vagyok a mindenük, akik most nélkülem nem boldogulnának, ügyesen megállnak a saját lábaikon, végzik a dolgukat, családjaik vannak, és amellett hogy ez mérhetetlen boldogsággal tölt el, saját haszontalan mivoltomra is rávilágít.

Sokszor meg azon kapom magam, hogy azt sem tudom mit csináljak ahhoz, hogy minél többet megmutathassak a világból a gyerekeimnek, minél több mindenre megtaníthassam őket, minél többet adhassak át nekik, minél több mindent hagyhassak magam után, hogy nyoma legyen, hogy én is itt jártam ezen a földön, életemmel pedig olyan példát állíthassak eléjük, hogy amikor felnőnek és megállnak a saját lábaikon, amikor családjaik lesznek és nekik kell útmutatóknak lenniük, ne kelljen a sötétben keresgélniük, hanem a felhalmozott, elraktározott tudás- és ismeretanyagot könnyedén elővehessék a megfelelő pillanatban.

Akkor elmondhatom, hogy nem volt haszontalan, értelmetlen az életem. És köszönöm, hogy az életet éppen velük tanulhatom.

3 megjegyzés:

Timi írta...

Ugyanezek a kérdések vannak bennem is, Edith... :(((
Honnan tudjam, hogy jól vigyázok-e a gyerekeimre? Hogyan védjem meg őket, ha nem is tudom, mitől kell védenem? ... csak tüsszent, vagy egy kicsit bágyadt és már a hideg futkos a hátamon, hogy jajj, ugye nem komoly?!
Most meg főleg, B. kacsán óhatatlanul ilyen gondolataim vannak- és bevallom férfiasan, iszonyúan félek, féltem őket... mert annyira hihetetlenül gyorsan lett beteg az a kisfiú is... Edith, én ettől annyira félek :((((

De így nem lehet élni. Ezen valahogy felül kell emelkedni, csak gőzöm sincs, hogyan. :(((

Nem csoda, hogy nem tudjuk elterelni a gondolatainkat ebből az irányból... anyukák vagyunk, így lettünk kódolva- de akkor is... félek én is :(

Timi

ilgya írta...

olyan szép gondolatok,köszönöm,hogy megfogalmaztad őket...

Szitya írta...

A szorongás velem is együtt él. Hogy Zoli életem párja, arra úgy jöttem rá, hogy féltettem. És azóta van még négy másik féltenivalóm (meg persze csomó másik, hisz sok a családtag és kedves barát.

Nem lehet rettegésben élni, ez tény. De az is igaz, hogy ha ezeket a félelmeket jó helyen tárolod, akkor segít abban, hogy észben tartsd folyamatosan: nem érdemes apróságok miatt összekapni, elpazarolni a boldog pillanatokból akár csak egyet is, hiszen nem tudni, hogy mennyi vár még....

És nem szabad az időt sürgetni és a jó dolgokat halogatni. Minél több jó élményt szerezni a szeretteinknek, most és nem holnap.

Ez az én módszerem arra, hogy együtt éljek az örök szorongással.

És már tíz napja remeg a lábam és nem alszom, mert csütörtökön repülőre szállunk Zolival, együtt. Úgy érzem, hogy elárulom a gyerekeimet, mert mi van ha...? Viszont ez egy fantasztikus ajándék a szüleimtől és biztos szép pillanatok várnak rám, a szerelmemmel. Így aztán fatalista módon indulok - és örülök.

Gyönyörűen leírtad a lelki tusáidat, de kérlek, minél kevesebb ilyesmit forgass magadban, mert még megárt!

Puszi,

Szilvi