Vármezőn, vasárnap

Szombaton, az eredeti tervek szerint, mentünk volna valahová. Még nem volt eldöntve, hová, de mivel István szabad volt, az idő pedig kánikulás, nem akartunk benn ülni a lakásban. De közbeszóltak kényszerű körülmények, így szombaton délután perkettafelszedés, majd -lerakás iktatódott be, úgyhogy nem mehettünk sehová.

De kitaláltuk, mivel kárpótolhatunk! Zoli lejött Istvánnak segíteni még szombaton, vasárnap reggel pedig Melinda is lejött a két gyerekkel és közösen mentünk ki Vármezőre. Még a Maros is szóba jött, de végül úgy döntöttek a fiúk, hogy mintsem egész nap korbácsolják a Maros vizét és ne fogjanak semmit, akkor inkább Vármezőn korbácsolják a kis tavakat, ahol, ha fognak, akkor mindenképpen pisztráng akad horogra. És igaz, hogy ezt meg kell fizetni, de azért szinte 100% a valószínűsége annak, hogy hallal térünk haza.

A fiúk, Kriszta felügyelete alatt bevásároltak, majd felszerelkeztünk további
piknikezéshez való cuccokkal és elindultunk. Vármezőre érkezve benéztünk a
tavakhoz, de aztán tovább is mentünk a patak völgyében.
A jó kis nagysziklás, megszokott helyünk foglalt volt, viszont senki nem volt ott, ahol tavaly május 1-kor sátoroztunk. Letelepedtünk és a fiúk már gyújtották is a tüzet a hússütéshez.
Közben szőlőt szemezgettünk, a patakot vettük birtokba, de csak Dávid bírta hosszútávon: olyan hideg volt, hogy szakította le a lábunkat, Kriszta sem kívánkozott pluszban bele, megelégedett a köves partjával. Borókát Beni hurcolászta mindenfelé, így ő is részese volt a patakparti kavicsdobálásnak. Közben a kisasszony aludt is egy órácskát, úgyhogy jó volt minden. Melindával beszélgettünk és örültünk, hogy nem nekünk kell ételt készíteni. Végül én mégis besegítettem a hússütésbe, de nem volt nagy ügy. Amikor megsültek a húsok,
leültünk falatozni, aminek belakás lett a vége. Nagyon finom volt a készen vett, előre bepácolt hús, és félelmeink ellenére a vastagabb szeletek is finomra átsültek. Evés után már nem sokat töltöttük az időt egyhelyben, egy-egy szelet dinnye, egy-egy pohár gyümölcslé vagy sör után lassan szedelőzködtünk és visszamentünk a halastavakhoz.

Nagy volt az izgalom, hogy sikerül-e mégis fogni, bennünk motoszkált a gondolat, hogy vajon nem mi leszünk az egyedüli szerencsétlenek, akik hal nélkül térnek haza? Alaptalan volt a félelem, mert 3,5 kg pisztrángot fogtunk, és Melindát meg a két kisasszonyt kivéve, mindenikünk fogott legalább egyet. Végül 12 különböző méretű hallal jöttünk haza, amit kétfelé osztottunk, pár darabot eltettem a fagyasztóba, két nagyot pedig ma ebédre sütök meg.

Szép napunk volt, úgy mindenestül, még gyönyörűbb időnk (egy adott pillanatban 39,5-öt mutatott az autó hőmérője), úgyhogy ennél többet nem is kívánhattunk egy egyszerű szeptemberi vasárnaptól.