2008. szeptember 4., csütörtök

Mi is legyen a cím?

Nem véletlenül nem tudok címet adni, mert nem is tudom, miről akarok írni.

Csak érzem, hogy írnom kell; valami megmagyarázhatatlan érzés, egy furcsa hangulat tartott fogva ma egész nap. Azt hiszem, az idő miatt van.
Múlt szombaton még olvadtunk a hőségben, kerültük a harmic feletti meleget ahogyan csak lehetett. Ma, ha kinézek az ablakon, mit látok? Hétágra süt a nap és eléggé erősen fúj a szél. Ez nem furcsa, ilyen eddig is volt ezen a nyáron. De ha kimegyek... Ha kimegyek, valahogy érzem, hogy ez már nem a nyár. Nem az a nyári szellő, ami jólesik az embernek, ami nem árthat a gyerekeknek. Ma már body került Borókára, a zoknira kiscipőt húztam és sapkát, igen, jól olvassátok, sapkát tettem a fejére, mert féltettem a fülét. És bizony, Kriszta is elbírta a vékony, de hosszúujjú blúzot, nekem sem volt melegem hosszú nadrágban. Ha nem a napon voltunk, már-már szabályosan fáztunk.

Amúgy szép napunk volt eddig. Hosszú idő óta először, ma csaptunk egy görbe napot. Csak úgy, csajosan. Nem volt semmi extra, de éppen ez volt most a jó, hogy csak úgy hagytuk telni a napot. Egy adag mosás, egy gyors ebédfőzés, a lakás gyors összerámolása képezte ma a kötelező teendőimet (a kész lecsót még üvegekbe kell tennem és ki kell dunsztolnom, de ez ráér este is, miután a lányokat lefektettem), és hihetetlenül jóleső érzés volt könyvvel a kezemben leülni kávézni amikor a lányok aludtak. Végül még bóbiskoltam is pár percet, de Boróka úgy gondolta, hogy ez már túl nagy luxus számomra, úgyhogy inkább felébredt.

Szintén hosszú idő óta először ma ismét elmentünk a templomkertbe. Már dél volt, akár fektethettem volna le Krisztát, de úgy gondoltam, kihasználjuk a napot, amíg süt a Nap. Jól tettük, mert jó kis kikapcsolódás volt mindhármunknak. És nem utolsó sorban jó kis altató-fárasztó kimozdulás. Esélyem sem lett volna, hogy egyidőben aludjanak a lányok, ha nem megyünk ki. Boró 12 előtt ébredt, úgyhogy váltott alvásnak néztem elébe. Kriszta alvásának csúsztatása pedig kapóra jött. Igaz, amíg megfőtt az ebédhez a makaróni, már eléggé nyafogott, de végül elég jól evett és utána nyomban, minden fölösleges mozdulat, szó, hercehurca nélkül elaludt. A templomkertben volt helye és alkalma kiszaladgálni magát. Csak eltűnt, majd a másik irányból hirtelen felbkkant a templom mögött. Futkározott a labda után, rugdosta, egymásnak is dobigáltuk, de úgy alapjában, nem volt szüksége most játszótársra. Érdekes módon, felemlegette, hogy itt van Dávidka és Edit néni (akikkel még nyár elején általában találkoztunk itt), de amikor mondtam, hogy most nincsenek, már nem is kereste többé őket. Borókát is leraktam a fűbe és a kicsi drága, mintha nyársat nyelt volna, olyan egyenes derékkal bámult körbe, mintha azt kérdezné tőlem, hogy Anyu, hát ez mi a szösz? Mi ez a szúrós akármi itt az ujjaim között? Meg is kóstolhatom? - És megkóstolta. Nagyon résen kellett lennem, ezért nem igazán ment az olvasás sem, de legalább tudtunk hármasban "birkózni", labdázni. Egy órácskát voltunk kinn, egy röpke, de jóleső, tartalmas órácskát, amikor leeresztettük egy kicsit a felgyülemlett fölösleges gőzt és átadhattuk magunkat a állandóan régi, de mindig új természetnek. A fák levelei még zöldek egytől egyig, de volt a levegőben valami, ami már jelezte: az ősz óhatatlanul itt van, a ma még zöld levelek nemsokára sárgák lesznek és lehullnak, mi pedig ismét csak arra gondolunk: még egy év eltelt....

Nincsenek megjegyzések: