Orvosoknál 2.

Ha jól látom, érzékelem, akkor még élek.:p Nem is volt annyira szörnyű az éjszaka, mint amilyenre számítottam. No, de a tegnap este az ... enyhén szólva húzós volt...

Nekem szájsebésszel volt dolgom.
Még júliusban, amikor fogorvosnál jártam, kiderült, hogy az egyik bölcsességfogam nagyon szerencsétlenül nő (vízszintesen, hátulról előre:o és nem alulról felfelé) és valószínű az okozza a nagy fogfájásokat, ezért feltétlenül meg kell szabadulnom tőle. Azért azt a fogat, amire panaszkodtam, betömte a doktornő, de a lelkemre kötötte, hogy mihamarabb keressem fel a javasolt szájsebész urat és járjak a végére a dolognak. Igenám, de milyen az ember? Ha nincs baja, akkor elmegy kínoztatni magát? Csak amikor már nem bír meglenni a fájdalomtól, sokszor az utolsó utáni percben szánja rá magát a lépésre. Így jártam én is, bár szerencsére még nem jött el az utolsó perc.:) Múlt héten - a bölcsességfogam valószínű egy újabb növekedési fázisba lépett - ismét megfájult a fogam, ezúttal egy alsó, ami a bölcsességfog szomszédságában van, de olyan szintem fájt, hogy ha beszéd közben hozzáért a nyelvem töve, már jajdultam. Végig az az érzésem volt, mintha mozogna, ki szeretne bújni a helyéből, mintha szét akarna hullani.

Nem sokat teketóriáztam, az első adandó alkalommal - kedden reggel - megkerestem az orvost és megbeszéltük a részleteket. Tegnap reggel 8-ra hívatott a műtétre. Már kedden szimpatikus volt, minden kérdésemre válaszolt, sőt, kérdezetlenül is elmondta, hogy mire számíthatok majd a beavatkozás utáni napokban, szóval tegnap nyugodt voltam, amikor István bevitt. Jobbanmondva nem féltem a műtéttől, az, tudtam, nem fog fájni, de aggasztottak a továbbiak, amikor már kimegy az érzéstelenítő hatása a szervezetemből. (Amitől féltem, meg is kaptam, de legalább nem ért felkészületlenül.:p)

Kedden kissé gyanúsan néztem szét az eléggé lerobbant, na jó, mondjuk úgy: nem éppen 21. századba illő kórházi váró-folyosó láttán, de más választásom úgysem lett volna. Az orvos hozzáállása viszont kompenzálta a hiányosságokat. Tegnap reggel minimális várakozás után (én is csak 8 óra 10 perckor érkeztem oda :-$) bevették a papírjaimat és egy újabb kb. 10-15 perces ücsörgés után már hívtak is a műtőbe. Amikor beléptem, az orvos és vagy 3 nővér éppen zöld ruhájukba bújtak bele, de a doktor, mintegy kitalálva gondolatomat, megnyugtatott, hogy talán ijesztő, de nincs mitől félnem. Ettől kezdve gyorsan ment minden.

Fogalmam sincs, mennyit tarthatott a műtét, de 9 óra 6 perckor már Istvánt hívtam, kinn az utcán és elújságoltam, hogy lejárt.
Felfeküdtem az asztalra, egy fehér lepellel betakartak (a szemeimet is az erős fény miatt), amjd megkaptam az érzéstelenítőt. Pár perc után már semmit sem éreztem és el is kezdődött a beavatkozás. Egy kis kapirgálás, egy kis reszelésféle plusz egy feszítés és már mondta is az orvos, hogy kijött! Még egy-két percig tartott a bevarrás és már szállhattam is le az asztalról. :o
Minden úgy történt, ahogy én egy műtétet elképzelek. Legalábbis egy olyan műtétet, amilyen az enyém, hogy ébren voltam és nem volt olyan halálkomoly sem. Az orvos minden pillanatban beszélt hozzám, állandóan mondta, hogy éppen mit csinál, időnként megkérdezte, hogy fáj-e, szóval, éreztem, hogy partnerszámba vesz és nem idiótaként kezel. Sőt, amíg vártuk, hogy hasson az érzéstelenítő, megkérdezte, kivel maradtak a gyerekek, kiderült, hogy neki is van egy két és fél éves fiacskája, szóval jó volt a hangulat. Miután kijöttem, nemsokára az orvos is jött, kiadta a szájápolásra, fájdalomcsillapításra vonatkozó utasításait, megkaptam a receptet a gyógyszerekre, illetve egy cédulát, amivel jövő pénteken a varratkiszedésre kell mennem. 10 óra előtt otthon voltam. (Eredetileg szó volt 1-2 óra megfigyelésről, de lebeszéltem róla az orvost, minél hamarabb otthon szerettem volna lenni. Ha valami baj adódott volna, úgyis egykettőre visszamehettünk volna.)
Azóta "minden rendben". Csak egy kicsit fáj (per pillanat egyáltalán:)), csak egy kicsit jól fel vagyok dagadva, mintha Istvántól kaptam volna egyet;):p, csak egy kicsit nehezen tátom a számat, nehezen rágok, fáj a nyelés, az orrfújás, néha Kriszta megsimogatja a duzzadt felemet és puszit is ad:), néha Boró sem akar kimaradni és jól behúz egyet oda:p, szóval semmi baj, kibírom én ezt is...:)

Így hát, átestem életem harmadik műtétén, a manduláim és a vakbelem után egyik bölcsességfogam is ilyen szomorú sorsra jutott, hogy meg kellett válnia tőlem!:)