Nahát, én jókor pakoltam ki a hétfői sztorit!
Mert talán nem kellett volna pont ma... talán még ráért volna... talán nem is kellett volna egyáltalán.... talán...
Mert nem illik a szülinapján senkit sem pellengérre állítani! Főleg nem egy olyan valakit, mint István, aki különben gondos, szerető férj és apa, aki kiveszi a maga részét a munkákból (beleértve a házimunkát is néha), illetve a gyereknevelésből. Csakhát aznap éppen borult a bili vagy betelt a pohár, vagy bárhogy is neveznénk, de kissé elegem lett a dologból.
Csakhát ez is olyan, mint a repülőszerencsétlenségek. Ha lezuhan egy gép, azt már az egész világon tudják, az összes csatornán arról tudósítanak, mindenki arról beszél... miközben senki sem említi meg a többszáz járatot, ami naponta sikeresen, baj nélkül célba ér.
Kár is minden további szó, mert nem is az a lényeg. Az a lényeg, hogy Istvánom ma Krisztusi korba lépett. Kezd "vénülni" az én 25 éves fejű örökös kamaszom.
Nem tudom ő hogyan értékelné a letelt éveket. Én úgy gondolom, hogy nemcsak, hogy nem voltak hiábavalóak, hanem sikeres, gazdag évek voltak. Nem a pénzre gondolok, bár arra sem kell panaszkodnia, hanem arra, hogy becsületes, szerető családba született, ahol tisztességgel és a legtöbbet adva neki(k) nevelgették; iskolát, egyetemet jó eredményekkel végzett és fejezett be, mérnökként pedig nagyon jó, elismert szakember. Van itthon egy felesége, aki nagyon szereti őt és két gyönyörű szöszi angyalkája, akik mindig repesnek az örömtől, amikor meglátják.
Hogy mit tartogat az élet számára ezután, nem tudom, senki sem tudja, csak a Jóisten, de ha csak ennyit is rendelt számára, ami már most megvan, már akkor is elégedett lehet.
Isten éltessen sokáig, Tatuskám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése