A nagy pillanatról sajnos nincs fényképem, mert Aput nem engedték be a szülőszobába, de hangfelvételem az van. Apu a folyosó végén volt, amikor rázendítettem, és a csukott ajtókon keresztül is olyan tiszta felvételt tudott készíteni, mintha ott lett volna mellettem. Jól bemutattam a hangomat; a kántor nagyanyám kellett volna, hogy hallja akkor, nagyon büszke lett volna rám! Nem mintha most nem lenne ugyanolyan büszke az első lányunokájára!
Az első kép 1 óra és 20 percesen készült rólam, amikor már készen felöltöztetve bevittek Anyuhoz:
Itt már majdnem 2 órás vagyok:
... Aztán odatettek szopizni...
Hát ezek a nagyok megint olyan buták! Azt hiszik, hogy én úgy táncolok, ahogy ők diktálják? Úgy tettem, mintha szopiznék, de csak mozgattam a számat. Hiszen én nem voltam éhes! De aztán megéheztem, csak enni nem tudtam. Anyunak véresre szívtam a mellbimbóit. Persze nem a legelső napon, de szegény sokat szenvedett, amíg ott voltunk a kórházban! Én meg csak fogytam, fogytam, már azt hittük, hogy haza sem engednek! Na, de aztán mégiscsak elcsíptem a szopizás technikáját, akkor már szinte állandóan ettem volna!
Április 6-án engedtek haza a kórházból, pedig Anyu azt hitte, hogy az egy nappal előtte lévő születésnapját már otthon ünnepeljük, hármasban, de a dokinéni úgy gondolta, hogy jobb, ha még néhány vizsgálatot elvégeznek, ami elvitt még egy napot.
De aztán hazamentünk, és elkezdődtek az én mindennapjaim is. Most éppen megéheztem, ezért nincs kedvem Anyut békén hagyni, de majd ha elaludtam, megengedem neki, hogy még írogasson!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése