Április 6-án csak déli 1 óra után engedtek haza a kórházból, illetve csak akkor indultunk el, mert én, nem tudván, hogy Anyu mennyire vágyik már haza, állandóan sírtam, hogy éhes vagyok. Ne féljetek, most már nem húznám annyit az időt, de mit tudtam én akkor, hogy mi az otthon?
Mikor elindultunk, még javában siránkoztam: ezért a hidegért és fúvó szélért kellett otthagynunk a jó meleget? De ahogy elkezdett brummogni az autó motorja és elindultunk, egyik másodpercről a másikra elaludtam. Még akkor sem ébretem meg, amikor otthon letettek a hófehér huzatos ágyra.
Anyu nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy Apu és Mama, az apukám édesanyja milyen szép szobát varázsoltak a fogadásunkra. Azt azért mégsem értettem, hogy ha annyira örült, akkor miért pityeredett mégis el? Hiába, mondom, ezek a felnőttek néha olyan érthetetlenek!
Aztán bemutatták a birodalmamat: egy jó nagy kiságy, szép, kislányhoz illő ágyneművel. Már akkor azon törtem a fejem, hogy mit is kezdek én azzal a sok fölösleges hellyel addig, amíg forgolódni, mászni meg nem tanulok! De nem féltem magamat, majd csak kieszelek valamit!
Azon az estén meglátogatott a másik Mama, az anyukám édesanyja is. Az az érdekes, hogy nekem mindkét mamámat Magdinak hívják. És az a jó benne, hogy ha majd Magdi mamától kérek valamit, mind a ketten egyszerre fognak ugrani, hogy a kívánságaimat teljesítsék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése