A kórházban...

Arra gondoltam, hogy fölösleges agyonrészleteznem a kórházi ottlétünket, úgyis az a lényeg, hogy anyukáink meggyógyultak, és másfél hét kezelés után hazaengedtek. Már nagyon vártuk, Anyukám amúgy is elég sokat sírt, mert a dokibácsi állandóan hosszabbítgatta az ottlétünket. De nem baj, mert legalább teljesen egészségesen mentünk haza.

Egyvalamit azért még megemlítenék, illetve inkább kétvalamit! az egyik az, hogy az egyik napon olyan nyűgös voltam, hogy másfél hetes baba létemre még szinte Anyut is lepipáltam: reggel 8-tól nem aludtam este fél 8-ig, csak olyan 5-10 perceket szundikáltam, és ahogy Anyu megpróbált felállni mellőllem, annyira sírtam, mintha végérvényesen ott akarna hagyni engem. Alig engedtem aznap, hogy kimenjen a látogatókhoz is vagy hogy magát renbeszedje.

A másik meg egy még szomorúbb eset, aminek viszont nagyon pozitív eredménye lett, már kórházi viszonylatban értve, természetesen. Mi épp Virágvasárnapon mentünk vissza a kórházba, és Anyu nagyon remélte, hogy legkésőbb szombaton hazaengednek majd. De pénteken közölte a dokibácsi, hogy hiába jön Húsvét, nem engedhet haza, amíg Anyuci nem jött helyre teljesen. Esetleg hétfőn mehetünk, ha minden rendben! Nagyon szomorúak voltunk, főleg én, hogy az első Húsvétomat nem tölthetem otthon, és nem tudom várni a locsolókat! Hétfőn aztán megvizsgálták Anyut UH-n, és az nem mutatott egészen jó eredményt, ezért még két napig maradnunk kellett, de szerdán aztán valóban hazaengedtek.
Miféle pozitívum lehetett még ilyen körülmények között? Hát az, hogy a szobatársamnak, Anitának az apukája nagyon bátor ember volt. És az ő bátorságán felbuzdulva az én Apukám is bátor lett: fehér nadrágot és köpenyt, no meg fehér zoknit és papucsot öltött magára és ha hiszitek, ha nem, úgy besétált a kórtermünkbe, mint egy dokibácsi. Ehhez azt kell tudni, hogy erre a részlegre a látogatók nem mehetnek be a betegek szobáiba, mert ezen az emeleten van a szülészet is és nálunk az apukák még nem vehetnek részt a babák születésén. De az is igaz, hogy az én Apucim nem jött volna be, mert nem biztos, hogy kibírta volna. De én így is meglettem!) Szóval a dokibácsi apukám péntektől kezdve velünk töltötte a délutánokat. estig maradt mindig és senki sem szólt rá. És nekünk ez annyira jó volt, mert Anyu így tudott pihenni is, amír Apu vigyázott rám, no meg annyit kényeztetett, amennyit csak akart!
Ez a fotó ott készült rólunk, a kórházi ágyon.