Éjfél körül érkeztünk fel a szobánkba - szerencsére Anita is ugyanabban volt, és csak mi négyen laktunk benne - de ott szörnyű hideg és barátságtalanság fogadott. Én nagyon sírtam, Anyunak el kellett menni, hogy szurikat kapjon, aztán meg kellett várnom, hogy kifejje a tejet, amit megeszek, mert szegénynek annyira fájtak a mellbimbói, hogy nem tudott szoptatni engem. És mindig véreset hánytam tőle. Jaj, el is felejtettem mondani, hogy előző nap emiatt még beszaladtunk egyszer a sürgősségire, de azt mondták, hogy nem gond, ha vért is szívok, így hazaküldtek! Másnap a babadokinéni kényszerítette Anyut, hogy szoptasson engem, mert azt mondta, attól gyógyul be a cicije, és Anyukám szót is fogadott, mert az volt a leghőbb vágya, hogy szoptathasson engem, és hogy csak anyatejet kapjak. És ez sikerült is addig, amíg bent voltunk a kórházban, de később nem mindig volt elég a tejcsi, így kaptam tápit is. Különben a kórházban sem volt elég, jobbanmondva rengeteg tejci volt pl. éjjel és délelőtt, meg délben, de délután egyszerűen nem volt. Estére újra gyűlt az egyik cicibe, de én egész délután a másikon lógtam, egyrészt mert szerettem, másrészt pedig, mert ha kivették a számból bömböltem, olyan éhes voltam. És a hazugcumit oda nem volt szabad vinni!
Szóval, keserves napok voltak ezek számunkra.
Ez a kép ott készült rólam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése