A legfrissebb esemény ...

... ezelőtt egy évvel kezdődött. Január 4-én még semmi jelét sem éreztem jövetelének, de elkapott egy pakolási, hagyakozási vágy. Utólag, tudom, hogy ez már biztos előjele volt a dolognak, de fizikailag semmi sem utalt rá konkrétan! Elraktam az összes kimosott és beszáradt ruhát, talán még vasaltam is, virágokat öntöztem, előkészítettem az új ágyneműt, törölgettem, rendezgettem, ragasztottam (fiókgombot), illetve összepakoltam Krisztának az összes szükséges cuccát, amivel Mamáékhoz kellett vinni. Már elég késő volt, 9 óra is elmúlt, amikor azta bizonyos fiókgombot pillanatragasztóval rögzítettem. De a ragasztó kifolyt a kezemre és szörnyen kellemetlen volt, két ujjamon teljesen összehúzta a bőrt. Itthon semmivel sem tudtam lemosni, ezért lementem Zitához, hátha neki akad valamije. Acetonnal 90%-ban ledörzsöltük.

Aztán, ha már ott voltam, még beszélgettünk, hisz hétvége jött és ők amúgysem koránfekvőek, és fél 11 fele volt már, amikor hazamentem. Egész este éreztem szúrkálásokat itt-ott, de ilyesmit már többször éreztem, nem voltak furcsák. Kriszta aludt, Isván a gépnél volt. Egy idő múlva aztán ő is lefeküdt és akkor én ültem a géphez. Emlékszem, elég rosszul ment a net, de állandóan próbálkoztam, hátha mégis be tudnék lépni a fórumra, a naplóba. Közben jelentkezett néhány erősebb szúrás, de bármennyire is figyeltem az órát, nem voltak rendszeresek. Tulajdonképpen csak ezért maradtam fenn még mindig, hogy hátha rendszereződnek a fájások. Fél 1 után 12 perccel jelentkezett egy. Rá 11 percre még egy, majd 9 perc múlva ismét egy. Hoppá – gondoltam – de letelt újabb 10 perc és sehol egy görcs sem! A 3. fájás 15 perc múlva jött. Lezártam a gépet és úgy döntöttem, lefekszem, aztán lesz, ami lesz. Lefeküdtem, de nem tudtam aludni, forgolódtam, kerestem a legjobb pozíciót és lestem az órát. Állandóan fájásaim voltak, de még mindig nem teljesen szabályos időközönként. István is forgolódott, úgy tűnt, mintha magához tért volna, ezért kettő előtt szóltam neki, hogy talán itt az idő. Nem igazán hathatta meg a dolog, mert nyugodtan aludt tovább, míg én felkeltem, megfürödtem és előkészítettem magam a szülésre. Mert már biztos voltam benne, hoyg erre megy kia játék! A meleg víz nem enyhítette a fájdalmakat, sőt, inkább, egy meglehetősen egyhe, de annál kitartóbb, állandóbb menstruációs derékfájdalom kínozott mindvégig, amíg a kádban voltam.

Amikor végeztem, kelt István is, hamar kiugrott az álom a szeméből, pakolta Krisztának az előkészített ruháit, én pedig a kicsi drágámat ébresztettem, öltöztettem. Majd elbúcsúztam tőle, és már indultak is Sárpatakra. Csak annyit mondtam Istvánnak, hogy nagyon óvatosan vezessen, de SIESSEN! Nem emlékszem már, hogy épp hány percenként jelentkeztek a fájdamak, de már elég szaporák voltak. Félóra sem telt el és István már itthon volt, közben én utoljára átnéztem a csomagjaimat, a listámat és bepakoltam azt a néhány dolgot, amit csak utolsó pillanatban tehettem. Aztán elindultunk.

A lépcsőházban még szoros ölelkezésbe bocsátkoztam a korláttal az egyik 5 perces fájdalom alatt, a következő pedig már a kórház kapujában ért utol. A folyosón is volt egy rövidebb és enyhébb, 2 percre jelentkező összehúzódás, majd amíg megvizsgáltak és felvettek ugyaníg 5és 2 percenként váltakoztak. Aztán felvittek a szülészetre. Istvánt most nem engedték fel, a lifteknél búcsúztunk. Nem tudom pontosan, hány óra volt, amikor felértünk, olyan 4 körül lehetettde rögtön a hasamra kötötték a ctg-t. Szörnyű időszak volt, mert nem volt szabad mozdulni és az a mutató olyan lassan mozgott! Sőt, pluszban is kellett ülnöm, mert a mozgolódásom miatt ismételni kellett. Aztán negyed 6-kor ismét megvizsgáltak és a kezdeti 4 cm-hez képest 6-7 cm-re voltam már nyitva. Kérdezte a doktornő, hogy repesszen-e burkot. Beleegyeztem. Az események nagyon felgyorsultak ezután, a fájások csak jöttek, jöttek, úgy éreztem egybeolvadnak. De nem bántam és nem is bánom, hogy így alakultak a dolgok. Nem tudtam ágyban maradni többet, állva az ágyak korlátjába kapaszkodtam, szorítottam őket és kínlódtam. Éreztem párszor, hogy nyomnom kell, de ezek még nem az igazi tolófájások voltak. Megvizsgáltak, de még leszállítottak egyszer. Igaz, már ott maradtunk a szülőszobában, de hatásosabb volt, ha álltam. Aztán egyszercsak egy hatalmas nyomási kéynszert éreztem, alig bírtam visszatartani, hogy ne nyomjak. „Felpattantam” a szülőszékre, újabb vizsgálat és a szokásos kiáltás: Szülünk!!! Félelemmel és örömmel teli izgatottságot éreztem hirtelen, átvillant az agyamon, hogy mi lesz, ha valami baj lesz, de elhessegettem a gondolataimat. Amúgy se volt időm töprengeni. A semmiből csomóan előálltak: a doktornő, a csecsemős nővér és doktornő, ápolók, kötözték a lábamat, injekciót kaptam (vagy az később volt? - lényegtelen), jött a fájás és mondták, hogy nyomjak. Igyekeztem előírás szerint lélegezni, nyomni, mert tudtam, hogy sokat segítek magamon, ha nem pazarlom az erőmet, levegőmet. Nem kiabáltam, nem is éreztem ingert rá. Csak tettem, amit mondtak. Nagyon összpontosítottam, és a biztatásra nyomni kezdtem. Éles, égető fájdalmat éreztem, majd nemsokára ismét nyomtam. Emlékszem, nagyon szorítottam a vaságyat, nagyon belefeszültem a lábaimat tartó és rögzítő fáslikba, de mindent beleadtam abba a nyomásba. Most is rettenetes sajgást éreztem, de rögtön utána azt is, hogy csussz. Oldalt néztem, és láttam, hogy egy babát motozgatnak. Ne nevessen senki, de még a saját szemeimnek sem hittem, és megkérdeztem, hogy megvan, az az én babám? Valahogy olyan hamar kibújt, hogy nem hittem, hogy vége. Igenlő válaszukra úgy elérzékenyültem, hogy már a könnyeimmel küszködtem. Még megkérdeztem, hogy jól van-e és hogy valóban kislány-e, de nem tudom, pontosan mikor, és hogy épp ilyen sorrendben-e.

Aztán kértem a hasamra. (Ezen ne lepődjön meg senki, hogy kértem. Krisztát nem adták önszántukból, csak mert itt – még – nem szokás, nem igénylik, nem tudom, ezért elhatároztam, most sokkal rámenősebb leszek. És abszolút nem ellenkeztek.) Miután megméregették-törölgették, meg is kaptam. Le sem tudom írni, hogy az milyen érzés volt. Csak sírt és sírt, aztán odatették a hasamra, én szóltam hozzá, és még most is emlékszem arra a lassú fejmozdulatára, amint felnézett rám, kinyitotta a szemeit és egyből elhallgatott. És ez nem filmben, regényben történt, hanem a valóságban. És Velem. Mosolyogtak és hallgattak körülöttünk, én csak a könyneimet nyeltem, de olyan boldog voltam, mint amilyen csak egyszer voltam addig. Aztán odaadtam, hogy elvigyék, engem pedig összevarrt a doktornő. Amikor felállítottak, hogy visszamenjünk a vajúdóba, nagyon gyengének éreztem magam, émelyegtem és rögtön az villant az agyamba, hogy vénültem: amikor Krisztát szültem, sokkal jobban bírtam a strapát, pedig hosszabb volt, valamivel nehezebb, mégis szinte segítség nélkül tettem meg a pár lépést az ágyamig.

Ahogy beértem az ágyamhoz a kétórás megfigyelésre, hamar jöttek a ruhái után és pár perc múlva már hozták is be. Akkor vettem jobban szemügyre, ölelgettem, puszilgattam óvatosan és készítettem az első felvételeket róla. Próbáltunk szopizni, de fogalma sem volt, hogy mit kell tenni. Nem ment ez délután sem és másnap sem, de ez már más téma, az azóta eltelt évben sokszor volt szó róla.

Megszületett. A második kislányunk, a kis csodabogarunk, édes kis jólevő, hurkás kisasszonyunk, okos, huncut mókuskánk, akit annyira, de annyira szeretünk, hogy az elmondhatatlan. Isten tartsa meg egészségben minekünk, hogy sok-sok évtizeden át örülhessünk még egymásnak!
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, KICSI DRÁGÁM!!!
Az első képek róla:




További napok a kórházban:








Első mosolyfélék:


Figyelem:

Utolsó nap a kórházban, hazaindulás előtt: