Ez + az

Most megint egy „üres” időszakomat élem. Az égvilágon semmi bajom nincs, békében élek a világgal, a családdal, magammal, de valahogy nem tudom összeszedni magam, hogy írjak. És nem az időre gondolok, hanem lelkileg. Pedig kis drágáim napról-napra, percről-percre okot adnának rá, és magam is tudom, hogy sok mindent le kellene még jegyezni, amik itt-ott kimaradtak az eddigi bejegyzésekből, vagy ha nem is, de érdemes írni róluk. És főleg olyan dolgokról, amikről önmagukban nem tudnék egy kerek bejegyzést írni, ezért arra gondoltam, hogy mégiscsak „megerőltetem” kissé magam és most „egy kalap alá” veszem őket.

1. Haladunk a lakásátrendezéssel, megvan az emeletes ágy a lányoknak, de jövő héten újracsináljuk.:P Mármint átalakítjuk. Így nem jó, nagyon magas, nagyon instabil és túlságosan uralja a szobát. Kriszta azért nagyon élvezi, szívesen ment lefeküdni bele az este! Boróka sem marad el mögötte, szeret hancúrozni rajta.
2. Boróka megtanult ügyesen lemászni az ágyakról. Még sokszor rám akarja hozni a szívbajt azzal, hogy fejjel előre indul el (csupán szétnézés céljából), de már tökéletesen tudja, hogy lábakkal előre, a popsit fordítva kifele kell leszállni. Ha a biztonság kedvéért inkább szólok neki, hogy forduljon meg, rögtön teljesíti! A reflexei pedig kitűnően működnek. Példa rá a tegnap esti eset: lábbal előre, de nem háttal előre próbált leszállni, hanem csak oldalra fordulva. Én is István is ott voltunk, kaptunk is utána, de fölösleges volt, mert amikor rájött, hogy még túl messze van a padló, rögtön hasrafordult. Látni kellett volna azt a gyorsaságot! Csak összenéztünk Istvánnal és megértettük egymást egy pillantásból, mosolyból: nem kell féltenünk mi őt, tud boldogulni egyedül is, ha úgy hozza a sors.
3. Kriszta ugrálós korszakát éli. Ugrál az ágyon, ugrál a padlón, ugrál az utcán és a lépcsőn, még a széken ülve is ugrálna, ha tudna. Tudat alatt, biztos a Micimackó-mesék Tigrise is oktatója a témában, de különben is életkori sajátosság ez. (Már rég eldöntöttem, hogy egy trambulin lesz a szülinapi ajándéka – az ágyakat megkímélendő.)
4. Boróka a két és fél hét alatt, amióta elkezdett önállóan járni, rengeteget fejlődött, ügyesedett. Persze, még lépten-nyomon leesik, csak egy kis kizökkentés, véletlen elcsúszás, a távolság helytelen bemérése és máris huppan, de az a töretlen hit és akarat, amiről bizonyságot tesz, az még számomra is hihetetlen és csodálatos. Azt mondhatom, hogy még sosem sírt amiatt, hogy leesett. Igen, néha elkeseredett, ha már sokadszorra nem sikerült elindulni, de ki nem keseredne el?! Csak aztán újult erővel, még szélesebb vigyorral vágott neki. (Jé, talán tőlem is örökölt volna valamit?) Ritkán történt meg, hogy beverje valahová vaamijét. Annyira profin tudja kivédeni a huppanásokat, hogy csoda! Van, hogy látom, hogy már esik, rohannék elkapni, mert durva véget képzelek abból, hogy hogyan kezdődik, ő pedig lazán, egy kis elcsavarodással, lábemeléssel, kézkinyújtással teljesen más fordulatot ad a dolognak és csak simán lehuppan vagy térdreesik. Nem mondom, van néhány kék folt a lábacskáin, de inkább így, mert legalább megtanulja önállóan megoldani a problémáit, minthogy foltmentes legyen, de ne tudjon magára vigyázni!
5. Krisztának rengeteget fejlődött a finommozgása az utóbbi időben. Azt mondhatom, nincs olyan tevékenység, ami tíz percnél tovább lekötné (persze a mesenézéstől eltekintve, bár ... no, de erről inkább később), de a színezésnek mégiscsak sikerül hosszabb ideig helyben tartania őt. Lassan kezdi megérteni, hogy neki olyan színnel kell kifestenie az adott dolgokat, amilyennel a túlsó oldalon vannak kifestve, és erre teljesen magától jött rá. Nagyot néztem egyik nap, amikor színek szerint festegetett. Nem tud a vonalon belül maradni még, természetesen. Nem is várom el, de nagyon jól látszik általában, hogy melyik színnek hol a körvonala. Talán az előző bejegyzésnél feltöltött képeken nagyon is nyilvánvaló ez. Az önálló rajzolás viszont nem megy, rengeteget kell buzdítanom és dicsérnem őt ahhoz, hogy bátorságot érezzen belevágni valamibe. Azért érdemleges mű még nem született.

No, egyelőre ennyi lehettem. De majd folytatom...

Múltheti elmaradt fotóink a hóban, szánkóval. Azóta tavasz lett, sajnos.