"Hétpecsétes titkok" 2.

Nem, nem egy újabb körjátékról van szó, de ismét vallok. Tudom, hogy magamon kívül nem tartozom senkinek sem magyarázattal, mégis úgy érzem, hogy némi indoklás most elkélne.
Biztosan észrevettétek, akik esetleg erre jártatok, hogy mostanában eléggé személytelenné, mondhatni mondanivaló nélkülivé váltak a bejegyzések a naplómban. "Elbújtam" az aranyköpések és a játékok mögött. Nos, csak azt szeretném leírni, hogy nem, NEM áll szándékomban abbahagyni a naplóírást, csak ez most egy ilyen időszak (volt). Történt velünk ez-az, bár igazából semmi különlegesség; az időhiányra sem fogom a dolgot, mert ha nagyon akartam volna, biztos, hogy szakítottam volna időt magamnak az ideírásra is. A lustaságra sem fogom, mert nem lenne igaz, hiszen a másik naplóba rendszeresen írogatok (azért, ha valaki az is olvassa, onnan is megtud néhány eseményt, ami történik velünk, illetve apró mozzanatokat a mindennapjainkból!). Inkább arról van szó, hogy nincs ihletem. És ez baj. Hiába adott a téma, ha nem érez valaki késztetést a megírására, azaz hiányzik az a kis valami, az a szikra, amitől az írása szép, jó, olvasmányos és hiteles lesz. Bizony volt úgy, hogy határidőre le kellett adni a jegyzetet a szerkesztőknek, meg is tettem, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy van is értelme, levonható következtetése, tanulsága, mondanivalója az írásomnak. Aztán, másnap, visszaolvasva az újságban már gyengült ez az érzésem, de addig, amíg nem láttam megjelenve nagyon tele voltam kételyekkel. Valahogy így van ez most is azzal a különbséggel, hogy itt a szerkesztő és a kiadó is én vagyok, és ha nem vagyok biztos menne, hogy a szerző jó munkát végzett, inkább nem jelentetem meg.

Nem, nincsenek megírt bejegyzéseim, amiket csak meg kellene jelentetni, de szerencsére, már van néhány téma, ami körvonalazódni látszik bennem. Mert én úgy vagyok vele: nem azt akarom megörökíteni minden nap, hogy ma ekkor keltünk, ekkor és ezt ettük (arra ott a másik napló :D) ekkor feküdtünk, meg hasonlók, annak ellenére, hogy van, amikor éppen ezek a lényeges dolgok, illetve éppen emiatt alakul jól avgy rosszul a napunk. Viszont én inkább azt szeretem, amikor van egy esemény (születésnap, látogatás valahová) és azt megírom vagy van egy témám egy jelenségről (pl. az anyásság, az evés, stb.), egy „tudományról” (bilibe pisilés, r hang kiejtése), esetleg az érzéseimről, hiszen ez a napló nem kizárólag a lányoké, hanem a mindannyiunké, a családunké. És az, hogy ezt az időszakot én hogyan élem meg, úgy gondolom, hogy eléggé fontos.

Különben, pillanatnyilag, az apró bosszúságoktól eltekintve, mint amikor Boróka kisszékre állva tarol az asztalon vagy szekrényen, amikor Boró levest „eszik”, hallom, hogy csörömpöl, az apja meg nyugodtan gitározik (grrrrrrr), miközben én Krisztát mosdatom, nos, ilyesmiktől eltekintve, nincs semmi gond, jó időszak ez az életünkben. Borónak még folyik az orra és köhög is, de remélem, ezek csak utórezgései a betegségnek. István munkahelye körül még mindig bizonytalan a helyzet, de pillanatnyilag és egyelőre még van munkájuk, úgyhogy fölöslegesen még nem aggódunk, ráérünk majd akkor, ha valóban gondok lesznek. Másfelől meg szerencsére, ottvannak azenélések, amik, ha nem is szednek ki a sz..., mármint, ha nem is oldják meg az anyagi helyzetünket, de legalább segítenek benne. Amúgy meg nem is akarok panaszkodni (nem azért, mert feltettem magamban, hogy kevesebbet fogok), mert megverne az isten: vannak mások, akik sokkal rosszabbul állnak mint mi, akiknek túlélőművészet átjutni minden egyes napon. Itt azért még nem tartunk.
No, de jól elkalandoztam az eredeti témától! Végülis, már leírtam, amit akartam. Szóval, itt vagyok, itt leszek, amikor minden klappol az íráshoz. És nemcsak itt, hanem másoknál is, akiket szívesen olvasok, akikhez rendszeresen benézek, mégha a hozzászólásaim nem is tükrözik ezt!

Cseresznyeevés után: