Augusztus 10-e

Vasárnap ünnepeltük István szülinapját, ismét összegyűlt a család. A szokásos volt minden, jól éreztük és kibeszélgettük magunkat, a gyerekek pedig kijátszották magukat.
Igaz, izgalommal kezdődött a nap, mert az éjszaka elkészített torták, amiknek meg kellett volna keményedniük a hűtőben, reggelre úgy lötyögtek, hogy csak merítőkanállal lehetett tálalni, de asztán helyrehoztuk a problémát. Hamarjában készítettem egy másikat, amibe a recept szerinti konzerv-ananászt tettem bele és nem a friss gyümölcsöt. Most már legalább tudom, hogy többé nem szabad "rendes" ananásszal készíteni.
Jól mondják, hogy csak a saját bőrén tanul igazán az ember!

És vannak különlegesek is

Nahát, én jókor pakoltam ki a hétfői sztorit!

Mert talán nem kellett volna pont ma... talán még ráért volna... talán nem is kellett volna egyáltalán.... talán...
Mert nem illik a szülinapján senkit sem pellengérre állítani! Főleg nem egy olyan valakit, mint István, aki különben gondos, szerető férj és apa, aki kiveszi a maga részét a munkákból (beleértve a házimunkát is néha), illetve a gyereknevelésből. Csakhát aznap éppen borult a bili vagy betelt a pohár, vagy bárhogy is neveznénk, de kissé elegem lett a dologból.

Csakhát ez is olyan, mint a repülőszerencsétlenségek. Ha lezuhan egy gép, azt már az egész világon tudják, az összes csatornán arról tudósítanak, mindenki arról beszél... miközben senki sem említi meg a többszáz járatot, ami naponta sikeresen, baj nélkül célba ér.

Kár is minden további szó, mert nem is az a lényeg. Az a lényeg, hogy Istvánom ma Krisztusi korba lépett. Kezd "vénülni" az én 25 éves fejű örökös kamaszom.
Nem tudom ő hogyan értékelné a letelt éveket. Én úgy gondolom, hogy nemcsak, hogy nem voltak hiábavalóak, hanem sikeres, gazdag évek voltak. Nem a pénzre gondolok, bár arra sem kell panaszkodnia, hanem arra, hogy becsületes, szerető családba született, ahol tisztességgel és a legtöbbet adva neki(k) nevelgették; iskolát, egyetemet jó eredményekkel végzett és fejezett be, mérnökként pedig nagyon jó, elismert szakember. Van itthon egy felesége, aki nagyon szereti őt és két gyönyörű szöszi angyalkája, akik mindig repesnek az örömtől, amikor meglátják.

Hogy mit tartogat az élet számára ezután, nem tudom, senki sem tudja, csak a Jóisten, de ha csak ennyit is rendelt számára, ami már most megvan, már akkor is elégedett lehet.

Isten éltessen sokáig, Tatuskám!

Vannak rossz napok is

Egy ilyen rossz nap volt az elmúlt hétfő is.
Egész délelőtt főztem, olvadtam a nagy melegben a konyhában, mert a tárva nyitott ablak sem ért semmit a hőség ellen. Leves főtt, húst sütöttem, rizset főztem, közben a vacsorához való vineta (padlizsán) is sült a sütőben, hát azt hittem, megkukulok. Persze, közben a két csajszinak is a kedvében kellett járni, illetve a két fiút is szemmel tartani, hogy nehogy összevesszenek a számítógép előtt. Amúgy is később lett meg az ebéd, de amikor láttam, hogy lassan tudok elkészülni mindennel, Benit is bevontam: megtisztította és megvágta a zöldségeket a salátához. Mindezek mellett, még normális nap volt a délelőtt, az ebéd jó hangulatban telt, utána kávéztunk, beszélgettünk, majd István és Zoli "beszaladt" a városba élprofilokat venni a csempézéshez. Egy kiló barack vásárlásával is megbíztam őket.

Én folytattam konyhai munkáimat, romeltakarítás, mosogatógépbepakolás, vinetatisztítás, illetve azt mondtam, ha már ilyen főzős napom volt, odateszem a másnapi ebédet is, hogy ne kelljen ismét elölről kezdenem majd mindent. Ez mind szép és jó volt, a dologba csak Boróka szólt bele. Ébredése után már szokatlanul rosszkedvű volt, csakis az ölemben - igen, csakis az ÉN ölemben - volt hajlandó meglenni, de végül odajutottunk, hogy még nálam is magából kikelve ordított. Eleinte még át-átadtam Beninek, hoyg haladhassak a munkámmal, de amikor úgy sírt, nem is tehettem, nem is akartam. Persze, mindent megpróbáltam: szopi, víz, étel, Chamomilla, fogzselé, játékok, semmi sem használt. Aztán kitaláltam, hogy levisszük hintázni. No, ott elvolt Benivel vagy negyedórát, és még vagy 10-15 percet utána a babakocsiban sétálva, és kész. Már este fél 9 volt és Istvánék még sehol.
Amikor felhívtam őt valamikor fél 6-6-kor, nagyon mérges volt, mert nem találtak profilokat, legalábbis bárhová mentek, nem volt külső és belső profil is ugyanabban a színben, modellben. Szavaiból úgy vettem ki, hogy már elege van az egészből és hazafelé tartanak. Erre meg még néhány óra múlva sincsenek otthon. Amikor fél 9-kor ismét felhívtam, a háttérből a Selgros-i hangosbemondót hallottam. Úgy felment a pumpám, azt hittem menten felrobbanok. Már nem is tudom, hamarjában mit hadartam neki, de tudom, hogy azzal fejeztem be, hogy a fene egye meg azt a sört. Mert tudtam, hogy ott a sört vette meg, mivel előző nap becseréltük a ládát. Ha barackot is hozott volna, talán jobban tolerálom a dolgot, de állítólag az egész városban nem találtak normális barackot, és így inkább nem vettek.

Amikor beállítottak, Boró még mindig rossz passzban volt, bár már akkor készítettem elő a lefekvéshez. Természetesen, Kriszta mosdatása, rendezése, lefektetése 100%-ban Istvánra hárult és nem is volt egy szava se ellene. Amikor Boró elaludt, és csend lett a házban, akkor tört ki belőlem az elkeseredés, de egy kiadós sírás és István vigasztalása után lassan megnyugodtam. Vacsoráztunk és egyetértésben feküdtünk le, de azért elhatároztam, hogy ezután én is csinálok magamnak olyan programot, ahová nem viszem magam után az egész pereputtyot. Volt ilyen, míg csak Kriszta volt egyedül, lesz ilyen ezután is.

De hogy mikor kezd(het)em el hatályba is léptetni, azt még nem tudom.

Ha augusztus, akkor "vásár"

Mindig augusztus első vasárnapján tartották nálunk az "Idecsi vásárt", amit gyerekkoromban, emlékszem, annyira vártam! Gyűjtögettem a zsebpénzemet, de még pluszban is kaptam, aztán elköltöttem különböző - mostani szemmel nézve - hülyeségekre: drótgyűrűkre-láncokra, napszemüvegre, ilyen-olyan csecsebecsékre, de persze, nem maradhatott ki a körhinta sem meg már nem is emlékszem, hogy mik voltak. Ilyenkor vendégek sokasága fordult meg nálunk, a környező falvakból jöttek sokan az eseményre, rokonok, barátok és ha máskor nem is, de a vásárkor meglátogattak. Általában nagy flekkenezés-miccsezés volt a vége, és imádtam, amikor kivonultunk valamerre a "zöldbe", ahol sokkal jobban esett az étel, de a gyerekcsapat összeállása is megérte a fáradságot.

Aztán egy időben nem szervezték már. Vagy nem jött hinta, ami akkor, gyerekfejjel, akkora szomorúságot okozott, hogy sírni tudtam. Aztán már árusok is kevesebben jöttek, sőt a vonat is kevesebb látogatót szállított.

Néhány éve viszont ismét van vásár, bár most egyáltalán nem csigázza fel a fantáziámat. Más szemszögből látom a dolgokat és csak az egymást agyontaposó lábakat, a nagy tömeget látom magam előtt, ha rágondolok. Ennek ellenére az esemény jó alkalom arra, hogy a család "másik" része is összejöjjön egy kis találkozóra, együttevésre, beszélgetésre. A vásár már másodrendű, bár tavaly azért idejében kimentünk és meghallgattunk/néztünk néhány fellépő néptánccsoportot, énekest, de idén alig a végén, amikor az árusok már kezdték összeszedni portékáikat, akkor etettük útba, hazafelé jövet. Mert azért elmentünk otthonról, csak nem a vásárba, hanem a strandra. Tavaly már voltunk Krisztával itt a sósvizű strandon, és most is nagyon élvezte. Valahogy mintha az anyjára ütne a kisasszony (bár lehet, hogy az apja is ilyen volt annakidején), mert hiába kérdeztem, hogy fázik-e, reszkető ajkakkal állandóan azt hajtogatta, hogy nem. Persze, tudtam, hogy valóban nem fázik, hisz a 25-26 fokos víz nagyon kellemes volt, bizony én is nagyon élveztem! Kriszta annyira bátran ment bele a vízbe, hoyg még én is meglepődtem. A legcsekélyebb félelemérzet nélkül, mintha mindig is vízben élt volna. És mennyire vigyázott, hogy ne pancsoljon túlságosan a kezével-lábával, mert nagyon sós a víz és ha a szemébe megy, nem lesz kellemes! Vittünk úszógumit és az újonnan vásárolt karúszókat. Karúszóim sosem voltak, nem tudtam, mennyire jók, mennyire biztonságosak, de szerencsére jö döntés volt megvételük. Kriszta ügyesen mozgott velük, ha nem lett volna sós a víz, akkor 2-3 méteres körzetben is elengedtem volna magam mellől. De az úszógumi sem maradt szárazon, azt főleg Artúrka használta, aki már alapból visszahúzódóbb típus, a vízzel is ezért sokkal nehezebben barátkozott. Hiába volt az úszógumi, csak szorította, szorította a kezemet, nyakamat, és bár nagyon élvezte ő is, végig éreztem rajta a feszültséget. Önszántából jött be mindig a vízbe, de önszántából is kérezett ki.
Nem tudtam, hogyan fogom majd Krisztát kiszedni onnan, és már nem is emlékszem, hogyan alakult. De aztán a két gyerek homokozott egyet, közben volt egy fagyizás is, majd Kriszta nemalvás miatti hisztije kezdett túlzott méreteket ölteni és inkább hazaindultunk. Igaz, ekkor már csak Ani volt ott velem és a két lányom, a többiek, rendre mind hazaszállingóztak. Még megáltunk egy napszemüveget venni Krisztának, ez volt Anitól a vásárfia és aztán mi is mentünk.
Boróka irtó aranyos, csandes bogár volt azon a napon, alig lehetett hallani a száját. Elaludt még otthon, mielőtt elindultunk a strandra és végigaludta a fürdőzést és a homokozást. Amikor felébredt, leültünk magyarói Irénkéék pokrócára és egy fürdőlepedőbe burkolózva szopizott. A lábacskáit megmártottam a vízben. Sajnos akkorra a nap már elbújt, különben ő is fürdött volna, ha élvezte volna. A hazautat (ez még csak az ottani hazaút, édesanyámékhoz) a babakocsiban ülve, nézelődve, dumálgatva tette meg.

Mire megérkeztünk, a pasik is megjöttek, ugyanis István, Csaba, Zoli és Beni halászni mentek a Marosra. Halat ugyan nem fogtak (legalábbis nem számottevő mennyiséget és méretűeket, ezért vissza is engedték őket), de legalább fürödtek egy jót. A sült kolbászos-micces vacsora után mi már haza is indultunk, útbaejtettük Beresztelkét, hogy Istvánék elhozzák a következő heti munkálatokhoz szükséges gépeket és Zolinak a ruháit, majd kb. este tízre otthon voltunk. A csajokat lefektettük (Kriszta fürdött is, Borónál kihagytuk), majd mi még beszélgettünk, pakolásztunk egy kicsit.

Kreatív blogger

Megmondom őszintén, nem akartam beszállni a "játékba". Természetesen, az, hogy Kristóf Manócska Sziszianyuja minket is érdemesnek tartott a díjra, mindamellett, hogy meglepett, nagyon jól is esett. Talán azért is tartom megtisztelőnek, mert váratlanul ért, nem számítottam rá. De hálás vagyok érte Neki. És most már nemcsak nekik. Dorkababa Tita anyukája is úgy gondolta, hogy kreatív blogot írunk. Nagyon köszönöm Neki is.
És mivel így már nem lehet elmenni a "dolog" mellett anélkül, hogy megírnám én is a magam listáját, hát beszállok.

Az is hozzátartozik a történethez, hogy azért már elgondolkodtam, hogy én kit tartanék érdemesnek erre a díjra és magamban már jellemezgettem is őket (mondjuk, ez még akkor volt, amikor először olvastam róla Timiék naplójában), de nem akartam nagy feneket keríteni neki (bár az időm sem engedte volna eddig), mert az 5 darab "kedvencet" túl kevésnek tartottam, és úgy gondoltam, hogy igazságtalanságot követnék el egyesekkel szemben.
De akkor most mégis nekiállok és leírom úgy, ahogyan "kell".
Szóval, azt hallottam, na jó, olvastam, hogy:
1. A díj logójának meg kell jelennie az oldalon a menüsorban.
Itt van, mármint legfelül van...

2. Az adományozót ki kell linkelni (ha sikerül).
És miért ne sikerülne?
Itt vannak... Kristóf Manócska: http://www.babaszoba.hu/services/blog/siszianyu
és Dorka a családban: http://www.babaszoba.hu/services/blog/doricia

3. További 5 blog-barátot kell kreatívnak nevezni és kilinkelni.

Még egyszer - a lista részemről korántsem teljes, a sorrend pedig abszolút nem jelent rangsorolást, de valahogy mindenképpen le kell írni azt az ötöt!!!

Négy a lány, azaz Szilvi és az ő gyönyörűséges csajai - http://www.babaszoba.hu/services/blog/zitaemmaklaraimola
Szilvi, számomra a családod, de főleg Te, egy mintakép, a türelem, a soha el nem fogyó energia, a mindig-találjunk-ki-valami-újat mintaképe. A lányokról csakis szuperlativuszokban írhatnék, legyen szó bármiről. A naplótokat állandóan olvasom, de sajnos, most már ritkábban írok. Viszon továbbra is nagyon szeretlek Benneteket!!!

Csombinik: Benedek és Zsófia - http://www.babaszoba.hu/services/blog/csombini
Kata, amikor soraidat olvasom, sokszor azt képzelem, hogy én írtam. Vagy megelőzöl valami olyan témával, ami nálunk is éppen aktuális és szeretnék írni róla. Sokszor előfordult, hogy azon "bosszankodtam" Téged olvasva, miért nem nekem jutott eszembe a dolog, hiszen a mi családunkban is létezik, de talán fel sem figyeltem rá. Mindenesetre, nagyon tetszik a stílusod, a fogalmazási módod, és mindig nagyon szívesen olvaslak. Annak ellenére, hogy a hozzászólásaimból ez nem nagyon derül ki az utóbbi időben.

Dorka a családban-és a család néha nem mindennapi napjai!!! - http://www.babaszoba.hu/services/blog/doricia
Hát hogyan is lennének mindennapiak a mindennapok egy olyan gyönyörű, okos és ügyes és ... stb. csodalány mellett? Tita, lenyűgözöl! Annyira szépen, szívhezszólóan írsz, máskor meg őszintén, szívbőlfakadóan, megint máskor pedig megragadva a dolgok lényegét, az utolsó atomig lebontva, kivesézve a témát! Csodállak és szeretlek. Örülök, hogy Rádtaláltam.

Hanna és az ikrek követendő lábnyomai - http://www.babaszoba.hu/services/blog/hanna
Ágnes, bár nem tudod, hogy olvaslak, mert a ritkánál is ritkábban írok, de már babaszobáskodásom elején Rádtaláltam. És megkedveltelek. Szilvihez hasonlóan, csodállak az energiádért, a türelmedért és főleg, hogy olyan következetesen, példaértékűen nevelgeted tündéri okos lányaidat. Bár a naplódból nyilvánvaló, hogy jó anyagi körülmények között éltek, nagyon tisztelem Benned azt, hogy sosem elsőrangű dolog, ha valamit vesztek a lányoknak vagy olyan élményt biztosítotok számukra, ami másnak talán lehetetlen. És ahogyan a férjedről írsz... csakis olyan feleség írhat így, aki teljes szívéből szereti a párját. A naplódat, családodat legegyszerűbben így jellemezném: hol szeretet, ott minden.

Zoé, Máté, Napsugár - avagy, túl egyszerű volt az Életünk - http://www.babaszoba.hu/services/blog/zoemate
Tulajdonképpen egyidős lányaink hoztak össze bennünket, egy szülinapi torta kapcsán, de egy remek embert ismertem meg benned, Evelin! Tetszenek az írásaid, tetszik a humorod, "tetszenek" a gyerekeid, akiket szintén csak legekkel jellemezhetnék. Azért most nem teszem, mert úgyis tudod te, hogy milyen szépek, ügyesek, stb. És nem utolsó sorban tetszik a szalagos fánkod is!
Sajnálom, ha elköltözöl innen, de remélem, megírod majd, hogy mi az új címed!

4. A kiválasztottaknak pedig üzenetet hagyni.
Üzentem.

Itthon, már egy hete

Itthon, már egy hete bolondulás van. No, a vasárnap mondjuk még nyugis volt, pihentük a pihenést, de hétfőtől aztán kezdődött.
Jött Anyu és falicsempét vásárolni mentünk. Üzletbe be, ki, majd a másikba, majd a harmadikba, aztán vissza, majd ismét vissza, útközben még beugrani más helyekre is, hátha... Huhh, mindezt harmincfokos melegben, 3 gyerekkel. Mert ahol volt szép csempe, ott nem volt nekünk elegendő a bordűrből, máshol volt szép bordűr, de nem volt tetsző csempe, no, de aztán mégiscsak sikerült úgy szorozni-köbözni, hogy jó legyen szemnek is, zsebnek is. Amikor kivittük Anyut, Apu alig hitte, hogy csak ezt csináltuk aznap. Vele nem lehetett volna, az biztos.

Kedden lejött Melinda is segíteni Anyunak fenn a háznál: a gázcsöveket festette. Anyu adott egypár hozzávalót, hogy másnapra ebédet készítsek, azzal úgy elúszott a délelőtt, hogy mire du. 3-kor eljöttek ebédelni csak épphogy kész lettem, de a lakás többi része még eléggé szaladóban volt. Restelltem is a dolgot, az igaz, de egyszerűen egy percet nem álltam, mégis alig végeztem.

Melinda másnapra is maradt, befejezte a csövek festését, majd délben valamikor Istvánnal hazament. István akkor elhozta Anyu kamrájából a polcot, amit csütörtökön és pénteken Benivel együtt lefestett. Közben a pince szellőzőnyílását is kitisztította, csövet tett oda, hogy többé ne tömítődjön, a kazánunk ellenőrzését is elintézte, illetve állandóan fel-felment a házhoz, Anyut vinni-hozni, a munkásoknak keze ügyében lenni, ha valamire szükségük van, mert ezen a héten jöttek a kőművesek is vakolni, úgyhogy a szabadsága alatti pihenésből többé semmi sem lett. Legalábbis az elmúlt héten nem, de a következő hét sem ígérkezik nyugisabbnak, az biztos. Eközben én itthon a szokásosat végeztem. Azt hittem, sosem érkezek a mosás-hajtogatás végére, a lakásban sosem lesz normális rend. Amikor a konyhám már kinézett valahogy, biztos neki kellett fogni ismét főzni, amikor meg a lakásban sikerült rendet vágni, már biztos este volt és az újbóli ágyvetéssel ismét felfordult minden. De a lányokat sem lehetett hanyagolni, játékra, sétára volt szükségük, és bár Dávidka ideig-óráig tudta őket szórakoztatni, az mégsem volt elég. Tegnap este meg jól kitaláltam a dolgokat. Krisztát Dávid hintáztatta lenn, a garázs mellett, Borót pedig Beni sétáltatta a babakocsival. Az volt a szándékom, hoyg azalatt az órácska alatt, amíg elidőznek kinn, megsütöm a vacsorához a palacsintát. A masszát viszont még össze sem kevertem, Dávid már hívott, hogy Kriszta többé nem akar hintázni, majd kb. 10 perc múlva Beni is Boró nyűgösségére hivatkozott. Megsült 5 palacsinta, amiből kettőt Kriszta vacsorázott meg, 3-at pedig Dávid vágott be kutyafuttában, mert éppen akkor érkeztek Anyuék, és vitték őt haza magukkal. A lányokkal már nem lehetett bírni. Én Borót fektettem le, a közben hazaérkező István pedig Krisztát vette kezelésbe. Végül megsültek a palacsinták, jól is laktunk mindannyian. István még sosem evett palacsintát ilyen jóízűen. Bármivel is töltöttem, neki 1-2 csúszott le kénytelen-kelletlen, most vagy ötöt is megevett. Hogy mivel töltöttem? Hát fagyival!

A tegnap nagyon későn ért véget számomra és a ma nagyon korán kezdődött, mert Istvánnak reggelit adtam fél 7-kor, amikor elindult zenélni. Már reggel jó meleg volt, ezért olyan mehetnékem támadt. Már kezdett elegem lenni a strapából és hajrából, mára lassítást parancsoltam. Gondoltam, meglepem a gyerekeket és kiruccanunk az állatkertbe. Pont jókor jött Sanyi az itthon maradt mikrofon után, mert így kivitt ő minket, nem kellett oda is taxizni. Kellemes hűvösség fogadott az erdő szélén és az állatkertben is szinte végig árnyékban sétálhattunk. Kriszta már szinte ismerősként mozgott a ketrecek között, mindinkább lenyűgözték az állatok. Például eddig főleg a nagymacskák érdekelték, most viszont a tengerimalacok és a majmok iránt mutatta a legnagyobb érdeklődést. - Nézzük meg a csúnya fenekű majmokat - hajtogatta. A kígyókat eddig sosem értékelte, most izgatottan nézegette mindegyiket és mondogatta, hogy ez Ká, ez sárga Ká, stb. A halacskák továbbra is a kedvencek közé számítanak, vagy 3x-4x is körbejárta az akváriumokat. Amikor már mentünk volna kifelé, ő ismét észrevette a túloldalon lévő halakat és nagy csatakiáltással indult újból és újból a felfedezésükre. Végül csak Beni ölében tudta elhagyni a terráriumot.
Boróka? Korához méltóan viselkedett. Bemenetkor még vígan ücsörgött a babakocsiban, majd egy kiadós szopi után jót aludt a friss levegőn. Éppen a halacskáknál ébredt fel, ezért azokat megmutattam neki. Kíváncsian szemlélte őket, simogatta is az üvegfalakat, de ha kikerültek látóköréből, már el is felejtette őket. Végülis tudom, hogy majd olyan másfél éves kora körül kezd érdekes lenni számára az állatkert, addig talán inkább csak nekünk az. Mármint már nekünk sem, ha ilyen gyakran járunk, de sétának legalábbis mindenképpen jó. Most is alig érzem a lábaimat.

Utolsó nap - szombat

Nem tudom, ki hogyan van vele, de velem általában az történik ilyenkor, ami most is történt: annyira maradtam volna még, a sok esemény, élmény ellenére is olyan befejezetlennek éreztem a kirándulásunkat, valahogy nem jött, hogy elhiggyem, ennyi volt és ... ilyen volt. És fokozódott az érzés, amikor ragyogó napsütésre ébredtünk.

Mégis, aznap reggel, már nem fértem a bőrömben, alig győztem kivárni, hogy a lányok és a többiek felkeljenek, hogy szoptathassak, etethessek, öltöztethessek, majd pakolhassunk és indulhassunk. Fura dolog. A reggel a szokásosan indult, de utána rögtön felfordult minden, a csomagok a szoba közepébe kerültek mi meg térültünk-fordultunk, tettem ki a teraszra Istvánnak a kész pakkokat. Ez a kb. másfélóra kitűnő alkalom volt Krisztának, hogy barátságot kössön a bácsikkal is, akiktől előző nap jócskán félt, most viszont még a "mumus" Gyula bácsival is szinte puszipajtás lett. Béla bácsi segítségével nagyokat ugrott a magasba, ugyanakkor szakszerűen ugráltatták Zsuzska nénit és Marika nénit is.

Amikor pakolni kezdtünk, jobbanmondva már előtte, amikor reggeliztünk, Borókát Zsuzska néni elkunyerálta és a többiekkel közösen pesztrálgatták, babusgatták. A kisasszony nagyon jól elvolt, élvezte a sok hucupálást, fenékriszálást, magasbalendítést. Hálás is volt, mert hatalmas mosolyokkal, nevetésekkel jutalmazta az akciókat, a "szórakoztató személyzet" pedig nem győzött csodálkozni és csodálni, hogy milyen jókedvű, derűs csajszi a lányom. Mire indultunk volna, jócskán elfáradt, így a szopi, majd a szinte egyórás döcögős út csakis ráadás volt a jó alváshoz.

Az idő - örömünkre - elromlott, mire Udvarhelyre érkeztünk, már szemerkélt, majd Korondon jól esett is. Aztán egészen hazáig ugyanilyen esőből ki, esőbe be-utunk volt. Két minimegállót azért tartottunk. Udvarhelyen muszáj volt útbaejteni a már jól ismert Frieske Pan-t, ahol feltankoltunk finomabbnál finomabb sütikkel, és megcsodáltuk a cukor- és marcipánszobrász mesterműveit. Aztán Korondon is megálltunk egy kicsit, Anyunak káposztagyalut kerestem és vásároltam, Krisztának pedig egy puzzle-szettet vettem ajándékba.

Útközben úgy döntöttünk, hogy otthon csak annyira állunk meg, míg István megírja dvd-re a kiándulási fotókat, hogy odaadhassuk Sanyikáéknak is, és elfogadjuk a főttkukorica-evésre való meghívást Anyuéktól. Kimentünk Sárpatakra, Sanyikáéktól mézet vettünk, addig a nagyszülők unokázhattak egy kicsit, majd Dávidkával bővülve estére érkeztünk haza. A kipakolás után már csak annyi idő volt, hogy vacsorázzunk és lefektessük a bandát.

Ezek a tájképek már a hazaúton  készültek a Vargyas völgyében, a természetvédelmi zónában:

Ötödik nap - péntek

Nagyon ideje lenne befejezni már a nyaralási beszámolót, hiszen annyi új dolog van, annyi mindent le kellene írnom a jelenből is! Remélem, ma szánhatok minderre is egy kis időt.

Múltheti péntekünk az "öreges" napunk volt. Azaz az "öregeket", Zsuzskának a szüleit, és még két másik középkorú párt vártunk, akik váltottak minket a nyaralóban. Marika nénit egyből felismertem, mármint tudtam, hogy ő Kingának az édesanyja, mert nagyon hasonlítanak termetre is, de a hangjuk is szinte egyforma, Zsuzska néni személyében pedig egy nagyon fiatalos, jókedélyű asszonyt ismertem meg, akit Kriszta is elsőként a szívébe zárt. No, de kicsit előreszaladtam, azért addig még történtek dolgok!

A délelőtt hamar elrepült, bár megint szomorúak voltunk az idő miatt. Nem esett, csak egy finom permetféle szállt az arcunkba és szerencsére ez is elég hamar eltűnt. Kiderült az idő és nyomban jobb kedvünk lett. A férfiak Szentegyházára mentek az öntödébe, ugyanis Istvánt hívta az egyik ügyfél, hogy valami probléma van. Amikor megtudta, hogy ott vagyunk tőlük pár km-re hajlandó volt utána jönni, csak, hogy megnézze a bibit és majd döntsenek a továbbiakról.
Ezalatt mi a gulyást főztük koprodukcióban, mert mindegyikünk csinált valamit: Én a szalonnát daraboltam, a hagymát pucoltam, aprítottam, Zsuzska a kolbászt karikázta, a hagymát dinsztelte, Dalma pedig a krumplit hámozta-darabolta. És hogy ne csak a mi érdemünk legyen minden, a tűz megfőzte! Jó nagy adag készült, hogy nekünk és az újonnan érkezőknek is elegendő legyen, mert az a szokás járja a háznál, hogy aki éppen ottvan, étellel várja az újakat. Nagyon jó szokás szerintem, így az érkezők érzik, hogy szívesen várják őket, és még finomat is esznek!

Amikor a lányok elaludtak - persze, csak a két nagy, Boróka aznap éppen kontrába aludt -, egyikünknek ott kellett lenni, hogy ha Zsófitól, aki az emeleten aludt, mocorgást hallunk, rögtön ott lehessünk. Én maradtam elöl és hogy ne teljen fölöslegesen az idő, no meg Boró is partner volt, takarítgattam. Sepertem, szőnyeget ráztam, felmostam a teraszt. Eközben Borót a Marika néniék bejáratához tettem le egy pokrócra, néhány játékszerrel együtt. Állandóan szem előtt volt, nem lehetett baja. Nem is lett, viszont történt valami más. Amint egyszer rápillantok, két nagy kerek szemmel és egy fülig érő szájjal, diadalittas tekintettel nézek szembe. Hanem a lényeg azon volt, hogy a kisasszony ÜLT!!!!! Egyedül, egyenes derékkal, mindenféle támaszték nélkül. Boróka 6 hónaposan és 20 naposan, július 25-én felült. Ez most jutott eszembe, hogy tavaly, ezen a napon éreztem először a mocorgását a pocakomban. Legalábbis akkor éreztem őt először úgy, hogy biztos voltam benne, hogy ő az.
Érdekes, akkor eszembe sem jutott lefotózni, valahogy annyira meglepődtem, hogy ez ki is ment a fejemből. Itthon is csak pár nap múlva készítettem róla az első képet.

A nap hátralevő része már gyorsan telt, volt eső is, napsütés is, hideg is, meleg is, volt játék a "nénikkel-bácsikkal", volt dinnyeevészet, volt világgámenés Krisztával a dombig, ahol törtük a diót és szédültünk (addig forogtunk erre-arra, míg elszédültünk), sarat kerülgettünk és madárkákat lestünk meg és volt este séta+pocsolyázás. Olyan aranyos volt Kriszta a kiscsizmáiban, mindig mondta, hogy éppen melyiket szeretné felvenni (moszt a kékeszet - most a kékeset, azaz a kéket), majd az útra érve, saját magát irányítgatta: az nagy pocsolya, oda nem szabad menni, a kicsi pocsolyába mehetek, ugrándozhatok... ne menj a sárba, piszkosz lesz a csizmád... a vízben lemossuk... Ugrándozott is a kisasszony, kitombolhatta magát, ott meg volt engedve neki. Addig mentünk, míg egyszercsak azt mondta, hoyg vegyem ölbe. No, akkor rögtön megfordítottam a babakocsit, amiben Boró békésen szundikált, Kriszta felpattant az elejére és már "száguldottunk" is vissza. Aznap este mindannyian elég idejében lefeküdtünk.

Negyedik nap - csütörtök

Ezen a napon volt a legtöbb jóidő.

Már délelőtt felderült az égbolt, jó meleg is lett. A lányok rövidre vetkőzve játszottak az udvaron. És most nem véletlenül írtam azt, hoyg játszottak, mert bizony, a negyedik napon, eljött annak is az ideje, hogy együtt játsszanak. Nem sokáig, de haladásként nagyon jó volt. A babák hozták össze őket, Zsófinak a Kati babája és Krisztának a Nagy babája, aki arra az időre felvette a Nagy Kati baba nevet. Csakis a békesség kedvéért. A nyári konyha ablakából nézegettük és csodálkoztunk, főzés közben, hogy milyen jól kijönnek a lányok egymással. Boróka is olyan maratonit aludt akkor délben, hogy csak na. Mondjuk megkeserítette az életét/életemet a pocifájása, de sikerült annak is a végére járni másnap. De legalább én is részt tudtam venni rendesen a konyhai munkálatokban!

Aznap sort kerítettünk a csirkecombok megsütésére, finom, mézes-mustáros pácban érleltük őket és ezúttal a két Sanyi volt a tűzfelelős. Ajaj, öröm volt látni, ahogy a lányok csak amúgy tűntették a húst a csontokról! És öröm volt nézni, ahogyan Boróka életében először csirkecsontot rágcsált, hatalmas élvezettel.
Kimentünk a szemközti oldalra is. Boróka heves méltatlankodással fogadta a szénaboglyán-landolást, ellenben nem volt semmi kifogása keresztapja ellen. Szívesen üldögélt az ölében, míg én Krisztának és Zsófinak szedtem a málnát, István pedig fotóművészkedett. (Azért megsúgom, született néhány remekmű, valóban.)

Azt elfelejtettem írni, hogy múlt hétfőtől Boróka a kétfogúak családjába tartozik. Meg is látszott ez a viselkedésén, mert csütörtökig csak ritkán volt baj vele. Csütörtökön viszont már sok minden nem volt jó neki. Gondoltam, egy harmadik fog. De sehol semmi nyoma. Végül rájöttem, hogy a pocija fáj, görcsei vannak, amit nemcsak a sok durranás adott tudtomra, hanem főleg az, hogy néhány napja nem volt normális széklete, csupán egy-két kis bogyó. Csütörtökön kamillateát főztem neki, ami nagyon ínyére volt, jó édesen, mert az is székletlazító, egy nagyon kínlódós pillanatban pedig próbáltam egy kicsit a lázmérővel is ingerelni. De nem volt szerencsénk. Végül másnap sikerült kicsalogatni a "tömítődugót", amit aztán követett egy normális állagú széklet és azóta hál'istennek nincs is gond. Igaz, azóta a kamillatea napirenden van, illetve a barack is. Csak remélem, hogy nem szokik hozzá a kis gyomra a teához s utána ismét ne reagáljon rá!

Második nap - kedd

Mint írtam, irtózatos mennydörgés vert fel mindannyiunkat kedden reggel. Még szerencse, hogy normális időpont volt, a csajok is általában olyankor szoktak ébreszteni. Elszomorodtunk a nagy eső miatt, de természetesen, múló rossznak gondoltuk. Aztán, amikor már eljött dél és még mindig ugyanazzal az erővel csorgott, reménytelennek tartottuk az aznapi medencében fürdést. Igaz, gumicsizmába, vízhatlan nadrágba és esőköpenybe bújtatva (kár, hogy erről nem csináltam fotót) volt a két "nagy" lány az apukákkal sétálni (vagy talán vízért mentek?), de a fölös energia levezetésére mégis kevéske volt.

Aztán valamikor délután elállt az eső, oszladozott a felhőzet, de nem sok sikerrel. Újabb és újabb esőrajok jöttek. Aznap "rendes" ételt főztünk, levessel, másodikkal, nem lehetett tüzet gyújtani a szabadban. Nevezetes is ilyen szempontból ez a nap, mert István, annak ellenére, hogy nem szereti a zöldpaszulyt, két tányérral is megevett a levesből, és a sonkás-gombás makaróniból is, ha jól emlékszem, repetát kért. Szóban csak annyit mondott, hogy nem dicséri agyon az ételeket, nehogy majd itthon is ilyesmit tegyek elébe!

Amúgy a nap eseménytelenül telt, többnyire bent ültünk és próbáltuk lefoglalni magunkat és a lányokat. Délben viszont az a szerencse ért, hogy a három lány max. félóra eltéréssel egyszerre aludt el és jó három órát le is húztak. Azalatt a nagyok is többnyire aludtak, én jóideig még Dalmával beszélgettem, majd amikor ő is fázni kezdett és bement, egyedül olvasgattam a lapokat. Pihenhettem volna én is, de nem volt ágy, ahová lefekhessek, mindenki úgy helyezkedett, hogy nekem nem maradt hely.

Délután-estefelé, az esőszünetekben, a lányok szaladgáltak, vizeztek, tapicskoltak a vizenyős füvön, no meg persze, volt nyafogás is jócskán. Az volt a helyzet ugyanis, hogy Kriszta nagyon szeretett volna Zsófival játszani, de Zsófi még nem érett meg az együttjátszásra, valahogy mindig ellenkezett, ebből az lett, hogy Kriszta annál inkább töltötte az olajat a tűzre, és így az eredmény: nyafogás. A kirándulás vége felé már kezdett is elegem lenni abból, hogy Zsófi nyávog egyet és 4-5 helyről harsog azonnal a Krisztaaa!!! felkiáltás. Természetesen, még akkor is, amikor Kriszta, lehet, méterekkel tovább volt és nem is Zsófival foglalkozott. De ezen az egy kellemetlenségen kívül - ami valóban rajtunk, a szereplőkön múlott - tényleg nem igazán találhatok negatívumot a kirándulásunkban.
Aznap Borókát is vízhatlan kezeslábasba öltöztettem, bár ő nem volt az esőben, de a hideg ellen bizony, elkélt. A sárgadinnyét is aznap kóstolta meg, összekevertem neki tejpéppel és csak amúgy ette a friss levegőn. Különben most már az égvilágon mindent megeszik, legalábbis, amivel eddig kínáltam, minden ízlett neki. A kezdeti fintorok ellenére is, most már csak amúgy tátog a finom almának is!

A képeken a benti játszást és a maszatos Borókát örökítettük meg, illetve "lefényképeztük a Napot", azaz az esti napfényben, párákban úszó tájat:

Harmadik nap

Ez volt a "strandolós" napunk. Mármint a lányoknak, mert az út förtelmessége miatt, mint írtam, nem vállalkoztunk egy fölösleges döcögésre a főúton lévő strandig. Így hát maradt a felfújhatós medence, ami viszont tökéletesen megfelelt mindenféle szempontból a csajoknak. (Egy utat mégiscsak muszáj volt tenni, mert elfogyott a kenyér, de akkor, az esőben senki nem gondolt strandolásra!)

Reggel még javában esett az eső, hideg is volt, aztán egyszercsak szépen kiderült és olyan meleg kerekedett, hogy csak lihegtünk. Sanyinak aludni támadt kedve, István és Sanyikának viszont mehetnéke. El is mentek "határt" járni, málnát szedni. Én is mentem volna, de akkor tudatosult bennem, hogy sem kengurut, sem a kendőt nem tettem be, sőt, egyáltalán nem is gondoltam, hogy ezekre szükség lehet, ígyhát maradtam otthon a segg...edelmemen. Kriszta ügyesen, időben elaludt, Zsófi úgyszintén, már csak Borókának kellett volna utánoznia őket. De Boró már délelőttől olyan nyűgös volt, ha letettem, máris ordított, és félő volt, hogy felveri a másik két leányzót is! A szopi sem használt, csak elbágyadt tőle, de nem aludt el. Végül aztán addig sétáltam vele, míg elaludt, jó másfélórával a nagyok után. Azalatt megittam egy jól megérdemelt kávét, leszedtem a szemközti oldalon talált málnásban a málnát, lapokat olvastam, egyszóval "őriztem" a házat. Aztán csak meguntam a házőrzőséget és bementem, ledőltem az ágyra a lányom mellé. 5 perc azt hiszem, nem telt el és már hallottam is, hoyg Istvánék megérkeztek. De nem jöttek be, csak kint tettek-vettek. Jó félóra múlva ébredt az első lány (hogy éppen ki, már nem tudom, de nem is fontos), addigra én is szundítottam egy kicsit. Amikor kimentünk, István és Sanyika azzal foglalatoskodtak, hogy fürdővizet készítettek a csajoknak a medencébe. Melegítettek néhány fazék vizet, így nagyon jó, kellemes hőmérsékletű vízben fürdőzhettek. Persze, a kezdeti ujjongás után itt is volt nyafogás, mert Kriszta túlságosan is lubickolt, de alapjában véve nem volt baj. Az viszont külön jót tett a lelkemnek, hogy amikor Borót is ugyanúgy szemből spriccelte le Kriszta, meg sem mukkant, hanem nagyokat visongott és örvendett a víznek.

Több órán át nem esett az eső, sütött a nap, de a lányok nem pancsoltak azért oylan sokáig. Estefelé ismét lanyhult az idő, már nem lehetett fürödni. Aznap este grillezni szándékoztunk, meg is sült a miccs és a túróval töltött gomba, de a fóliába csomagolt és a szén közé gurított krumplinak még kellett volna egy picit sülnie, hogy teljesen jó legyen.... még a zuhé előtt. Olyan hirtelen jött az eső és akkora erővel, hogy teljesen kialudt a tűz tőle. Azért már meg lehetett enni és nem is maradt belőle hírmondónak sem!

Ugyancsak ezen a napon került sor a hintázásra is, mert délelőtt a fiúk vettek olyan kampós szegeket, amit belefúrtak a gerendába és a hintát fel lehetett akasztani. Nézeteltérések sorozata következett, mindegyik lány alig győzte kivárni a sorát. Aztán az időjárás döntött végérvényesen, mert olyan viharosra váltott, hogy muszáj volt berohanni a házba.

Lefekvéskor is annyira esett még, hogy már megfordult a fejünkben, hogy talán nem ártana hazajönni.

Első nap - hétfő

 




 
Már reggel 7 után pár perccel itt voltak Sanyiék, fél 8-kor pedig búcsút intettünk Szentgyörgynek. Már ekkor jó meleg volt, gyönyörű nap ígérkezett. Azért nagyon kellemesen lehetett utazni, mégsem volt még olyan fullasztó hőség. Jól haladtunk az ismert útvonalon, csak amúgy hagytuk mögöttünk az ismert vidéket, falvakat. Korond után tartottuk az első pihenőt, kicsit mozogtunk, kisdolgozott, akinek kellett, illetve falatozott (szopizott) akinek szüksége volt rá. Na jó, egypár kavics patakbadobálására is jutott idő.

Következő megállónk Udvarhelyen volt, ahol a piacon zöldségeket és gyümölcsöket vettünk, a Kauflandban pedig megvásároltuk a többi szükséges dolgot. A végén egy parkolói hintázásra, szopira is jutott idő. Ekkorra már olyan meleg volt, hogy az autókba beülve azt hittük, nyomban felfő az agyunk. De már nem voltunk messze az úticéltól. Mondjuk ez nagyon relatív volt, mert km-ekben számolva valóban nem voltunk messze, de az utolsó 6 kilómétert majdnem 1 óra alatt tettük meg, annyira "jó" úton kellett végighaladni. És bár tudtuk előre, hogy így lesz, mégis elég meghökkentő volt "élőben". Amikor az állandó figyelem ellenére is az autó alját kétszer odaütöttük, István kijelentette, hoyg innen akkor emgyünk ki még egyszer, amikor hazaindulunk. És bár rosszulesett, hogy így le kell mondanunk a strandolásról és a Szent Anna-tóhoz való kirándulásról, de beláttam, hogy igaza van, és nem kockáztathatunk.

Dél körül érkeztünk meg a nyaralóhoz eléggé fáradtan, kimerülve a nagy hőségtől (37 fokot mutatott ekkortájt az autó hőmérője), porosan és meglehetősen éhesen. De a jókedv töretlen volt, hisz mindenki nagyon vágyott már a pihenésre, kikapcsolódásra, vagy csupán egy kis levegőváltozásra (jómagam volt az illető, hiszen pihenésre nem igazán számíthattam). A nyaraló már kívülről szimpatikus volt, az udvar, a kert pedig egyszerűen szép volt. A belső is otthonosan, egyszerűen volt berendezve. Gyors egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy mi lenn maradunk, a két Sanyi-család pedig az emeletre költözik aludni.

Elég hamar ment a kipakolás és Zsuzskának az irányításával (mivel az édesanyjáéké a nyaraló, már többször volt ott, és tudta, minek hol a helye) minden gyorsan a helyére került. Gyors evést ejtettünk meg, a fiúk már fújták is fel a csajoknak a medencéket, előkerültek a pancsolós-homokozós játékok, én pedig a sátorházikót állítottam föl. Aztán levonultunk mindannyian a telek végében csordogáló patakhoz és élveztük a friss, hűs levegőt, a csajok kacagását.
Elémenve az udvarra, a pasik megtöltötték a medencét vízzel, de nem engedhettük még pancsolni a lányokat, mert jéghideg volt a kútvíz, amit beleengedtek. Inkább Anna és Petit olvastak, labdáztak, Boróka pedig a kismedencében játszadozott, ami nagyon jó karámnak bizonyult számára, mert így nem tudott elmászni sehová. Amikor Boró egy kicsit elszundított, Krisztával kettesben visszamentünk a patakhoz, nézegettük a fákat, a fűszálakat, a köveket, hallgattuk a madarakat. Visszatérve a házhoz, még elmentünk egy kis "utcai" sétára ötösben Zsuzskával, Zsófival és Boróval. Egy mókás eset is történt: már visszafordultunk, Kriszta viszont elmaradt jóval mögöttünk, az út közepén guggolt és valamit csinált. Egyszercsak látom, hogy egy kanyarból előbukkan egy autó, és kiáltom Krisztának, hogy álljon félre az útból. A kisasszonynak esze ágában sem volt, ezért elkezdtem felészaladni. Nem volt túl közel a kocsi, de azért jól kellett szaladnom, hogy odaérjek időben. Mikor odaérkezek, Kriszta, kezében egy darab ágacskával, amivel kaparászott a földön, feláll és nagy ártatlan szemekkel, izgatottan azt mondja: Anyucika, odakakilt a lovacska!

Este az elalvás egyszerű volt, senkinek sem kellett ringatás. Másnap reggel jókedvűen ébredtek a lányaim annak ellenére, hogy egy rettenetes dörgés volt az ébresztő kakukkdal.

Szabadság

Elérkezett ez a nap is...
Igaz, ma még dolgozik István, de mint mondta, ma már csak lazsálni fog , kifizeti a számlákat még tesz-vesz ezt azt, amúgy tessék-lássék, és várja, hogy eljöjjön a délután 4 óra.
És aztán teljes három hétig szabad lesz. Sőt, az első két hétvégén zenélése sincsen, úgyhogy: "mienk a világ!"
Terveink szerint hétfőn útrakelünk Szelterszre, Zsuzska szüleinek a hétvégi házába Zsuzskáékkal és Dalmáékkal. És persze, a lányainkkal. Mert bizony az én kettőmen kívül Zsuzskáéknak is Zsófijuk van! Majd jövőre, ha az Isten megsegíti őket, már Dalmáék fiacskája is ott fog csintalankodni a lányok között.

Tegnap összeültünk megbeszélni mit kell vinni, mit kell venni, és úgy egyáltalán találkoztunk egy kicsit, beszélgettünk. Ha évközben nem gyakran sikerül ez, bár nyáron, így a szabadságok idején történjen meg!
A lányok, némi egymáskerülgetés után kvázi együttjátszottak egy ideig, bár Zsófi inkább Boró körül sürgölődött, Kriszta meg Zsófinak a játékait fedezgette-próbálgatta. Megsimogattuk az őzikét, ettünk lépesmézet, almát, ettünk "kakast" (popcorn), ittunk ribizliszörpöt, majd jó későn még kimentünk Anyuékhoz. Ott még palacsintaevés volt, mert mielőtt indultunk, Kriszta beszélt a mamájával és megkérte, hogy süssön neki palacsintát. Mamája meg - hiába volt ezernyi dolga, hiába uborkaeltevéssel foglalatoskodott - palacsintával várta drágalátos unokáját.

Az elmúlt hét...

Már régen elterveztük Anival, hogy ha lejár az érettségije, nagytakarítunk egyet. Aztán jóadag egyeztetésre volt szükség, hogy a kapálás, a szőnyegmosás, Kriszta mamázása, azaz minden jól összejöjjön.
Idecsre múlt héten mentünk, aztán hétfőre pedig beterveztük a szőnyegmosást Sárpatakon. Míg ketten Anival súroltunk, sikáltunk, szappanoztunk, öblítettünk, addig Anyu babázott, Kriszta általában a Tata árnyékává változott, István pedig - no nem újságot olvasott, hanem - az autót mosta meg kívül-belül.

Akkor este Kriszta ott is maradt Sárpatakon, másnap pedig mi hozzáláttunk a takarításhoz, Boróka aktív asszisztálásával. Persze, kedden csak a szobákra került sor, szerdán pedig - mivel főzni is kellett és Boró sem volt közreműködő - csak a konyhában tüsténkedtünk, a lakás többi részében meg még mindig van mit csinálni. Ha valaki mondaná nekem, hogy nem végez majdnem egy hét alatt, lehet nem hinném. De most már hiszem.

Csütörtökön már reggel kimentünk (ismét) Sárpatakra, mert szüreteltünk. Csak egy disznót, no. Koraeste érkeztünk haza, hoztuk a beszáradt, tiszta szőnyegeket is, de a nap azért már eltelt. Mielőtt megérkeztek volna Tündiék Édesapámmal, még annyi időm volt, hogy a gyerekek szobájában feltörültem, és leterítettem a szőnyeget, hogy ők birtokba vehessék - most már közös (erről bővebben később) - életterüket.
Tegnap? Hát alig álltam meg, mostam, teregettem, mosogattam, port töröltem, porszívóztam, felmostam, húst sütöttem, tésztát főztem, Krisztáztam, Boróztam, szoptattam, és ennyi mindennek csupán annyi eredménye volt, hogy a nappali már készen van. Illetve volt, mert mára már ismét felbolydult. És a függöny sem került még a helyére.

Ma? Reggel elmentünk bevásárolni a gyümölcsnapomhoz, a holnapi vendéglátáshoz és még Melindának is kellett ez-az, utána meg már csak annyi időm volt, hogy kivasaltam István ruháit a zenéléshez, és ő máris indult. Azóta ismét teregettem, újabb adag ruhát pakoltam be mosni, kakis pelust cseréltem, szoptattam, és a pillanatnyi "szélcsendben" (Kriszta alszik, Boró meg még játszik) leültem kávézni. De hogy közben se lustálkodjak, egy kicsit naplózok is.

És íme, egyet máris róttam a tartozásaimból!!!

Hozzátáplálás

Végülis már pénteken elkezdtük.
Megreszeltem egy jó fél almát és adni kezdtem a levét. Csak pár kanállal akartam, de több lett végül. Nagyon ízlett (akkor) neki. Sőt, nemcsak a levét adtam, hanem már a püréből is tettem a szájába. Ette. Csak amúgy tátogott. Nem lökte ki, nem öklendezett, mondom, ízlett neki.

Tegnap Melindáéknál ugyanúgy, történt minden, de pár kanálka után kezdte elhúzni a száját és látszott rajta, hogy nem kell, öklendezett is, és nem a mennyiségtől.
Ma megint almáztunk, de ugyanúgy jártam, mint tegnap, sőt, most sokkal hamarabb, 2-3 kanál után kezdte nemtetszését kifejezni. Abbahagytuk, félretettem, ismét szopizott (mert kb. félórával előtte szopott utoljára - kb 1 percet azt is) majd aludt egy keveset. Amikor felkelt, elkészült az ebédünk és Boróka is kapott krumplit. Ismét az ujjammal csipegettem neki, de csak két falatkát adtam így. Vettema kanalat, szétnyomtam vele a jó puha krumplit és azzal adtam. Kíváncsi voltam, hogy a kanállal van-e baja vagy az almával? És végül úgy néz ki, hogy az alma az, ami nem kedves neki. Amit abból is gondolok, hoyg a krumpli után rögtön még adtam egy kiskanálhegynyi almát is és annak már nagyon elfintorodott. Hogy túl savanyú lenne vagy egyszerűen nem ízlik, nem tudom, de ha nem, hát nem. Sehol sem írja, hogy muszáj szeretnie az almát!
********************************************************
Miközben ezt a bejegyzést írtam, megébredt Boró, azóta már szopizott is, de még volt valami. Széklete. Péntek óta most volt először és kíváncsi voltam, hogy mennyire befolyásolja az alma. Krisztának első perctől szorulást okozott mind a mai napig, Borónak most csak keményebb lett a széklete. Úgy látszik, hogy az anyatej egyelőre megfelelően ellensúlyozza az alma hasfogó hatását. Bár meglehet, hogy Borónak amúgy sem okozna semmit. Ez majd kiderül ezután. Feltéve, ha majd hajlandó is lesz jó szívvel megenni.
Pénteken, az első almaevés közben:

Az utolsó képen pedig azt kaptam el (eléggé szerencsétlenül), hogy mit művel mostanában: már nem elégszik meg azzal, hogy feltérdel és elé-hátra himbálózik, a kicsi drága már Maugli-pózba húzza magát, azaz kezeivel a földön lábujjhegyre emelkedik. Nem tudom pontosan, melyik napon kezdte ezt csinálni, de azóta már szinte állandóan ezzel próbálkozik és elég hosszú ideig - néhány másodpercig is - sikerül neki megtartania az egyensúlyát. Attól félek viszont, hoyg egyzsercsak pofára esik, és az nem lesz a legkellemesebb tapasztalat számára.
És még valami, az egyensúly apropóján. Tegnap láttam és ma ismét, hogy négykézlábas pozícióból egyszercsak felemeli az egyik lábát és az ellentétes kezét. Egy másodpercig tartott a dolog mindössze, meg is lepődött saját magán, csak nézett nagy csodálkozva, hogy mi történik vele, de nem esett, nem dőlt el, "visszaérkezett" eredeti pozíciójába.

Evés I.

Először Borókáról írnék, mivel ő az "aktuálisabb", Kriszta evése úgyis mindig aktuális.

A nagylány, mármint a kisebbik, hamarosan féléves lesz, amikoris elkezdjük a hozzátáplálást. De addig a szopiról is kellene írnom néhány szót.
Tudvalevő, hogy ismét nagyon megszenvedtük az evést az első hetekben, két és fél hónapos volt "kicsi Boló", amikor elkezdtük a kizárólagos szopit.
Azóta időszakosan még fájtak a bimbók, volt alkalom, hogy újra véresre szívta, bár igaz, hogy seb már nem lett rájuk, volt becsomósodva, begyulladva az egyik, és mindez akkor történt, amikor
már több hónapja jól ment a dolog, gyakran (másfél-kétóránként) szopizott és már a tej mennyisége sem volt olyan sok, mint amikor áttértem a fejésről a szopira.
De szerencsére elmúlt, túléltük.

Közben már kacsingattam a másféle ételek felé, de már eleve elhatároztam, hogy ha menni fog a szopi, elég lesz a tejcsi, szépen fejlődik, nő, akkor 6 hónapig csak szoptatni szeretném. És lám, ment. Nehezen. Most már nem arról akarok írni, hogy mennyire fájdalmas volt, meg minden, hanem egy másik vetületéről a dolognak, arról, hogy KIZÁRÓLAG én vagyok az, aki megetetheti a kicsit. Ugye Krisztát már szinte első perctől István is etette, vagy akár a mamák vagy bárki, hiszen az üveget akárki odatarthatta neki. Ebből kifolyólag nem is voltunk annyira egymáshoz kötve. Boróval viszont a szoptatás egymásrautaltságot is jelentett. Bevallom, az elején eléggé rosszul viseltem ezt, hogy soha senkinek nem "passzolhattam le", maximum valaki ölben tartotta, ha nekem befejezni való teendőm akadt, illetve előkészültem a szopihoz. Amikor ismét elkezdett szopizni, attól is féltem, hogy akkor már megint kiszámíthatatlan lesz a programunk, kezdődnek a másfélórás evések, semmit nem tudok elvégezni mellette tisztességesen. És bár az utóbbi időben eléggé kiszámíthatatlanok a szopiidők, valóban, mégiscsak olyan jól alakultak a dolgok.

Az igazi szopi kezdetekor a kicsi drága, kialakított magának egy evési rendet, svájci óra pontosságával háromóránként kért enni. Ha nyűgös volt a köztes időben, mellretettem (a szopitanácsadó tanácsára minden nyikkra mellre kellett kerülnie) és a kisasszony úgy kapott a
mell után, mint aki az éhhalál küszöbén van. Ahogy azonban megindult a tejleadó reflex, kiköpte
és sírt. Cumit kapott és minden tökéletes volt. Mindez ilyen csodálatosan, kiszámíthatóan ment vagy másfél hónapig, amikor aztán ismét egy fejlődési ugrás következett be és gyakraban kérte a szopit. Igaz, ebbe, azt hiszem, az is beleszólt, hogy már szinte hangtompított szobában kellett volna történnie a szoptatásnak, mert a legkisebb zaj, hang is elvonta a figyelmét, úgyhogy 2-3 perces szopik sem voltak ritkák. Így meg természetesen, hogy gyakrabban kellett etetnem. De ez a programborulás sem jelentette feltétlenül a programunk borulását. Valahogy még jobb volt ez a kiszámíthatatlanság, rugalmasság. Ha mentünk valahová, megszoptattam előtte, és mehettünk nyugodtan. És ez most is így van. Bár igaz, megtörténik az is, hogy épp a játszótéren vagy a nagyáruházban kell szopiznia, de istenem, engem nem zavar. (Természetesen, azért egy forgalommentes zónát próbálok keresni, vagy ha nem sikerül, akkor az autóban ejtem meg. )

Összegzésképpen, amennyire nehezen indult minden, olyan jó lett a vége. Amennyire
kikészültem tőle és visszataszítónak éreztem eleinte a szoptatást, annyira megszerettem és most már semmivel el nem cserélném. Amikor látom azt a síró arcot, amint kisimul, azt a szájcsücsörítést és a két kezet, amelyet kinyújt, hogy elkapja, megölelje a mellet, hát érzem, hogy ennél szebb, meghatóbb látvány, érzés kevés van a világon. És éppen az a legszebb a dolgoban, hogy ezt nem tudja nekik bárki megadni, hanem csak az Édesanya.

**************************************************************

Sokszor hallottam, és tudok konkrét eseteket is, hogy azok a babák, akik félévig kizárólag szopiznak, nehezebben fogadják el az új ízeket, vagy talán már maga a kanál sem arat sikert
náluk. Kíváncsi voltam, hogy Boró mégis mit szól ehhez a dologhoz és múlt héttől kezdve kóstoltattam ezt-azt vele.
"Hivatalosan" csak szombaton kezdődik a hozzátápi és a kóstoltatás tényleg csak kóstoltatás volt, de az eddigiekből ítélve joggal hihetem, hogy nem lesz gondunk. Múlt héten csak amúgy szívta a szájához tartott cseresznye levét, tegnap meg "megevett" egy egész kiskanál meggyturmixot. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy tátotta a száját és szívesen vette volna, ha még adok neki. No, majd ezután.

A legérdekesebb és legmeglepőbb dolog viszont szombaton történt. Mivel István nem volt itthon, magamnak pedig - húsnapom lévén - miccset sütöttem ebédre, Krisztának külön pároltam némi zöldséget. Csak úgy, natúr, mert ő azokat nagyon szereti. Legalábbis azt hittem, mert eddig mindig eltűntette, ha "bevetettem". Most viszont ott árválkodtak a finom zöldségek, sem a krumplit, sem a répát, sem a borsót nem volt hajlandó megenni. Időnként próbálkoztam újra és újra. Az egyik szopi után, amikor Borót még ölben tartottam a böfi miatt, ismét magamhoz vettem a zöldséges tányért és kínáltam Krisztát. Nem keleltt. De aztán gondoltam egyet és csippentettem egy kicsit a két ujjam közé és betettem Borónak a szájába. A kisasszony még bár el sem fintorodott, hanem majszolni kezdte. A második csipetet ugyanúgy, a harmadiknál meg már elkapta a kezemet mindkét kezével és úgy próbálta a szájába gyömöszölni. Amikor Kriszta látta ezt, hamar elvett egy darab krumplit és enni kezdte. Mire a kb. tizedik csipetet adtam Borónak, aki végig nagy élvezettel szopogatta a szájába tett falatkákat, a krumpliból már csak morzsák voltak a tányérban.
Én meglepődtem, mindenesetre, de nagyon. Azért ritka az a csecsemő, aki első kóstolásra ennyire szeresse a zöldségeket!

Azért annyira naiv nem vagyok, hogy azt higgyem, mindig mindent így fog szeretni (bár Kriszta valóban, az égvilágon mindent megevett, ő csak mostanában fintorog), de ez a kis momentum nagyon jó volt arra, hogy rájöjjek: a kislányom most már megérett a hozzátáplálásra, amit késedelem nélkül el is kezdünk, szombaton