Óvoda - duplán

Az utóbbi hetek talán legfontosabb eseménye az, hogy Boróka is óvodába jár. Már írtam, hogy azért az ovit választottuk, mert ez itt van helyben, a két lányt egy helyre kell vinni, egy csoportban vannak, és főleg, hoyg még fel is vették. De miért is ne vették volna fel? Pelusa napközben nincs (bár alváshoz még tesznek neki, de még sosem volt értelme:D), eszik egyedül, nincs cumi, cumisüveg, (vannak nála nagyobbak, akiknek kell vinni ilyesmit) szóval, csak éppen nem beszél folyékonyan és kicsi korából kifolyólag nem tud effektíve bekapcsolódni a foglalkozásokba. De ez egyelőre még úgysem hátrány, jövőtől már biztos belejön ő is a házirendbe.

Sokat morfondíroztam, mi legyen vele: válasszuk tényleg az ovit, vagy fogadjunk mellé valakit. Végül az elsőnél maradtunk, több okból is. Az egyik és legfontosabb, az anyagi oldala. Kb. háromszorosát fizethetnénk egy néninek, aki vigyáz rá. Akkor meg nem lett volna értelme dolgozni mennem. (Akkor még azt hittem, hogy mostanra sikerül munkát találni.) Egy másik oka, hogy Krisztával most együtt vannak, mégiscsak sokat jelent - az óvónők szerint is - hogy ott van a nővérkéje, ha kell. A harmadik pedig, és nekem ez is nagyon fontos, nem tudnám elképzelni, hogy egy idegen állandóan bejárjon hozzánk, tudja mi van a házunkban, mikor van rend és mikor nincs, mi van a szekrényekben, stb. Valahogy állandóan csak stresszelne a háttérből. Persze, mindezek olyan dolgok, amelyek inkább a magunk, felnőttek szemponjait helyezik előtérbe. Hogy Borókának melyik lett volna jobb, nem tudom. Most meg már mindegy is, hiszen az ovi mellett döntöttünk. És biztos vagyok benne, hogy nem rossz helyen van.

Mert ha rossz lenne neki ott, sírna, nem enne, nem aludna, megváltozott volna a viselkedése, és fáradtan, kimerülten, a sírás nyomaival magán jönne haza. Ehelyett viszont egy jókedvű, mosolygós, a maga módján mesélős kiscsajszit hoz haza István minden délután. Aki, ha megkérdezem tőle, mit evett, azt válaszolja, hogy "hemmi", de a blúza jócskán ételpecsétes, vagy ha arról érdeklődöm, hogy mit csinált, kivel játszott, szintén a "hemmi" vagy mérges "nem" választ kapom, de pár perc múlva már neveket hallok, vagy Krisztával "nagy egyetértésben" az óvodai élményeket taglalják, mesélik.

A beszoktatásnál itt nincs nagy ceremónia. Még tavaly, amikor ottmaradt egy délelőttre, de másnap már telefonáltak, hogy menjek utána, bebizonyosodott számomra is, hoyg nem jó, ha én ott vagyok. Mert első nap maradtam egy ideig, amit második nap nagyon hiányolt a kisasszony. Csak annyi volt a baja, hogy én is ott legyek az oviban. Hazafelé végig sírt akkor, állandóan azt hajtogatta oji, oji, baba, anaka, oji. Most viszont elvittük és szépen ottmaradt. Sírt, természetesen, és én egész délelőtt azt vártam, mikor fognak hívni, hogy menjek utána. Ehelyett délután, amikor hármasban jöttek haza, nyoma sem volt annak, hogy a napot átsírta volna! Néhány nap múlva egyedül vittem őket. Miután bementek a terembe - persze, hatalmas krokodilkönnyeket ejtve - ráértem és vártam még egy kicsit. Kíváncsi voltam, hogy tényleg mennyi ideig sír, valóban csak nagyon keveset, ahogy mondják? És igen, kerek 4 perc után elhallgatott és még további kb. 10 percig egy hangja sem volt. Azután eljöttem. A második héten, szerdán pedig, csodák csodájára, minden sírás nélkül ment be a terembe. Nekem puszit adott, továbbra is biztosítottam arról, hogy Apuka utánajön és hazaviszi, aztán Krisztával kézenfogva vígan mentek befele. Pénteken és hétfőn nem voltak egy kis taknyosság miatt, de kedden már újra vittük. Féltem, mi lesz a kiesés után. És mi lett? Mintha nem is hiányzott volna. Alig bírtam levetkőztetni, úgy sietett. Meg sem várta, hogy Krisztával is végezzek! Tegnap pedig arról "panaszkodott" István, hogy alig tudta kicsalogatni, hogy felöltöztesse és hazajöjjenek. Az óvónők, dadus nénik állandóan csak dicsérik, milyen kicsi és milyen ügyes, kevesebb baj van vele, mint néhány nagyobb gyerekkel, ha vécére kell mennie, hangosan szól: ononéni, pippi!!!, eszik jól (nem hagyja sem, hogy etessék, sem hogy előkét tegyenek), alszik is, igaz, ha foglalkozás van, még sokszor megzavarja a többieket, de idővel ez is ki fog alakulni.

Szóval, számomra nem kétséges, hogy jól választottunk, hogy jó helyen van, ahol tényleg foglalkoznak, törődnek a gyerekekkel, és most már semmiképpen nem szakítjuk meg az oviba járást (persze, betegséget kivéve, kopp-kopp) hogy majd újra kelljen kezdeni mindent, ha időközben én is meghatározott programú munkába állok.

Ami rejtély számomra, és mindig elfelejtem megkérdezni az az, hogy hogyan altatják el.:) De szerintem sehogy, elalszik ő magától, a jó példa ragadós alapon! No, majd megtudom!:)

Hallottátok a viccet a két lisztes ... ööö... akarom mondani a lisztes Boróról?