Megkönnyebbülés

Az elmúlt napokban, illetve egész hétvégén volt egy irritáló idegesség bennem. Semmi kézzel fogható, semmi konkrétum, de mégis éreztem, hogy nem én vagyok.
Nos, mindez megszűnt a délelőtt folyamán, pontosabban már reggel, néhány perccel azután, hogy elhagytam a cég épületét. Bementem ma az irodába, de csupán néhány percre: amíg megmondtam, hogy nem vállalom ezt a munkát. Persze, hogy semmi kommentelni valójuk nem lehetett, de azért mégiscsak ideges voltam. Normálisan megbeszéltük a dolgokat, elbúcsúztam az irodatársaktól és már jöttem is el. Egy darabig még gyomoridegem volt, mintha lelkiismeretfurdallást éreztem volna, pedig szerintem nagyonis tisztességes volt részemről, hogy inkább most hagytam abba, amikor a szülési szabadságra készülő nő még idejében felkészíthet valakit, mintsem valamikor ezután. Aztán bementem a Népújság szerkesztőségébe és bár Gyöngyi nénivel nem találkoztam (túl korán volt), de összefutottam ismerősökkel, váltottunk néhány szót és így egy-kettőre elterelődött a figyelmem.

Döntöttem. Hogy jól vagy rosszul, azt nem tudhatom. Nap, mint nap döntünk fontos vagy kevésbé fontos dolgok felől, de sosem tudhatjuk előre, hogy melyik változat lenne a jobb. Ez most fontos kérdés volt. Talán egyesek felelőtlenségnek tartják, hogy csak úgy hagytam elúszni egy munkahelyet a mai világban, a mostani helyzetben. Igen, talán még megisszuk ennek a levét. De egyszerűen most, amíg ilyen kicsik a lányok nem tehettem másképp. Szerintem, és természetesen István szerint is, inkább feleségre és anyára van szüksége most a családunknak, mintsem plusz pénzre és egy idegroncsra. És végülis pénzt is szerzek, mert kapnám a munkanélküli pótlékot (jó, kevés, de valami), kapnám a cikkdíjat az Erdélyi konyhától, ami szintén nem jaj, de milyen sok, de a kettőből már lassan kijön egy minimálbér, és ha beindulna a menet a reklámokkal, akkor már egészen jól állnának a dolgok.