A kis Kincs

Maszatosan, narancsevés közben, Csaba szülinapján. :)

Ha Borókámra gondolok, sok minden eszembe jut. Csak amúgy cikáznak a gondolatok; hol a terhesség eleje jut eszembe, amikor olyan álmos voltam, hogy állandóan szundikáltam, míg Kriszta egyedül játszott, vagy hogy egy darabig semmi mást nem tudtam enni reggelire, mint hideg tejfölös kenyeret, aztán rögtön hallom csilingelő nevetését, amikor megcsiklandozom; a csiklandozásról rögtön az első mozdulataira gondolok, amikor először csiklandozott meg belülről és nem tudtam eldönteni, hogy ő-e vagy csak képzelődöm, és hogy mennyire "félt" Istvántól, mert még nagyon hosszú ideig nem akart moccanni, ahogy ő rátette a kezét a hasamra. Vagy látom magam előtt, amikor pontosan egy évvel ezelőtt teljesen önállóan megindult és én - álnokul - videózása közben állandóan csalogattam a kamera fényével. Olyasmi is beugrik, hogy a kis szája lefele görbül vagy torz arccal magából kikelve sír, de rögtön elfedi ezeket az a kép, ami akkor készült róla, amikor a kis gyógyfülbevalóit belövettük.
Arra is sokszor visszaemlékszem, hogy mennyire nem hittem a szememnek, amikor már az első próbálkozásunk előtt:D kétcsíkos lett a teszt, illetve, hogy mennyire elbizonytalanodtam ezután. Nem lehet elfelejteni azt a napot, amikor hófehér ruhájában kis keresztyénné vált, mint ahogy azt sem, amikor Ani eljegyzésén állandóan a nyakába emelgette a ruháját, mutogatva pelusát. És azt sem hagyhatom ki, amikor félévesen, a nyaraláskor, úgy ette a görögdinnyét, hogy teljesen belemerült a nagy szelet szopogatásába, alig látszott ki mögüle. Vagy azt, amikor a tavalyi nyaraláskor annyira élvezte a vizet a tóban.

Szóval, annyi minden eszembe jut, annyi mindent jelent nekem, nekünk ez a gyönyörű leányzó! Leírhatatlan. Én úgy érzem, nagyon kellett ő nekünk. Szükségünk volt rá, hogy teljesek legyünk mind családilag, mind szülőileg, mind pedig emberileg. Vele egy új ember jött a családba, egy új jellem, egy új egyéniség, akit meg kellett ismerni, tanulni és meg kellett szokni, és aki nagyon sok mindent tanított nekünk a maga puszta jelenlétével is. Szinte mindent hozott, amit Kriszta nem: rossz alvást, hisztit, akaratosságot, erőszakosságot, de ugyancsak vele éltük át a szoptatás hosszú és áldásos időszakát, vele értünk el a jó alvás megközelítéséig, ő az, aki minimális sírással, már másidk napja óvódában van úgy, hogy ott is alszik.

Sok minden nem adatott meg neki abból kifolyólag, hogy ő a másodszülött, nem tudtam annyi időt csak egyedül vele tölteni, mint nővérével, de úgy érzem, hogy amit mégiscsak sikerült, az minőségi idő volt. Legjobb tudásom szerint tanítottam és tanítom, irányítom, vezetem; remélem, jó talajba fog hullani a mag és látszatja lesz mindannak, amit most még csak szórok, vetek.

Sok mindent írhatnék még, talán valamikor még tudok is írni, most viszont muszáj befejeznem, mert holnap reggel jelenésem van a munkahelyemen. Vajon ilyesmit érezhet egy tulok is, amikor a vágóhíd felé viszik?