Nyaralás 2009.

Az ötödik nap: július 30-a

Nyaralásunkban ez volt a pihenős nap. Iktattunk be egyet-mást, de alapjában véve inkább otthonülős alvós-pihenős-játszós nap volt.

Reggeli után felkerekedtünk a falu túlsó végében, a bejáratánál lévő lovardához. Nagy izgalommal néztem elébe a dolognak, reméltem, hogy nem lesz zárva vagy semmilyen más körülmény nem akadályozza meg, hogy a lányok lovagolhassanak, de azért, előrelátóan, nem mondtam nekik semmit. Csak annyit mondtunk, hogy megyünk megnézni a lovacskákat, ami önmagában is varázsütésként érte a lányokat. Kriszta is nagyon szereti őket, de Boróka mintha teljesen extázisban lenne, amikor felfedez egy lovasszekeret és kiabálja: ó, ó, ó. (Múltkor álltunk az utca sarkán és felfele nézve egyszercsak szintén ezt hajtogatta, illetve mutogatott az ég felé. Csak néztem hogy hol van ló a magasban, dehát igaza volt: egy közlekedési táblán szekeret és lovat pillantott meg. Addig sosem láttam azt a táblát.:P:S)

Amikor megérkeztünk, nagy kavarodás fogadott. Egy magyarországi csapat kirándulást szeretett volna fel a hegyre a majorhoz, vagy ahogyan mi inkább hívjuk, az esztenához. Mi hatan olyan kicsik voltunk, hogy senki észre sem vett, és hiába indultam keresőútra, senki „házit” nem találtam a közelben. Végül csak megtaláltam azt a nőt, aki foglalkozik ott a mindennel, és nagy szomorúságomra azt mondta, hogy először a kirándulókat kell útratennie, illetve, hogy ha a fia elmegy a kirándulókkal, nincs aki meglovagoltassa a lányokat, úgyhogy menjünk vissza délután. Csak azért örvendtem volna ennek a vltozatnak, mert akkor legalább magunkkal vihettük volna az otthonfelejtett fotómasinát, különben nem tetszett az ötlet, nem akartunk semmiylen plusz utat megtenni, nem hiányzott szegény autócskánknak, hogy naponta többször is ki kelljen „másszon” a köves felhajtón.

Aztán mégis szerencsénk volt. A juhászt, vagyis a majort, ahogy ott hívják, nem sikerült elkapni mobilon (nevettem is, hogy milyen modernek manapság a juhászok:D), ezért nem vágtak még neki az útnak, így a kirándulás tolódott, nem a mi lovaglásunk. Ferike, a kamasz lovasfiú, felnyergelte a egyik lovat, ha jól emlékszem, Szellőnek hívták, és csak ekkor mondtuk krisztának, hogy felülhet rá. Volt öröm a javából! Akkora izgalom lett úrrá rajta egyből, hogy még féltem is, hogy nem fog megülni a fenekén. De amint a lóra került és a lábai a helyükre, olyan szépen, kecsesen ült a nyeregben, mintha abban született volna! Nagyon sajnálom, hogy nem marad képes emlékünk ezzől az eseményről, valószínű, hogy ő sem fog igazán emlékezni erre az első lovaglós alkalomra.
Félóra a legrövidebb idő, amennyit lovagolni lehet, mi ezt úgy oldottuk meg (nekünk és a gazdáknak is jobb volt), hogy a három gyerek lovagolt összesen félórát, váltva egymást a lóháton. Kriszta indított, majd jónéhány kör után, némi nyafogás közepette leszállt. Borókát tettük fel, aki minden ló iránti rajongása ellenére nem tudta legyőzni (akkor már teljesen nyilvánvaló) tériszonyát, és egy kör után nem is erőltettük tovább a dolgot. Pedig, amikor István megindult vele a ló felé, még ugrott ki a bőréből, és végig, amíg rajta ült, István fogta az egyik lábát, mégis félt. Csak remélni tudom, hogy ez még változik majd nála, sját érdekében. Dávid is izgatott volt, bár ő már eléggé jól tudta palástolni, amikor viszont felkerült a ló hátára, elengedte magát és már teljes gőzzel, fülig érő szájjal örvendett a dolognak. Kriszta nagyon rossznéven vette, hogy nem ő került ismét sorra, ezért megígértük neki, hogy Dávidka után mehet még egy-két kört, a félórába úgyis belefért, no meg Boró is átadta a maga tízpercét. Sírás közepette vettük le a lóról, természetesen, és csak az segített a vigasztalásban, hogy nemsokára vizet ihat, enyhítheti szomjúságát.

A lovarda csupán néhányszáz méterre volt a Deság Panziótól, ahol nemrég Istvánnal kettesben vendégeskedtünk. Valahogy természetesnek tűnt, hogy kiszaladunk oda is, meglátogatni a kedves házigazdákat (nem a tulajdonos, hanem csak a gondozók) és így legalábba lányok is hintázhatnak egyet a hatalmas hintán, ahol múltkoriban mi is olyan jól éreztük magunkat. M. egyből felismert és boldogan fogadott minket. Rögtön kávé, víz és üdítő került az asztalra, amiért végül még a pénzt sem fogadta el. Mi jót beszélgettünk (szerencsére ő is tudott szakítani vagy 20 percecskét a pihenésre, csak másnapra vártak egy kb. 30 személyes csoportot), a gyerekek pedig hintáztak, szaladgáltak. Csak egy felhő árnyékolta be ottlétünket, nevezetesen az, hogy A., M. 5 év körüli kislánya nem volt ott, pedig Kriszta nagyon készült a vele való találkozásra. Már erősen dél és ebédidő volt, no meg M-nak is rengeteg munkája, úgyhogy, ismét megígérve, hogy ha arra járunk benézünk, elbúcsúztunk kedves ismerősünktől.

Hazaérkezve, gyorsan krumplit hámoztam és félóra alatt ott gőzölgött a finom gulyás az asztalon, amiből mindanyian jól belaktunk. Amíg mi távol voltunk, Anyu szépen kitakarított, úgyhogy ebéd után csak egy gyors mosogatás volt és mindenki elvonult azt csinálni, amihez kedve volt: Kriszta és Boróka aludni (bár nem tudom, mekkora kedvük volt hozzá), István szolidarizálni velük:D, Anyu is pihenni-aludni, én pedig a két nagy gyerekkel, egy bögre finom kávé társaságában, felvonultam a szomszédos telekre, a domboldalra, ahol egy ideig table-t játszottunk, majd Dáviddal gyógynövényeket szedtünk, illetve az erdőben is tettünk egy nagyon rövidke sétát.

Miután a többiek felkeltek, nekiláttunk nyaralásunk legszomorúbb tevékenységéhez: az összepakoláshoz. Reggel idejében szerettünk volna indulni, ezért csak a legeslegszükségesebb dolgokat hagytuk kinn, illetve amire a hazaúton szükségünk volt, azt is külön, könnyen elérhetően pakoltuk. Este azért még megsütöttük a még otthon bepácolt flekkenjeinket, amiért Krisztától olyan kijelentést hallottam, amilyennel nem sűrűn örvendeztet meg: Anyukám, én már úgy vártam ezt a husit!!! :D:D:D

Nem volt túlságosan fotózós nap ez az utolsó előtti nap, csak néhány felvétel maradt emlékül róla.

Azért a dinnyepusztítást és még néhány mókásabb pillanatot megörökítettünk:



Boró és a dinnye:




Komoly játszma: