Nyaralás 2009.

Az első nap: július 26-a, vasárnap

Most is nehezen indult a dolog. Megszokott csapatunkat egyszerűen nem tudtuk összehozni, valakinek vagy az időpont vagy a helyszín nem volt jó. Másokkal mentünk volna, de ők is kaptak végül valami jobb ajánlatot, így azt választották. De ekkor már mi is „más irányban” kezdtünk gondolkodni: nem megyünk idegenekkel, hanem a családból valakivel. Anyura és Apura gondoltunk, de mivel Apu most nem tudott még elszakadni itthonról a teendői miatt, helyette inkább Benit és Dávidot vittük. Csak érdekességképpen: amikor minden be volt pakolva az autóba, már akkor látszott, hogy szegény jól le van terhelve, és végül még beleültünk heten. :D Lassan haladtunk – persze, nem is siettünk sehová – furcsa is volt, hogy csak amúgy előz meg mindenki!:)

A reggel 8 órai indulásból nem lett semmi, István majdnem akkor érkezett haza a szovátai éjszakai lakodalomból. Én szolidarizáltam vele, és egész éjszaka nem aludtam: fél 2-kor Beni segítségével befejeztem az ételek előkészítését, majd rendet vágtam a konyhában, listát írtam és bepakoltam azokat a dolgokat, amiket a konyhából-kamrából kellett elővenni, végül fürödtem és depiláltam:P, közben pedig Borót altattam vissza egy párszor. Fél 7 múlt 10 perccel, amikor azt mondtam: hacsak félórára is, de le kell feküdnöm. Meg is tettem: pontban 7-kor István hívott, hogy már hazafelé tart, 7:20-kor pedig Anyu, hogy itt vannak lenn, a garázsnál. Eredmény: Edith, hopp! De attól eltekintve, hogy egy kicsit kóvályogtam és majdnem a házi delikátomból készítettem nesszkávét magunknak:P (egyforma üvegben voltak), nem is éreztem a fáradtságot. No meg az vigasztalt, hogy úgyis pihenni megyünk!

Végül valamikor fél 11 körül sikerült elindulni, és az eredeti tervet, miszerint a szovátai Medve-tóban-fürdéssel indítunk, elvetettük. Nemcsak a kései indulás miatt tettük ezt, hanem az idő miatt is. Nem esett, dehogy, sőt, szépen sütött a nap, de fújt a szél és hűvös volt. Parajdnál jártunk, amikor feltűnt, mennyire felöltöztek az emberek. Benn az autóban patakokban folyt rólunk a víz, kinn viszont kb. 22 fok volt. Széllel társulva pedig nem éppen fürdéshez való meleg! Korondon pedig, amikor kiszálltunk Istvánnal szalmaklapot venni magunknak, azt hittem, jégverembe léptünk, szabályosan fáztunk! De ettől függetlenül a kedvünk nagyon jó volt és bíztunk abban, hogy a további napokban mégiscsak lesz részünk fürdéhez való meleghez is. És én nagyon bíztam abban, hogy minden szempontból jó lesz a kirándulásunk.

Szépen, komótosan haladtunk, és lassan, de biztosan közeledtünk úticélunkhoz. Megfordult a fejemben, mi van, ha mégsem várnak, mégsem lesz üres az apartman, hiszen csupán egyszer beszéltünk telefonon, amikor lefoglaltam, de aztán azzal vigasztaltam magam, hogy a 8 közül mégiscsak jut egy házikó nekünk is, ha meg nem, hát van elég ház még a környéken! No, de erről szó sem volt, mert amikor Ibi néni rájött, hogy kicsodák is vagyunk – no nem a hírességünk miatt, csupán csak hogy itt jártunk két héttel azelőtt – máris mondta, hogy a kettes a mienk és minden elő van készítve a fogadásunkra.
Igaz, kis malőrrel indult a megérkezésünk, mert annak ellenére, hogy - Istvánt kivéve :P - mindannyian kiszálltunk az autóból, a panzióhoz vezető meglehetősen meredek, kövezett úton nem tudott felhajtani. A dolog aztán megoldódott, mert Feri bácsi, a panzió mindenese (és a tulajdonosnő édesapja) rögtön indult és a csomagok felét átpakolta a saját autójára, így már a mi, nem éppen törtköves utakra tervezett Opelünk is kikecmergett valahogy. Különben ez volt az egyedüli „rossz pont” az egész nyaralásunkban; az utolsó napokban már fel sem lehetett hajtani a ház elé a fellazult kövezet miatt. No, de erről talán később.

Tehát megérkeztünk Zeteváraljára a Kőfenyő Panzió nevű apartmanegyütteshez. (A honlapjukon szereplő képek még tavaly ősszel készültek, amikor megnyitottak, azóta viszont sok minden megváltozott, megszépült, szóval, tényleg, ha majd az út is rendbe lesz téve, semmi akadálya nem lesz annak, hogy bárki gondtalanul itt töltse szabadságát a "vadonban" és közben nagyvárosi kényelmet élvezzen.)
Ibi néni és Feri bácsi, a két „ittragadt” földink – amíg találnak helyükbe más megbízható embereket – nagyon kedvesen, szívélyesen fogadott, a frissen sült pogácsa illata ppedig még ott terjengett a közösségi ház ebédlőjében, és két frissen sült pogácsa máris Krisztának és Borókának a kezébe vándorolt!:)
Hozták a kulcsot és már át is vehettük kis kétszintes apartmanunkat. Kedves házikó volt, egyszerű, rusztikus berendezéssel, ugyanakkor a modern kor minden kényelmével felszerelve: meleg víz éjjel-nappal, tusolókabin, villanytűzhely, hűtőszekrény, műholdas tévé (amit egyszer kapcsoltak be Beniék, de rögtön ki is kapcsoltattuk). Sejtettem, hogy jól fogjuk érezni itt magunkat.










El sem kezdtük a kipakolást, mert házigazdáink rögtön letessékeltek a közösségi házba egy istenhozott-italra, pogácsára. Míg a gyerekek csak amúgy tömték magukba a friss káposztás pogácsát és itták a finom bodzaszörpöt, addig a „nagyok” a panzió italkülönlegességét, a fenyőpálinkát szopogatták-ízlelgették. Ha már „kőfenyő” a neve, mégsem várhatják áfonyapálinkával az érkezőket!:)
Rövidke csevegés, csemegézés és ismerkedés (Anyu közös ismerősöket is kiderített) után mégiscsak felvánszorogtunk „lakosztályunkba” hogy hadszíntérré varázsoljuk a sok kipakolt csomag segítségével. Mire falatoztunk és mindent a helyére tettünk Anyuval kb. du. 5 óra volt. István már régen lepihent (az átzenélt éjszaka és a végigvezetett út nem volt valami pihentető), 5-kor viszont már mindannyian ágyba bújtunk. A felosztás nem volt kérdéses: lenn alszik Anyu Dáviddal, fenn, az egyszemélyes ágyon Beni, az utazóágyban Boróka, a kétszemélyes (!!!) franciaágyon pedig mi Krisztával. (Utolsó este Boróka is velünk aludt és még mindig elfért volna valaki!)

Olyan 7 felé ébredtünk meg. Hogy ki kit ébresztett, már nem tudom, de mindenki pihenten és mosolygósan pattant ki az ágyból, még Kriszta is, aki egyébként az autóban le sem hunyta a szemét. Gyorsan felöltöztünk és már indultunk is terepszemlére, hogy a következő napokramegtaláljuk a legmegfelelőbb helyet a fürdőzéshez, horgászáshoz.

Először azt a tisztást szerettük volna megnézni, amit múltkor a túlsó partról láttunk, de nem találtuk meg a letérőt, így a mocsárhoz érkeztünk. Eltekintve az orrunkat kissé facsargató „illattól” gyönyörű hely volt, nagyon szép fotók készültek, de mivel - fogalmam sincs milyen oknál fogva – a fényképezőgép kártyáját formatálni kellett, ezt a néhány fényképet elveszítettük. A visszaúton még meg-megálltunk egy-egy kis letérőnél, de a „tisztásunkat” mégsem találtuk meg. A túlsó parthoz vettük az irányt, közben pedig megálltunk a gátnál és a fiúk megnézték közelről is a vizet:









Végül a part legzsúfoltabb szakaszához autóztunk, itt van a sátorozóhely is, jó sík a terep, a gyerekek nyugodtan játszhatnak a parton a víztől tisztességes távolságban, itt a legalkalmasabb a hely a fürdőzésre, ugyanakkor horgászni is lehet. Némi séta után elhatároztuk, hogy másnap, ha az idő engedi, ide jövünk ki, itt fogjuk a napot tölteni.





Visszaindultunk, de az a tisztás csak nem hagyott nyugodni bennünket. Lassan haladva végül megtaláltuk a letérőt a nagy útszéli fűben és – a kései, máketten Istvánnal lementünk megnézni a helyet. Halászsáshoz kitűnő lett volna, de gyerekekkel ott tölteni a napot nem lehetne: eléggé meredek az oldal és közel van nagyon a víz. A kilátás viszont gyönyörű volt innen és érdekes látványban is volt részünk: kissé távolabb, egy a tóba nyúló kiszögellésnél néhány mozgó pontot fedeztünk fel. Vadkacsák – véltem, de fura volt, hogy túl gyorsan mozognak. Emberek sem lehettek, mert ahhoz meg pláne, hogy gyorsan mozogtak. És akkor egyszercsak megláttam az egyik fejet profilból: hosszúkás orra és két szarvacskája nyilvánvalóvá tette, hogy őzek. Végül az egyik meg is mutatta magát szinte teljes egészében:



Hogy az este további részében mit csináltunk, már nem emlékszem, de azt tudom, hogy vacsora és tusolás után senkit sem kellett ringatni ahhoz, hogy gyorsan elaludjék! És ez így volt minden este!