Máshol és itthon

Mindig szerettem a vendégeskedést: azt is, ha hozzánk jött valaki, de azt, persze még jobban, ha mi mentünk valahová. Emlékszem, gyermekként hatalmas élmény volt meglátogatni a Szeben mellett, Nagydisznódon élő rokonainkat, hiszen koránkeléssel, vonatozással, élményekkel járt ez az egész, azaz mindennel, ami egy gyerek számára általában szokatlan.

Nagyobb koromban is mindig szerettem utazni, ide-oda menni. Sokat is voltam távol, ahogy elkezdtem a középiskolát. Tulajdonképpen már akkor eljöttem otthonról: amolyan hétvégi, szünidei gyerek voltam. Utána egy évig dolgoztam, szintén távol, majd jött Kolozsváron az egyetem két évig, és azután már végleg eljöttem otthonról, mert a második év után férjhezmentem. Laktam bentlakásban (kollégium), házinéninél, külön lakásban lányokkal, baráti házaspárral, laktam négyszobás lakásban egyedül, soha semmi bajom nem volt azzal, hogy éppen hol vagyok, hol alszom, milyen az ágy, nem is értettem mások miért nyavalyognak annyit ilyesmik miatt.

De aztán megszületett Kriszta. Nagyon vigyáztam, hogy ne aludjon velünk, nehogy odaszokjon, tehát megvolt mindenkinek a maga ágya. Ha máshová mentünk viszont, velünk aludt, és mivel egyikünk sem volt hozzászokva ahhoz, hogy a gyermeknek hol egy keze, hol egy lába van a képünkben-oldalunkban, szinte sosem tudtunk pihenni. Attól is féltem állandóan, hogy ráfekszem. Persze, sosem történt meg, hiszen ilyenkor mindig olyan ébren aludtam! Lassacskán aztán ehhez is hozzászoktunk és egyszerűen elkönyveltük: itthon mindenki a maga helyén, máshol: ahogy sikerül. No, de jött Boróka is. Eddig a tapasztalat azt mutatja, hogy szereti a saját ágyát, helyét, amit még az is alátámaszt, hogy képtelenség őt ébren magunk közé venni.
Tény és való, hogy ő többet volt közöttünk, hiszen éjszaka, ha szopizott/szopik és én fél- vagy egész kómás vagyok, természetesen, nem kókadozom valahol ülve, hanem fekve szopizik. Sokszor el is alszom közben, de egy idő után mindig magamhoz térek és átteszem az ágyába.
Ha viszont máshol vagyunk, az már kész rémálom számomra alvás szempontjából. Igyekszem is, ha csak lehet, éjszakára nem ott maradni.

De az utóbbi hetekben ezt legtöbbször nem tehettem meg, úgyhogy maradt a felfordult „élet”. Szerencsére, csak úgy pianóban indult a dolog, hiszen a nyaralásunk alkalmával nem volt semmi gond. Boróka az utazóágyában aludt (amit előrelátóan akkor vásároltunk, amikor megszületett és nagyon jól tettük), Kriszta pedig közöttünk, de olyan hatalmas volt a franciaágy, hogy még négyen is kényelmesen elfértünk benne.
Édesanyáméknál sem volt gond igazából. Attól eltekintve, hogy csak elalvás után tudtam letenni Borót az ágyába (de ez mindig így van, ha nem itthon alszunk), szintén nem volt baj: István egyszer sem aludt ott, így Krisztával jól elfértünk. Igaz, a „pihenésemben” már nagyon meghatározó volt, hogy nem a saját ágyunkban aludtam, mert minden reggelt fájt valamim, amikor felkeltem. És az, hogy későn feküdtünk, korán keltünk, sőt, a lagzi előtti éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludtam, már nem is volt lényeges.

A múlthét gyorsan eltelt, pillanatok alatt péntek reggel volt, amikoris Melindáékhoz mentünk. Az első éjszaka ... eltelt. Kriszta a fiúkkal aludt, mi Boróval pedig egyágyban. Azonkívül, hogy kb. 20-25 centi jutott nekem és szinte csak a jobb felemen alhattam, semmi rossz nem volt.:P Reggelre nem éreztem a vállam. A következő éjszaka szerencsére, több fokkal is jobb volt: sátorban, felfújhatós ágyon, rendesen elférve, sőt, forgolódási lehetőséggel. Annak ellenére, hogy Boró vagy kétszer-háromszor is felsírt, az egyik legjobb éjszakám volt, nagyon sokat aludtam.

A tegnapi disznóvágást egyetlen porcikám sem kívánta, mostanra már eléggé elegem lett a sok pakolgatásból és ide-odautazgatásból. De nem lehetett nem menni, hiszen a saját érdekünkben is tettem. Ennyivel meg különben is „tartozom” a családnak, hogy legalább a feldolgozásnál ott vagyok, mert sem disznót, sem tyúkot vagy kacsát etetni nem hívtak, de paradicsomot és uborkát kapálni sem, mégis mindenből jut nekünk is. És ez nagy dolog, mindenesetre. Amikor a lányok nagyobbak lesznek, biztos szívesebben elindulok majd. Most viszont, az egésznapos talponlevés és a mindenféle házimunka mellett még a ketchupbefőzés is közrejátszott abban, hogy holtfáradtan, valamikor este 10 után érkezzünk meg Melindáékhoz. Az pedig, hogy négyen aludtunk a különben nagyon nagy franciaágyban, rettentően segített a pihenésben. Beni és Kriszta néha úgy szétterpeszkedett, hogy nekünk Boróval – nem túlzok – fél méter, ha jutott. Volt, hogy megfordultam, mert az ágy végében bizony volt hely, de akkor attól féltem, hogy leesik a Kicsi vagy megrúgom. Volt, hogy mindketten megfordultunk, akkor viszont az volt a baj, hogy Kriszta és Beni lábai zavarták őt az alvásban. A végeredmény az lett, hogy valamikor fél-6-hat körül (éppen akkor kezdett pirkadni) Boró megébredt és kb. egy órába telő sikertelen visszaaltatási kísérlet után beláttam, hogy jobb lesz felöltöztetni őt és kimenni.

Az este is későn, 11 után érkeztünk haza, a lányok, természetesen, elaludtak az autóban, de úgy, ahogy voltak, egyenesen mentek az ágyba (Krisztát azért megpisiltettük). És annak ellenére, hogy Boró egyszer szomjas volt, reggel fele pedig szopizott is egyet, én nagyobbat pihentem, mint az elmúlt rossz éjszakákon együttvéve. Mert a saját ágyunkban aludtam. Mert itthon voltam. Vagy mert öregszem is?