Ez a panoráma fogadott reggel az erkélyről:
Majd ismerkedtünk ar erkéllyel; főleg Boró, akinek, kiderült, tériszonya van: nagyon félt rálépni a deszkákra, de talán még félelmetesebbnek tartotta a közöttük lévő egycentinyi hézagokat! Végül megbátorodott és az utolsó napokban már egyedül is kimerészkedett, de szigorúan fogódzva a falban vagy a korlátban!
Valahogy igaznak bizonyult a mondás: hétfőn még a fű se nő, mert a parton még a déli órák környékén sem volt nagy nyüzsgés. Igaz, beleszólhatott ebbe a csendesedni sehogy sem akaró szél is (a végére rájöttünk, hogy ez ott mindennapos dolog), de mi elszántak voltunk.
Az előző éjszaka jól telt, a reggel normális időben indult, valamikor fél 8 és 8 között. Ez ígéretes volt, kissé tartottam attól, hogy ha nem pihennek jól a lányok, akkor napközben is baj lesz velük.
A reggeli készülődés, reggelizés és némi téblábolás, hogyan legyen-megbeszélés után 6-an indultunk a partra, Anyu otthon maradt, hogy a töltött káposzta megfőhessen (egy félórányi áramszünet miatt tolódott az elkészülése).
Letelepedtünk, a srácok hozzáláttak a csónak felfújásához,
Boró az „omma” elfogyasztásához,
majd István Dávid kíséretében vízre szállt.
Volt elkeseredés miatta: Kriszta csak nehezen értette meg, hogy egyelőre még nem mehet.
Boró közömbösen vette tudomásul, hogy a parton maradt.
No, de a parton is jól éreztük magunkat. Almát ettünk, a lányok olvastak, majd szaladgálással szellőztették ki a fejükből a sok tudományt:D, végül pedig Boró elaludt. És itt követtem el egy hatalmas hibát, amiért mai napig mérges vagyok magamra és szégyenkezem is miatta: a nap elfordult, Boró kikerült az árnyékból, és délelőtt hiába kentem be naptejjel, a fél arcát eléggé lepirította a nap. Nem mertem megmozdítani, nehogy felébredjen, de egy szalmakalappal talán eltakarhattam volna úgy, hogy ne vegye észre. Emiatt vagyok nagyon mérges magamra. Szerencsére viszont, hogy volt napozás utáni kencém és gyakori kenegetéssel amennyire csak tudtam, enyhítettem a tüzességét.
Míg Beni Boró álmát őrizte, én Krisztával fürödtem vagy 10 percet, nem mertem tovább bennmaradni a vízben, nehogy megfázzon. Igaz, a víz nagyon kellemes volt, de ahogy kibújtunk, a szél miatt rögtön reszketni kezdtünk. Különben Kriszta amúgyis nagyon reszketős volt végig. Azért nem hagyta volna ki a lubickolást!
Száradás közben Kriszta festegetett,
illetve kicsit sétáltunk is kb. 10 m-es körzetben. Meg akarta fogni a szép színes lepkéket, de természetesen, nem sikerült. Én viszont elkaptam egyet. Lencsevégre.;):)
Mivel Boró még mindig aludt, Krisztával kissé távolabb is elmerészkedtünk: a tó menti bokrokról majdnem egy tele kiskosár friss mogyorót szedtünk. Bár voltak zápdarabok is közöttük, nagyon soknak tele volt a belseje, így jót csemegéztünk belőle. Néhány hét múlva viszont, amikor beérnek, akkor lesznek igaziak, most még csak olyanok voltak, mint a zöld dió.
Lassan du. 2 óra volt, ekkorra ígérte István, hogy hazamegyünk ebédelni, de még hírük-poruk nem volt a láthatáron. Fel is hívtam Anyut, hogy ne várjon még, mert késni fogunk, de persze, nem ecseteltem neki, mennyire aggódok a fiúkért, mert már vagy 3 órája eltűntek a tónak a mocsár felőli „szarvában”. Kb. ¾ 3 körül vettem észre a pontot, aminek látszottak, a kiszögellés mellett. Onnan pedig már aránylag hamar, kevesebb, mint félóra alatt kievickéltek erre a partra. Mielőtt még szidásra nyitottam volna a számat, töredelmesen bevallották, hogy elsodorta őket az áramlat, majdnem tehetetlenek voltak vele szeben. Szerencséjükre volt kötél a csónakban és így sokáig a partról húzta a csónakot, míg a kiszögelléshez érkeztek. Igaz, a munka 99%-a az Istváné volt, mert Dávid inkább félt, mintsem segítség lett volna, de szerencsére épen, egészségesen megúszták.
A további tervek változtak, István egyedül ment haza és Anyut hozta ki a partra, ebédestől. Kissé későn ettünk, de szerencsére volt nálunk annyi süti, rágcsa, gyümölcs és víz, hogy nem haltunk éhen amíg az étel megérkezett.
A délután további része aránylag kellemesen telt, a fiúk a partról halásztak, Kriszta asszisztált nekik, ketten Anyuval pedig főleg a két lányt, de a még fürdőzgető Dávidkát is szemmel tartottuk.
Boróka volt a „fekete bárány”: bár a képeken nem látszik, de fájt a keze és emiatt egész délután kisebb-nagyobb szünetekkel nyafogott. Ez a kézfájás nem újkeletű dolog nála, elég egy nagyobb esés vagy, hogyha kézen fogom, elég, ha megrándítja magát és máris fáj a keze. Nem duzzad fel, nem semmi, csak egyszerűen fájtatja: lógatja maga mellett a karját és nem használja semmire. Általában rájövök, hogy a kezének éppen melyik pontja fáj, próbálom masszírozgatni, kenegetni, de általában 2-3 óra után magától helyrejön. (Amúgy pedig nem tudom, mitévő legyek ezzel kapcsolatban, kezd gyanús lenni a dolog, azért mégsem természetes, hogy ennyire könnyen megránduljon a keze!)
Még volt egy érdekes eseménye a délutánnak: a zsiráfos, felfújhatós labdánk megunta földi életét és társulva a széllel, úgy gondolta, kipróbálja milyen az, amikor világgá megy. Ígyhát fogta magát és vízre szállt. Anyu vette észre, még nem volt messze, csupán pár méterre a parttól. Benit szalasztottam utána, de a nem túl messze horgászó István nem engedte be a vízbe, hogy ne zavarja el a halait.:P A szél és a hullámok pedig csak vitték és vitték a labdánkat. De akkor még balra, a parttal párhuzamosan haladt, és úgy nézett ki, ha lemegyek a fürdőzőhelyhez, csak minimálisat kell beúsznom és éppen a kezeimbe „rohan”. Igenám, de mire én leérkeztem a fürdőhelyhez, a szél iránya 90 fokban elfordult és a labdánkat most már a tó közepe felé kezdte sodorni. Annyira jó úszó pedig nem vagyok, hogy ebbe belementem volna, és annyit pedig még az a kis ajándéklabda sem ért meg. Ígyhát, maradt Kriszta részéről a sírás, hogy de neki kell a labdája (amiről mellesleg állandóan elfeledkezett, ha a közelében volt). Nem telt el sok idő és a labda már a tóba benyúló félsziget partjainál landolt. Ott középen, messze, látszik az a kis fehér pont:
Dávidkának volt egy ötlete, miszerint szóljunk azoknak, akik a csónakkal ott a közelében vannak, hogy hozzák vissza, de rábíztam a dolgok megbeszélését és töredelmesen bevallotta, hogy hát ő nincs ahogy szóljon nekik. :D:D:D Végül a labdánkat visszakaptuk: a csónakázók minden megbeszélés nélkül elfogták a rebellis labdát és áteveztek erre a partra. Végül kiderült, hogy csakis a labda miatt jöttek át, mert ahogy átvettem tőlük, indultak is vissza a túlsó partra.
Hazaérkezésünk után még élveztük az udvaron az utolsó napsugarakat, miközben hatalmas table-csatákat vívtunk. Feri bácsi is feljött játszani és hogy mindenki sorrakerüljön, úgy volt, hogy a nyertes játszott egy következő játékossal. Boróka este is nyafogós volt, de lefekvés előtt végül meggyógyult a keze, így már nyugodtan alhatott. Igaz, nehezebben aludt el, csakis a vállamon volt hajlandó elernyedni és sok-sokperces séták után, a harmadik próbálkozásra sikerült letenni az ágyába. Kriszta ezen a napon nem aludt délre, és legtöbbször más napokon sem, aminek szerencsére az lett a következménye, hogy estére farkasétvággyal evett és egyetlen szó nélkül ment ágyba, sőt, legtöbbször ő mondta, hogy éhes és hogy aludni szeretne. Sláger volt a Beni ágya, mindig abban feküdt le, aztán később áttettük az ágyunkba, hogy Beni is lefekhessen.:) Mi, többiek, csak későn, majdnem éjfélkor tértünk nyugovóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése