Nyaralás 2009.

A negyedik nap: július 29-e, szerda – második rész

E nap második fele teljesen másképp alakult, mint ahogyan azt még délelőtt elképzeltük. Másképp, de jobb lett.:)

Reggel, horgászás közben tanakodtunk, mi legyen aznap és úgy döntöttünk, hogy mivel gyönyörű az idő, ezt a napot még a parton töltjük. Aztán mire szedelőzködni kezdtünk, az égbolton mind több és több felhő gyülekezett. Nem állt esőre a dolog, csak a felhőzet legtöbbször éppen eltakarta a napot. Mégsem strandoláshoz való idő volt.

Mire hazaérkeztünk a vízizsákmányunkkal, már el is döntöttük: ma lesz a Madarasi Hargita. Ebédre megsütöttük a miccset, összerámoltunk-felmosogattunk magunk után, valahogy nem ment a készülődés sem, úgyhogy sokára készültünk el. Du. 3 óra táján végül elindultunk és csak amúgy suhantunk a 18 km-re lévő Hargita hegység Madarasi csúcsához. Tulajdonképpen nem jártunk a kb. 1800 m magas csúcson, hanem a sípályákig mentünk fel (persze, most nem volt hó), ahol néhány vendéglő, panzió is található, vagyis addig, amíg még autóval lehet közlekedni.

Nagyon jókedvűen indultunk, aztán ahogy közeledtünk, lankadt a kedélyünk. (A lányok szerencsére mindketten elaludtak, így kvázi kipihenték magukat, mire felérkeztünk) Kb. 10 km-nyi tökéletes állapotú aszfalt után jött egy kátyús aszfaltos útszakasz, aztán egy jobb erdei út. Itt már szemmel láthatóan emelkedett az út, itt-ott mindefelé leparkolt autókat láttunk. Azért mi mentünk tovább. Mind lassabban és lassabban. Egy smiley-s tábla rendszeresen jelezte a még hátralevő kilométereket. Közeledve, a smiley szája állandóan felfele görbült, a mi szánk széle viszont mindinkább lefele vagy legtöbbször egyenesen össze volt szorítva. István tartotta bennünk a lelket. Ő aránylag vidáman, Csepregi Évával együtt dalolgatva vette az akadályokat. Én nagyon féltem. Sokan ültünk az autóban, amúgyis eléggé alacsony, attól tartottam, hogy odaverjük jól az alját. Aztán, amikor magam mellett csak a szakadékot láttam, állandóan rémségek jártak az agyamban, amiket görcsösen próbáltam elhessegetni. Amikor pedig egy turistákat szállító traktorral kellett osztoznunk az úttest szélességén, egyenesen pánikba estem. Persze, egy szót sem szóltam, nem akartam, hogy a többiek is esetleg átvegyék az idegességemet. Csak az vigasztalt, hogy István is eléggé akart jönni ide, nem én voltam az, aki unszolta a társaságot a Madarasi Hargita-programra, de azért elgondlkodtam, hogy minek a fenének is megyünk mi ide, vajon mit fogunk találni; csak kijövünk nagy nehezen, hogy aztán két tájképfotó után visszaereszkedjünk ezen a rossz úton? Bizony, tartottam a dologtól.

De amikor felérkeztünk, mintha elvágták volna a félelmeimet. Láttam az itt-ott, kisebb-nagyobb csapatokba verődött turistákat, láttam embereket, akik lovakat vezettek kantárszáron, úgyhogy, valószínű, lovagolni is lehetett, de végül nem jártam utána (bíztam abban, hogy a faluban lévő lovardában lovagolhatnak a lányok), amikor pedig megpillantottam a kis játszóteret, már egyből otthon éreztem magam.

Egyelőre csak egy platószerűségen találtuk magunkat, tele volt ilyen-olyan épületekkel, régiekkel, újakkal és épülőkkel egyaránt, a kilátás sem volt még valami pazar. A lányokat felébresztettük, magunkra kaptuk a vastagabb felsőket (azért mégiscsak ezerhatszázvalahány méterrel voltunk a tengerszint fölött és a napocska nem tartott velünk, bár végül mégiscsak mellénk szegődött útitársként) és kiszálltunk. Legelőször megcsodáltuk a hatalmas bernáthegyit egy ketrecben, utána pedig megostromoltuk a játszóteret. Anyu pedig a gyönyörűszép növényeket, fűszálakat, amiket olyan lelkesen gyűjtögetett egész ottlétünk alatt.











Aztán bementünk az egyik étterembe „melegedni” egy kicsit: ki-ki kedvére való italt rendelt, kávét, forró csokit, kólát, gyümölcslevet, sőt, még egy „egészséges és finom” Redbull is előkerült. Miután így feltöltöttük tartalékainkat (másokat pedig éppen leeresztettünk:P) úgy gondoltuk, hogy továbbmegyünk az úton, ahol aztán pazar kilátást sejtettünk. Az aprónépet autóba ültettük, Anyuval inkább sétáltunk. Csak vagy kétszáz métert mentünk és valóban, csodálatos kilátásban volt részünk. Az alattunk lévő oldalban kiugró sziklatömbök között mindenfelé lila virágok pompáztak, távolabb pedig rengeteg hegy-völgyet lehetett látni. A fiúk egykettőre felfedezték az áfonyacserjéket és hozzáláttak kitermelni azt a pár szem gyümölcsöt, amit találtak rajtuk.
A képek önmagukért beszélnek:







alt=""id="BLOGGER_PHOTO_ID_5368715170524204914" />




Mielőtt elindultunk volna készült a kissé félszeg csoportkép is, dehát ez van, az állványt itthonhagytuk, meg keleltt elégednünk egy szikladarabbal is fotóállvány gyanánt!



Az út továbbhaladt, ezért úgy gondoltuk, még megyünk egy darabig rajta, hátha látunk még valami szépet. Hááát, szépet is, de jót is találtunk még az úton. Ezután jött a csodálkozás: akkora áfonyást találtunk, és akkora fekete szemekkel, hogy még az autóból, menet közben is lehetett látni őket. Megálltunk, naná, csak azt sajnáltam, hoyg nem volt semmi, amibe tartaléknak is szedhessünk. Ennek híján megraktuk a pocakjainkat. Boróka leült és ügyesen - mintha egész életében ezt csinálta volna – csipegette az áfonyaszemeket. Olyan fekete lett a keze-szája, mintha kirúzsozta volna! Volt is sírás, amikor leszálltunk az oldalból, mert már muszáj volt hazafelé indulni.



Továbbmentnk az úton: nagyon jó minőségű, frissen kövezett erdei út volt, és úgy okoskodtunk, hogy valahová Hargitafürdő vagy Szentegyháza környékére vezethet. Végül a második volt az igaz, és helyiektől megtudtuk, hogy valóban ilyen jó végig az út, csupán a faluban lesz kb. 2 km-nyi rosszabb szakasz. Így is volt, de ez mégsem volt annyira veszélyes, mint a másik oldalon lefelé haladni az úton, amelyiken jöttünk. Kerülő is volt, természetesen, hiszen Szetegyháza a főúton van Csíkszereda és Székelyudvarhely között, de nekünk megérte ez a néhány plusz km. De még nem tartunk Szentegyházánál.

Néhány kanyar és megtett százméter után ismét pompás kilátásunk volt, István kiszállt fényképezni. Anyu is kiszállt, én pedig néhány szem málnát fedeztem fel a túloldalon az árok mögtt. Anyut kértem meg, hogy szedje le a lányoknak. Csak ez nem volt ilyen egyszerű, mert az árok hatalmas volt, de Anyu valahogy mégis boldogult. Ekkor jött István és mondta, hogy szerinte ki kellene szállnunk, mert az az oldal tele van málnával. Ekkortájt a nap éppen minket melengetett utolsó sugaraival, kár lett volna elszalasztani az alkalmat. A mászásra alkalmas „nép”, István, a fiúk és én nekivágtunk az oldalnak és felkutattuk a lehető legtöbb málnabokrot: olyan piros, de főleg édes málnát, mint amit itt szedtünk, életemben nem ettem még. Nem is képzeltem, hogy ilyen is létezhet. Anyu két neylonzacskót kerített a csomagtartóban és miközben ő a lányokkal az árokból próbált elérni néhány ágat, mi négyen majdnem megtöltöttük a két zacskót. Szerintem több, mint félórát ottöltöttünk, de megérte.






Már erősen közeledtünk az estéhez, mire beültünk és úgy gondoltuk, hogy meg sem állunk hazáig. Végülis nagy megállóink nem voltak már, csupán István szállt ki még egyszer fényképezni,




majd én néhányszor, hogy tejszínt és tejet vegyek, mert drága Férjemnek eszébe jutott, hogy milyen isteni fagyi készülhetne ebből a málnából. Készült is, másnap ebéd után azzal kényeztettük ízlelőbimbóinkat. :)