Kutya dolog!

Régi problémája ez a községnek. De nem voltunk, nem is vagyunk hozzászokva, hogy megoldják a problémáinkat. Lassan egy éve, amióta "rendszerváltás" történt, már sok minden változott vagy megtörtént. Akár legyinteni is lehetne, hogy apróságok, de olyan apróságok, amik jóleső érzéssel töltik el a lakosokat. Legalábbis egy részüket, mert elégedetlenkedők mindig akadnak!

Mert az utakról eltűntek a kátyúk, igaz, még csak foltozással, de akkor is, megfestették az utakat, vannak átjáróink, a főúton pedig fekvőrendőrt tettek a nagy átjáróhoz, ahol annyi baleset szokott történni; a nemaszfaltos utakat már többször kövezték, a buszmegállókba fedett bódéféleségeket helyeztek, hogy legyen ahová eső, hó elől behúzódni, ki van írva a megállók neve, ahol kellett kivilágították a megállókat, a központi parkot és a központi virágágyásokat rendbetették, beültették virágokkal, a fákat, bokrokat, gyepet nyírják, az oszlopokra – mindenhol - futómuskátlis cserepeket akasztottak és a falu egész terültén, de főleg a központban vagy intézmények közelében virágpiramisokat állítottak; a szociális segélyeket élvező „urak és hölgyek” rendszeresen kiveszik részüket a közmunkából, főleg a takarításból, szemétösszeszedésből; volt hatalmas karácsonyfánk és gyönyörűszép karácsonyi kivilágítás, voltak Szentgyörgyi Napok, de úgy, hogy azt bárki észrevehette, tudhatott rólaés nem utolsó sorban vannak játszótereink. Sok játszótér, ahol a gyerekek kitombolhatják magukat és padok, ahol az anyukák akár le is ülhetnek, ha csemetéjüktől már megteheti. De ha gondolkodnék, biztos még eszembejutna ez-az, ami lehet, hogy apróság, de ennek ellenére, az elmúlt több, mint másfél évtizedben senki sem csinálta meg.

És most itt van ez a kutyadolog, amiről tulajdonképpen írni szándékoztam. Évek óta küszködünk a kóbor kutyák problémájával. Talán most sokan felsóhajtanak, mert tudom, hogy nem csak itt áll fenn ez a probléma, de úgy néz ki, hogy nálunk tesznek is ellene valamit.

Ami nálam „betette az ajtót” a kutyákkal szemben az volt, amikor tavaly a két kicsivel itt a tömbház előtt voltunk és beszélgettem egy másik, kétgyermekes anyukával. Egyszercsak vagy tíz kutya keveredett erre a semmiből és hatalmas verekedést rendeztek le. Annyira megijedtünk, hogy azt sem tudtuk, merre menjünk. A bejárat csak vagy 10 méterre volt, de a kutyák olyan gyorsan futottak ide-oda, annyira kiszámíthatatlan volt az útvonaluk, hogy inkább lecövekeltünk és megvártuk, amíg lecsillapodnak, elcsendesednek, illetve elmennek. Ennyire veszélyes eset többé nem volt, de állandóan élvezhettük a hol több, hol kevesebb számú kóborkutya társaságát. A lépcsőházba jár egy néni a családjához, akinek a kutyája mindig szabadon van, és persze, mindennap itt is van. Párzási időszakban pedig, de azért máskor is, magához vonzza a környék összes kankutyáját. Esténként-éjszakánként sokszor olyan koncertet adnak, hogy ember legyen a talpán, aki aludni tud tőlük. Nemegyszer történt meg, hogy este kimentem valamiért az üzletbe és vagy tíz kutyaszempárral néztem szembe, amint kiléptem a lépcsőházból. Gondolkodtam, hogy menjek vagy ne, de végül bátran kiléptem. Nem, nem bántottak, de ha a lányokkal lettem volna, biztos, hoyg nem mertem volna kilépni. Arról sem tudok, hogy bárki mással lettek volna agresszívak, de akkor is, amikor több kutya néz valakivel szembe a sötétben, gondolom, ösztönösen megijed. Bár az is meglehet, hogy csak én, aki - bár szeretem az állatokat és köztük a kutyákat is - nem tudok bízni bennük, érzek így, de nagy a gyanúm, hogy többen vagyunk így vele. Ezenkívül az utóbbi hónapokban úgy ideszokott egy vemhes kutya, hogy itt, a bejáratnál hozta világra kölykeit. Persze, többünkben megmozdult ennek láttán valami, én is többször vittem neki enni vagy inni, de pl. nem mertem volna odamenni és rendezni a picikéket (aagyta el őket, nem gyűjtötte össze, sokszor beszorultak ide-oda), mint a szomszédasszonyok. Én nagyon féltettem a lányokat, mert minduntalan oda akartak menni hozzá és előtte nemegyszer megtörtént, hogy nagyon vicsorított, sőt neki is indult valakiknek. Féluton megállt, nem bántott senkit, de nekem ennyi is elég volt, hoyg féltsem őket. Aztán egyszer elvitték a kicsinyeket. Nem tudom, ki, nem tudom, hová, de egyszercsak nem voltak. A kutya azóta is itt lebzselt, mintha visszavárná a kölykeit.

Nekünk mindig voltak kutyáink, és szerettem őket, sokat megsirattam közülük, de rajtuk kívül én sosem tudtam közelebbi barátságot ápolni kutyákkal. Nem vagyok az a típus, aki találkozik eggyel és rögtön lehajol hozzá megsimogatni. Bár nem bánnám, ha ilyen lennék! Igyekszem is, hogy a lányaimat kicsit másképp neveljem ilyen szempontból, mint annakidején engemet neveltek, hogy túllépjenek az ilyen korlátokon. Persze, azt továbbra sem tudnám elképzelni, hogy a lakásban kutyát tartsunk, hogy egyágyban aludjunk vagy puszilkodjunk velük, de azt nem bánnám, ha a lányok nyíltabbak lennének velük szemben, jobban bíznának bennük; tudom, hogy az állat megérzi az ilyesmit.

Ilyen előzmények után, múlt héten egy hirdetés fogadott a bejárati ajtónál, miszerint ezen a héten összefogják a gazdátlan kutyákat és megkérnek mindenkit, akinek kutyusa van, ebben az időben zárja el vagy kösse láncra, hogy ne legyen bajok. Miután elolvastam, azt mondtam VÉGRE! De rögtön utána a kutyákra gondoltam. És mégis: mi lesz velük? Fogalmam sem volt, de annyira kezdtem sajnálni őket! Hiszen nem tehetnek arról, hogy szélnek eresztették őket, hogy „rendezetlen családi körülmények közé” születtek! És már előre rettegtem attól, hogy hogyan viselem el vonításukat, amikor elkapják őket. Reméltem, hogy éjszaka fognak dolgozni. Erre meg tegnap délelőtt kinéztem az ablakon és egyenruhás embereket láttam kinn, néhány helyi embert a polgármesteri hivataltól, egy fedett autót és egy másikat, mögötte. Az egyenruhásaknál nem láttam olyan hurkos botot, amivel elképzeltem, hogy dolgoznak, hanem egy fecskendőféleséget pillantottam meg. Egy kutya elszaladt mellettük, de rá se hederítettek. Mire azonban a tér túlsó sarkához érkezett, láttam, hogy tántorogni kezd. Nem sokkal később már az egyik egyenruhás vitte a fedett autóhoz. A lépcsőházfelelőstől tudom, hogy egy menhelyre viszik őket, ami akkor, pillanatnyilag megnyugtatott.

De amit később olvastam az itteni törvényekről, törvényekből, ismét felbolydított. Bár a befogásuk – úgy gondolom – emberségesebben történt, mint ahogyan a törvények megengedik, előírják, a további sorsukat illetően nem vagyok ilyen biztos. Egy 2002-es törvény értelmében a menhelyeken 14 napig kötelesek tartani a kutyákat, és ezután, ha nem jelentkeznek értük és nem is fogadja valaki örökbe, elaltatják őket. Ez van, el kell fogadni, gondoltam. De amit ezután olvastam, még engem, a kutyákban nem bízót is, felháborodással töltött el: 2006-ban egy sürgősségi rendelettel módosítani akarták ezt a törvényt, miszerint csupán 3!!! napig tegyék kötelezővé a menhelyen tartást. Nem tudom, hogy végül elfogadták-e és életbe léptették-e ezt, mert sehol sem találtam róla hiteles infót, de ezt nagy kegyetlenségnek tartom. Nem vagyok „zöld” a szó szoros értelmében, a környékünkön sem akarok több kóborkutya-csapatot látni, és persze, tőlem vagy más ember akaratától úgyis függetlenül történik az ilyesmi eldöntése, de jó lenne/lett volna valami olyan megoldást találni, amelynek következtében a kutyák is életben maradnának/maradhattak volna.

Álszent nem vagyok. Tényleg örülök, hogy nincsenek itt már, de jobban éreztem volna magam, ha biztatóbbakat olvastam volna további sorsukról. Vagy talán nem kellett volna olvasnom semmit?

Édesanyámék egyik kutyája, a Charlie:


Kutyussimogatás: