A farsangról

Azt is írhatnám róla, hogy szuper volt, hiszen az is volt. Édes, aranyos gyerekek, sok szép kreatív jelmezbe bújva, a tipikus nagyszájú gyerekekkel, akik nem félnek, mondják a versüket, örömmel szerepelnek, az átlagosakkal, akik félénken, szégyenlősen, de bemutatkoznak és a szokások 1-2-vel, akik semmiért sem bújnak a jelmezükbe vagy ha fel is veszik, nem hajlandóak kiállni, bemutatkozni. Ez mindig így volt és így is lesz. Az óvónők ötletes jelmezekbe (bohóc és boszorkány:) bújtak, próbálták valamilyen keretbe foglalni az egészet, viccesen, játékosan, de elképzelhető, hogy 20-25, 2-4 éves gyereket milyen jól kordában lehet tartani, főleg a szülők jelenlétében,a mikor amúgyis kicsit bátrabbak szoktak lenni, kezelhetetlenebbek. Mi is megtárgyaltuk a hazaúton Anyuékkal, és gondolom, sokan mások is így tették, hogy ezt a munkát végezni tényleg sok türelemre van szükség és talán nem nevetséges, ha azt mondom, hogy némi hivatástudat sem árt.
Volt mutogatós együtténeklés, mondókázás, csoportjátszás, volt bemutatkozás, volt tánctanulás szülőkkel (gólyatánc:)) volt seprűs tánc (párcserés, és aki anélkül maradt, a seprűvel táncolt), tombola, evés-ivás, beszélgetés és nevetés.
Ami engem nagyon zavart, viszont az, hogy két anyuka kivételével minden szülő - hogy úgy mondjam - méltóságán alulinak érezte, hogy beöltözzön bárminek is, vagy egyáltalán, hogy egy nyamvadt szemmaszkot feltegyen. A másik anyuka gyakorló óvónő, tehát érthető, hogy nem szégyellte, és persze, nekem is van közöm a mesterséghez. De én amúgysem szégyelltem volna. Kissé megijedtem az elején, hogy mit fognak szólni, de azt mondtam: még azért is magamra veszem a cuccokat, ha már elvittem őket. Nem bántam meg, nekem jól esett. :)

No, de most a lányaimról egy kicsit...
Kriszta Katicabogár volt: fekete jégernadrágban, majdnem fekete blúzban és zokniban, drótcsápokkal és az egyik piros tálamból gyártott (filccel festett) katicaháttal. Úgy viselkedett, ahogy számítottam és reméltem. Minden feszélyezettség nélkül, bátran felállt, hangosan, érthetően elmondta a versét - nem kis büszkeségemre. Igaz, segítettem neki mutogatással (már otthon, tanulása közben kialakítottuk az egyezményes jeleinket:)), de így legalább folyékonyan mondta. Remélem, Gryllus bácsi nem haragszik meg, amiért kissé átköltöttem a Katica-dalát, hogy ne legyen túl hosszú sem és mégis minden benne legyen.
Így szólt:
Domború hátam/ Pöttyös a szárnyam,
Baktat a fűben/ Hat pici lábam.

Nap süt a réten/ Szállok az égen,
Hét pici pöttyöm/ Csillan a fényben.

Borókámra is nagyon-nagyon büszke vagyok. Mint írtam, itthon Kriszta jelmeze kellett volna neki is. De tegnap minden ellenkezés nélkül engedte magára adni Kriszta ruháját, a kis kendőt és büszkén sétálgatott a kosarával. Nagymamának virágot, zsemlét és vizet vitt a kosárkában. A kis flakonos víz nagyon érdekes volt, mire megkezdődött az ünnepség, felénél több el is fogyott.:) Aztán valami miatt megbántódott (már műsor közben) és azzal vigasztalódott meg, hogy magához vette a nagy zsemlét és enni kezdte. :) Azzal sétált fel-alá, kínálta Krisztát és más gyerekeket is, szóval, utána már egy szikra baj sem volt vele. Sőt, a zsemle sem volt elég, ilyenkor szépen odasétált valamelyik asztalhoz és kiszolgálta magát a kiszemelt finomsággal, általános derültséget keltve. Nemhogy nem szégyenlősködött, hanem amikor rákerült a sor szépen megmondta, hogy ki ő: Pijos-ka. Még az is nagy szó, hogy ennyire hajlandó volt. Szerintem, mire akkora lesz, mint most Kriszta ő is olyan kis kofáné lesz. :)

A fotókat általában úgy vágtam, hogy más gyerek arca, főleg közelről, ne igazán kerüljön rá.