Elegem van!

Zúg a fejem, mint egy méhkas, fáj a torkom és még a levegőt is nehezen veszem. Ó, dehogyis vagyok beteg, semmi bajom, csupán van nekem egy ügyes kis családom, aki estére így kikészít.

Amióta hazahoztuk a lányokat az óvodából mást sem csináltak, mint nyafogtak, civakodtak, sírtak, ordítottak, én meg szidtam, simogattam, kiabáltam, dédelgettem, fenyegetőztem, puszilgattam hol egyiket, hol másikat. A játékaik nem jók, csak arravalók, hogy elővegyék és szétszórják. A mese nem jó, csak 10-15 percig. Mármint Borónak nem jó. Kriszta nézné, de Boró ordít, hogy mást kér. Anna és Peti anyu tolmácsolásában max. 10 percig érdekes, építőkockázásról hallani sem akarnak, babázásról még annyira se. Festeni, színezni, rajzolni, semmi kedvük. Evésnél: én nem kérek salátáááát!!! (lencsesaláta volt és nagyon finom volt), a másik ránéz és közli: kaka. Vacsoránál már csúszott a házi keksz, de a melléje adott tej nem a pocakban úszott, hanem a konyha úszott benne. A fürdőszoba meg pisiben fürdött: kicsi lánykám nem szólt, csak bement a fürdőbe, megállt a bili mellett és eresztette.

Kriszta állandóan kutyát, osroszlánt játszik, a földet nem is kell felmosnom, mert elvégzi ő: naphosszat mászkál. És ugyanezt teszi az oviban is, mert a nadrágja bizonyítja! Ha azt mondom, hogy álljon fel,a füle botját sem mozdítja. Ha megszidom, akkora krokodilkönnyeket ejt, hogy még én sajnálom őt.
Boróka pedig olyan hisztis, hogy eldobom az agyam. Mindenért csak nyafog, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, akkor nagy mérgesen ellenszegül: NEM - mondja és akár egy öszvér, meg nem mozdul. Vagy mérgében elhajítja ami a kezében van. Vagy a földhöz vágja saját magát. Vagy kiborítja a tányért, belecsap a tenyerével a fokhagymás szószba (mint tegnapelőtt), hogy moshatom a bútort,a földet és a ruháinkat. És, főleg az kerget az őrületbe, hogy ha komolyan elmondom neki, hogy nem szabad, illetve mit miért nem szabad: szemberöhög. Ha kiabálok: szemberöhög. Ha azt kérdezem, hogy csapjak-e a fenekére: igent int és szintén röhög.

És míg mindezek "szépen" zajlanak és telnek-múlnak valahogy az órák, egyik fáradtabb, zsémbesebb, akaratosabb lesz, mint a másik, István gyönyörűen ordíttatja hol a zenét, hol az orgonát, mert csak nagy hangerőnél lehet felfedezni-meghallani az árnyalatnyi különbségeket és a számokat tökéletesen kell kidolgozni. Mire lefektetjük őket, teljesen kiégek: kapar a torkom, fáj a fejem és kapkodom a levegőt. Jaj, mindennek tetejébe pedig ma istenesen bevertem a fejemet is a felső ágyba, úgy éreztem, mintha a koponyám szétmenne.

Nem tudom, mi volt ma velük, ennyire katasztrofális napjaink nem szoktak lenni. Mindenesetre, már most érzem, hogy jól jönne egy-két teljesen gyerekmentes nap, különben begolyózom. És mégis az utóbbi a valószínűbb, mert most nincs lehetőség kikapcsolódásra.