Édesapám és az ő születésnapja

Édesapámmal, hogy úgy mondjam, érdekes a viszonyom.
Sosem tudtam túl közel kerülni hozzá és nem is tudtam kimutatni, hogy hogyan érzek igazából iránta. Vagy sosem ragaszkodtam annyira hozzá, mint pl. a húgom, aki kicsi korától élt-halt érte. De csendesen, a háttérből mindig aggódtam, ha valami baj volt, és vártam haza; mindig jólesett, ha tudtam, hogy otthon van. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy jó viszonyban voltunk/vagyunk, szinte sosem veszekedtünk, de ez lehet annak is köszönhető, hogy "direktben" ritkán tárgyaltunk. Mindig Édesanyám volt a közvetítő. A végső szó szért az övé volt, pl., ha arról volt szó, hogy elengedjenek valahová. Hogy ilyen lett a kapcsolatunk, biztos ő is felelős, illetve sok más körülmény befolyásolta, pl., hogy neki nincs testvére, a kommunikáció pedig szülei és közte kimerült a parancsolgatásban, netán az, hogy lány vagyok és első gyerekként nem tudott mit kezdeni velem.
De azért emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, mennyit szoktunk "kardozni" a kis gombás billiárd ütőivel, vagy birkóztunk, illetve sokszor elvitt biciklizni. Az pedig hab volt a tortán, amikor a Marosra mentünk és máig emlékszem, hogy a bokáig érő vízű "kicsi Marosban" (valami holtág vagy csak magas vízállás után visszamaradt nagyobb pocsolya) hogyan szaladgáltunk keresztül-kasul, és Édesanyám hogy kapta a frászt mellettünk. És nem beszélve arról, amikor bevitt magával a "nagyvízbe" (akkor nekem kb. derékig ért), hogy úszni tanítson. De emlékszem sok-sok kirándulásra is, amikor autóval mentünk valahová (Gyilkos-tó, Borszék, Szováta), illetve a piknikekre, amit a "Fürdőn", a Kolonél-kertjében vagy a Maros-parton ejtettünk meg más családokkal közösen. Ilyenkor Édesapám mindig főszakácskodott, nagyon szerette maga sütni a miccset, flekkent. És a focimeccsek, amikre mindig magával vitt: egy életre megszerettette velem fuballt! Arra is emlékszem, hogy ritkán szidott meg és még ritkábban kapott vesszőhöz a fegyelmezésemre. Ezt mindigis nagyon értékeltem nála. :D
Amikor megismertem Istvánt, nem szólt bele a kapcsolatunkba. Annyi észrevétele volt vele kapcsolatban, aminél nagyobb dicséretet én nem is kaphattam:D, hogy "amilyen szép Edith, egy kicsit szebb fiút kaphatott volna" (mondjuk, igaz, fogpiszkáló alakjával István akkor kicsit "másképp" nézett ki, mint most), bár ahogy kezdte jobban megismerni, rájött, hogy a külső nem is olyan fontos.

Amióta férjhez mentem és eljöttem otthonról, sok minden átértékelődött. Így Édesapám iránt is inkább kimutatom a szeretetemet. Mostanában, hogy kórházban volt, sokszor hívtam, sokat beszélgettünk mindenféléről, olyasmikról is, amikről általában nem szoktunk, illetve nem is gondoltam, hogy valaha is beszélünk majd hasonlóakról. Nagyon aggódtam érte karácsony óta, és akkor, amikor senki sem látta (főleg nem Ani vagy Édesanyám) sokszor sírtam félelmemben és imádkoztam érte, a műtét sikeréért. Valahogy el sem tudtam képzelni, hogy bármi rossz történhet. Ani nagyon félt, mint ahogyan én is, de előtte szinte sosem sírtam, nem akartam lovat adni a kétségbeesése alá. Nehéz is volt lelket önteni belé és néha Édesanyámba is (bár ő egy fokkal erősebb volt), tartani magamat előttük vállalva azt, hogy talán azt hiszik, nem is érdekel az egész dolog. De csak én tudom, mennyire fájt.

Ezen az első műtéten sikeresen túl van, bár még mindig fáj a lába, és valószínű, hogy lesz másik műtét is egy idő múlva. Hál'istennek megünnepelhettük az idei születésnapját is, összegyűlve a nagycsalád: ők, Aniék, Tündiék és mi. Kriszta és Boróka nagyon szeretik őt, ragaszkodnak hozzá és ő is imádja az unokáit. Reméljük, még sok-sok évig velünk lesz, sok-sok évig büszkélkedhet az unokáival!






Csipet-csapat és a hóember:

Szamár a juhok között.:P


A tortája, amit hajnali fél 3-ig készítettem. Leszámítva a múltkor Csabának készített tortát, ez az első fondantos kísérletem. Ennek fényében elégedett si avgyok magammal. :P