Karácsonyi történet

Milyen kicsi lett a domb, ahol annakidején naphosszat szánkóztunk! Biztos, hogy ez ugyanaz a dombocska? És ez biztos ugyanaz a lépcső, ahová kicsi koromban kiálltunk és a karácsonyi verseket szavaltuk? És hol vannak az “öregek”? Még csak most volt, hogy Édesapám, Édesanyám valahol a sor végén kullogtak, én meg arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is kiállok Úrvacsorát venni, de mindez még olyan távolinak tűnt. Most meg… Édesapám előtt csak négyen álltak, és messze nem én voltam az utolsó a sorban.

Talán nem mindenkinek mondanak sokat a fenti sorok, de én még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet. Eltelt az idő, egyszerűen. Ott, ahol én ültem a templomi padban annakidején, most “idegen” gyermekek ülnek, és most már a saját gyerekem is közöttük van.

Nagyon jó volt otthon lenni. Nemcsak otthon a házban, hanem otthon a templomban is. Emlékezni, újraélni sok-sok régmúlt karácsonyt, amikből konkrét emlékek igaz, nem feltétlenül maradtak (bár akadnak azért), de az érzések, a hangulatok igen. És akkora melegséggel töltött el mindez! És jólesett látni a sok régi arcot! Igaz, némelyiküket igencsak ráncosabb kiadásban, de akkor is. És jólesett ott, azon falak között hallani az Igét. Volt karácsony, nagyon ritkán, de volt, amikor “nem jutottam el” templomba, és állíthatom, hogy az nem volt számomra karácsony.

A mostani az. Nem hull a hó sűrű pelyhekben, nem is fehér semmi, sőt, fekete mocskos kinn minden és esik az eső, de ennél szebb karácsonyom nem emlékszem, hogy lett volna. Mert talán most jutottam el oda, hogy felfogjam teljesen az üzenetét. És, bár a tárgyi ajándékok eddig sem voltak túl fontosak számomra, rájöttem, hogy azok az égvilágon semmit sem érnek, ha nem lehet együtt a család, ha nincs békesség, ha nincs egészség.

Másképp alakult az Ünnepre való készülődés, mint eddig bármikor. Vasárnapra virradólag Édesapámat mentő szállította kórházba. A baj a régi volt, de újult változatban. Nem tudtuk, mire számíthatunk. Olyan nevetségesnek éreztem a begyúrt mézeskalács-tésztát! Aztán mégiscsak megsütöttük a húgommal. És lassan, bár túl jó híreket nem kaptunk (és sajnos, nem is fogunk kapni), de megnyugodtunk. Csütörtökön hazaengedték, így együtt lehettünk az Ünnepen. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna!

A gyerekek, természetesen, kaptak ajándékot, hiszen nekik egyelőre úgyis azok jelentik a Karácsonyt, de én tudom, hogyha belül nincs Ünnep (ünnep, a maga összes értelmezésével), hiábavaló minden külső “körítés”.

Hát ilyen volt az idei Karácsonyunk.

További békés ünneplést mindenkinek!