Lejárt az ünnep. Már lánykoromban is sokszor azon bosszankodtam, hogy ekkora várakozás, készülődés, izgalom után csak ennyi az ünnep?! Most is azt mondom: csomó munka, takarítás, sütés-főzés, fáradozás, éjszakázás: és pillanatok alatt vlget ér.
Mégis: kell az Ünnep. Kell, hogy kitakarítsuk és feldíszítsük lakásunkat és lelkünket kimondottan erre az alkalomra. Kell sütni-főzni, hogy kimondatlanul is kimutassuk szeretetünket családunk iránt; kell a bármily csekély ajándék, hogy a megajándékozott érezhesse különleges voltát, kell a megállás, a leállás, a pihenés, hogy igazán tudjunk figyelni egymásra, örülni egymásnak. És ilyenkor elnézzőbbnek is kell lennünk egymással szemben - ahogy a pap mondta a templomban: "legyen ez az a nap, amikor semmi sem baj: nem baj, ha a gyerek lehúzza a terítőt, ha szétmorzsolja a sütit, stb."
Mint írtam, vegyes érzelmekkel vártam az Ünnepet, aztán mégis jó lett. Igaz, volt benne negatívum is, de a jó úgyis elfedte a rosszat. És ez a lényeg: nem hagytam, hogy elrontsák az ünnepünket. A "menete" ugyanaz volt, mint tavaly, éppencsak István zenélései jöttek be pluszba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése