Mi a bajom?

Tulajdonképpen semmi bajom sincs. Tettrekész vagyok, végzem is a dolgomat maradéktalanul, még ki-kiruccanunk ide-oda feltöltődésképpen, mostanában nem is mérgesített-idegesített fel senki túlzott mértékben. Érdekes módon az ilyenkor szokásos "őszi neuraszténiám" sem jött még elő; talán az eddigi nyári vagy nyárias időnek köszönhető ez, a sok napsütésnek, melegnek. Most valahogy még várom is az őszt, mert tudom, hogy ez nem jelenti feltétlenül a programok, kiruccanások végét, sőt, hamarosan gyönyörű színkavalkádba öltözik minden, csak győzzük csodálni a természetet. Jövő héten angolra is beiratkozom, ez is izgalommal tölt el, már szintén várom az agytekervény-megmunkáltató tevékenységet is. Igaz, ha arra gondolok, hogy a vinetám (padlizsán) még nincs lesütve, a zakuszkám még nincs eltéve és még van néhány dolog, amit a nyárből-őszből átmenekítenék a télbe is, akkor ráncolom a homlokomat, hogy mikor leszek meg vele, de tudom, hoyg egyszer ezekkel is elkészülök.

Nem, nem ilyen bajom van most. Bár sokáig nem vettem tudomást róla, azért már egy ideje ott lappang a tudtalattimban, a lelkem rejtett zugában, ahonnan szándékosan nem engedtem előbújni. De kb. egy hete, amikor ráébredtem, hogy vészesen közeleg a nap, és bármennyire is struccpolitikázom, az idő telik és 14-e máris ittvan, Kriszta pedig boldogan óvodába indul majd, teljesen megmagyarázhatatlan érzésekkel küszködök. Olyannyira megmagyarázhatatlanok, hogy végülis ezer szóban sem tudom kifejezni, amit érzek. Mert kavarog bennem, mint holmi boszorkánykonyha katlanában a félelem: attól, hogy lejárt a múlt, és mit hoz a jövő, hogy nagy már a lányom, hogy vénülök én is; hogy máris megkezdi a kifelé röptét a családi fészekből, hogy ezentúl nemcsak én, mi leszünk az útmutatói, nevelői hanem mások is beleszólnak irányításába; hogy a kis védett kuckóból, az otthonból kikerül a "világba", és tudom, még nincs felkészülve mindenre, amivel ott szembesül, amit ott tapasztal.

Az óvodára, az én óvodás éveimre nagyon szívesen emlékezem; igazából semmilyen kellemetlen emlékfoszlány nem maradt bennem azokból az időkből, és bár vannak konkrét dolgok, amikre emlékszem, mégis inkább az érzés az, ami megmaradt: a jó, a felszabadultság, a gondtalanság érzése. Mert mi, felnőttek hiába tudjuk, hogy azzal, hogy már óvodába járnak a gyerekek, tulajdonképpen egy ördögi kör kezdődik el, egy taposómalom, aminek már sosem lesz vége, kicsinyeink úgysem érzékelik még; tényleg játékként élik meg ezeket az éveket.

Nem tudom, milyen hatással lesz Krisztára az ovi. Nagyon stramm kiscsajnak ismerem, ezért úgy érzem, nem lesznek gondjaink. Várni, mindenesetre, nagyon várja, és ha megkérdezik tőle, jár-e oviba, mindenkinek azt feleli, hogy igen, utólag kell nekem hozzátenni, hogy csak most fog kezdeni. De nagyon érzékeny is a kis drágám, úgyhogy nem tudom, megússzuk-e meg minden felhő nélkül a kezdetet, bár ez biztos attól is függ majd, hogy milyen élményekben lesz része az első napokban. Már sokszor beszélgettünk, és mondtam, hogy ott kell majd ennie és aludnia, én pedig nem leszek ott, és úgy néz ki, nem igazán rendítette meg a dolog.

Mindhárman nagy izgalommal várjuk a holnapot és a következő időszakot. Remélem, azért helyt fogunk állni, mint eddig is, bármiben!

Csónakázik a kisasszony. Edénytörlő a csónak, szőnyegporoló az evező. Fantáziában nincs hiány.:)