Kriszta óvodás lett

És eljött az a várvavárt-nemvárt hétfő. Előző este mondtam Krisztának, hogy reggel korán ébresztem, mire szinte felháborodva mondta: de én felkelek, Anyukám! Úgy is lett. Boró ébredt hamarabb, és mire lejárt a szopi, már Kriszta is battyogott ki a szobájából. Izgult és örült egyszerre. Bár fogalma sem volt, mi vár rá. Öltöztünk mindannyian, Borót mamáékhoz hívattuk meg reggelire.:):P

Kriszta büszkén lépdelt közöttünk. Az öltözőben alig fért a bőrében, amíg átöltöztettem, állandóan csak leskelődött a csoportszoba felé. Vissza sem nézett. Nem csetlett-botlott, nem volt megilletődve, nem volt elvesztődve, hanem határozottam egy kisebb gyerekcsapat felé tartott és leült egy kisszékre festeni. Mintha legalább harmadik éve, hogy oviba jár.

Egész nap rá gondoltam. Csináltam, amit csináltam, de állandóan visszakanyarodtak a gondolataim őhozzá. Megnyugodtam. Bármennyire is féltem, hogy milyen lesz a kezdet, most már azt hiszem, tényleg megnyugodhatok. Bármennyire is érzem én az ovikezdés vízválasztó voltát, őt ez szerencsére nem érintette meg, és ismét tanúbizonyságát tette tökéletes alkalmazkodóképességének.

István hozta haza, du. 4-kor. Első naptól ottaludt. Mondjuk, nem is javasolták az óvónők, hogy másképp legyen, mert így megszokja első perctől az ottani rendet, jobban összeszokik a társakkal, mindenkivel. Amikor hazajött, ezt újságolta először: én az oviban csak kicsit aludtam! De tegnap már jól aludt, sőt, ma még pirospontot is kiérdemelt az ügyes evésével, alvásával.:)

Aztán kikérdeztem: mit csináltak, mit ettek, hol aludt, miben aludt, kikkel játszott, hogy hívják az óvónéniket (ezt csak ellenőrzésképpen), és ő készségesen válaszolt. Voltak dolgok, hogy nem tudtam kiszedni belőle, de ha másképp tettem fel a kérdést, már lehet, hogy válaszolt.

Tegnap István vitte-hozta, ma viszont nekem kellett vinni. Természetesen, Boróval együtt mentünk, és legalább belekóstolhattunk egy újabb fázisba: hogyan viselkedik Boró az oviban. És hogyan? Hát, ugyanúgy, mint nővére: gond nélkül elvegyült a gyerekek között, felkapott egy babát, amit aztán magával hurcolászott mindenfelé, ment, fedezgette fel a játékokat, próbált barátkozni gyerekekkel; nagyon együttérző a lelkem, mert az egyik sírdogáló kislányhoz többször odament és mutogatta-mondogatta nekem, hogy ü, ü, azaz sír. De amúgy nem igazán vett tudomást rólam. Aztán kíváncsi leszek, ha majd élesben megy a dolog, és eszébe jutok, hoygan fog reagálni a távollétemre?

De egyelőre visszatérek Krisztához. Ma már teljesen rutinosnak mutatkozott. Tudta, hol keressük a dolgait, mit hová kell tenni. Úgy tűnt, hogy még nincs olyan személy vagy csapat, akivel szívesebben játszana, egyaránt lekötötte a rajzolás, a fényképezés vagy éppen az állatokkal való játszás az óvónéni mellett. Zsuzsa (középsős óvónő, de egy teremben vannak, és nem mellesleg régi iskolatársam) is megerősítette, amit láttam, hallottam: annyira nagyos, mintha nem is most ment volna először oviba. És a magassága is min. középsősnek felel meg. Termetre, igaz, Boróka sem kakukktojás, voltak nála „apróbb” gyerekek is a csoportban!

Tehát, minden rendben ment, rendben van. Szívesen gondol az ovira, szívesen mesél róla (bár azért vannak még fehér foltok aa térképen:D), szívesen indul útnak. Nagy kő esett le a szívemről, mert így tudom, hogy jó helyen van, és ő is jól, biztonságban érzi magát ott. Ha pityeregve, sírva kellett volna otthagynom, biztos nem lenne ilyen könnyű nekem sem. De jó, hogy így van.

Fényképész:



Állatoznak, nagyon koncentrál:


És Boró, a babával: