Bözöd

Idei nyarunkat egyetlen szóval is jellemezhetném: tavak. A tavak nyara, éve volt számunkra az idei, kezdve a Zetelaki víztározóval, ahol nyaraltunk, folytatva a faragói tavaknál tett egyéjszakás-sátoros kiruccanásunkkal és befejezve (gondolom) az utóbbi időben majdnem rendszeressé vált Bözödi-tó-látogatásokkal.

Érdekes módon, ez a tó eddig valahogy elkerülte figyelmünket, félreesett frekventált útvonalainktól, pedig csupán 5 km-nyit kell letérni a főútról és már ott is találjuk magunkat a partján. Jónéhány évvel ezelőtt, még középiskolás koromban (kb. 2 héttel a vakbélműtétem után) volt szerencsém hozzá, de csupán néhány halvány emlékem maradt róla. Ha nem akkor lett volna a műtétem és nem kellett volna annyit könyörögnöm a szüleimnek, hogy elengedjenek,illetve nem akkor aludtam volna életemben először sátorban, szerintem még ennyire sem emlékeznék.

A tó tulajdonképpen egy víztározó, amit szintén Ceausescu „atyánknak” köszönhetünk, mint ahogyan a Zetelakit is, bár korántsincs úgy kiépülve, mint amaz, tehát turisztikailag még elég gyengécske lábakon álldogál. Szemre úgy ítéltük, hogy kb. egyforma nagyságú a két tó, bár az egyik nyúlványának a végét nem láttuk még, eltűnik valahol az egykori falu táján. És itt kapcsolódik a tóhoz a történelem: a tó kialakításakor Bözödújfalut is elárasztották, lakói szétköltöztek az országban-világban, ahol érték. Csupán néhány ház maradt meg, néhány lakóval. A volt templom tornya még ma is ott meredezik a vízben, de csak nagyon távolról láttuk néhány pillanatra, majd eltűnt szemünk elől az egyik kanyarulatban.

Mi háromszor voltunk kinn, István többször is. Legelőször múlt pénteken „vitt magával”. Annak ellenére, hogy induláskor, majd egész délelőtt szomorkás, felhős volt az ég és rosszul is végződhetett volna a kis kirándulásunk, délre kisütött a nap és egész délután gyönyörű, nemcsak nyárias, hanem nyári időnk volt. Ki is használták a lányok; a melegedéssel és napsütés fokával fordított arányban változott az ő öltözékük: végül egy szál bugyiban vagy pucéran locsolkodtak. A kődobálást hamar megunták, hiszen semmi érdekesség nem volt benne, ha nem gázolhattak a vízbe is! És én nagyon féltettem őket, nem mertem engedni, hogy szabadon járkáljanak még a szélén sem, mert nagyon-nagyon hamar mélyül. A gát közelében van egy fürdőzőhely, ott enyhébben lejt az alja, de azt csak másnap próbáltuk ki. De szerencsére kitaláltam, hogy elvesszük Istvántól a vedret, vizet viszek nekik és abból aztán pancsolhatnak. Igaz, hogy így minden ötsornyi olvasás után futnom kellett újabb vödörnyi vízért, de legalább tisztes távolban voltak a tó vizétől, és mégis jól érezték magukat. Sőt, még én is. Aztán tavacskákat és egy kezdetleges csatornát is „ástunk” a parti homokba, szóval ütöttük agyon, ahogycsak lehetett. Mármint az időt. Boró szundikált egy kicsit, de korántsem annyit, amennyit szokott, Kriszta viszont kibírta a napot alvás nélkül. Igaz, estére K.O. lett és átnyafogta a vacsorát és a fürdést, de megígérte, hogy másnap aludni fog, mert nem szeretné, ha a szemei olyan csúnyák lennének, mint aznap este.:D










És másnap aludt is. Kicsit későbben, mint kellett volna, de aludt.
A szombatunk korán indult, mert negyed 8-kor (7 helyett) már Aniéknál voltunk, hogy felvegyük őket is és induljunk a tóra. Vegyes érzelmekkel és találgatásokkal indultunk, mert nálunk néhány kisebb tócsa árulkodott az éjszakai esőről. Aztán megnyugodtunk, mert a város másik végében csontszáraz volt a por és az út, tehát ott nem is esett. Majd, hogy mégse lehessünk nyugodtak, a város egy másik fertályában, míg a férfiak halételt vásárolni jártak, eleredt az eső. De amint távolodtunk Vásárhelytől, mindinkább felvidultunk: azon a környéken nem esett az elmúlt éjszaka. És aznap sem.
Fotókkal nem örökítettük meg a napot, mert a masina otthonmaradt, de ugyanolyan jól telt, mint az előtte való. Hal nem került ugyanannyi a zsákunkba, sőt, még víziszörnyet sem sikerült fognom, ami leharapja a damilt és elviszi horgostól (nem sikerült kihúznom a partig, de mivel nem vergődött, úgy gondoljuk, rák lehetett; István csütörtökön kettőt is fogott), de fürödtünk és miccset meg csirkeszárnyat sütöttünk, illetve gombát is grilleztünk, amik, természetesen finomabbak voltak az előző napi szendvicsekhez képest. Nem beszélve arról, hogy Aniék jelenléte azt is jelentette, hogy számomra is pihentetőbb lesz a nap. Ennek ellenére mégis holtfáradtan érkeztünk haza, és nem hittem volna, hogy István képes lesz másnap is kimenni. Pedig kiment, de engem nem tudott elcsalogatni.

Tegnap is úgy volt, hogy mennék is meg nem is. De arra gondolva, hogy a Nap nevű csillagunk hamarosan már nem részesít bennünket ekkora kitüntetésben, figyelemben, inkább a menés mellett döntöttem. Nem bántam meg, bár már enyhén őszies, de még mindig majdnem 30 fokos melegben volt részünk. Csupán a szél tette, hogy el lehetett bírni a vékony hosszúujjú felsőt is. Legalábbis Kriszta nem panaszkodott, hogy melege lenne, ígyhát ő hosszúban maradt.
Ezúttal más helyre mentünk, a múlt heti „helyünktől” picit távolabb, de itt is jó volt. Sőt, a lányok nem is érintkezhettek közvetlenül a parttal, így sokkal nyugodtabb voltam. Boróka ügyesen homokozott, Kriszta pedig inkább festegetett, persze, csak akkor, ha nem éppen mákos kiflivel (tehát abszolút ragacsosan) a kezükben rohangáltak körülöttem, illetve másztak a hátamra, nyakamba. Amikor Boróka elaludt és Krisztát is le szerettem volna fektetni, okos nagylányom ezt mondta nekem: - Dehogy fekszem le, hát Anyukám, menjünk már sétálni egyet! Azt hittem, nem hallok jól, de azonnyomban megörültem, hiszen ez azt bizonyítja, hogy szereti a mozgást, a kirándulást, az új helyek, dolgok felfedezését. Pillanatig sem haboztam, húztuk a cipőinket és mentünk. A gát felé vettük az irányt. Elmentünk a csónakok mellett és az egyiket Kriszta ki is próbálta. Már nem volt annyira lelkes, amikor a megfeneklett csónak egyszercsak a másik oldalára billent, de azért sikerült lefényképeznem benne! Aztán a gáton ... az a határtalan öröm, boldogság, ami lerítt róla, miközben ugrált, szaladgált és fogócskáztunk! Néztük a tavat, a kisvárost és a dombokat, erdőket, figyeltük a vadkacsákat és a többi madarat, majd a gát oldalán leereszkedve, elcsodálkoztunk a csigarétben. Szinte minden fűszálon egy kis, már kiszáradt csiga volt, mintha a fű termelte volna őket. Én még ilyet nem láttam! Aztán visszafelé menet, a kis öbölben a csónakok meleltt egy ügyes kis kagylóhéjat is találtam, illetve nagyobb csigaházat. Különben rengeteg a kagyló a tóban, a sekély vízben látszik, amint kész térképet varázsoltak az iszapba. Ott, ahol István halászott pedig, ismét láttunk rákot, ezúttal egy kicsikét, de úgy gondoljuk, hogy akkor a rák sem éppen „rara avis” a tóban. És mindenek felett ismét elvarázsolt engem a tó vizének türkíz színe: mintha valamelyik riviérán lettünk volna! 40 km-re sem otthonról!