Kriszta

Székely Kriszta. Ez volt az első név, amelyben a Krisztát Krisztaként (és nem Krisztinaként) hallottam. Egy jóalakú, csinos, szép, határozott, hosszú fekete hajú nő viselte. Újságíró volt. Most is az. Nem is akármilyen. (Fotó róla itt, az oldal alján, lentről a második. Kicsit régi kép, de amikor megismertem pontosan ilyen volt.)

Úgy emlékszem, hogy nem volt nekem túl szimpatikus, talán mert túlságosan tökéletesnek láttam, mert már befutott újságíró volt, én meg csak elsőéves tanonc, de, valahol mélyen, elismertem minden érdemét. Talán olyan szerettem volna lenni, mint ő? Olyan szép és kortalan? Mert bizony nem tudtam megállapítani róla, hány éves lehet! És a neve! Nekem olyan különleges volt akkor! Még sosem találkoztam addig hús-vér Krisztával. Talált hozzá.

Aztán elfelejtettem őt. Évekre. De amikor Krisztánkat vártuk, valahonnan beugrott a neve. Krisztinára gondoltunk eleinte, mert így tatám édesanyjának és István mamájának is emléket állíthattunk volna, de valahogy nem akaródzott. Állandóan csak azt láttam magam előtt, hogy bárhol megmondja a nevét, Cristina lesz, még véletlenül sem magyar K-val és sz-szel. Pedig szép névnek tartom a Krisztinát...

És egyszer bedobtam Istvánnak: mi lenne, ha Kriszta lenne? Ez magyaros is, rövid is, át sem lehet írni (mármint románosítani, bár a hivatalos papírokban most már úgysem csinálnak ilyet), és István egyből beleegyezett. Ahogy megtudtuk, hogy kislányunk születik, nemsokára már neve is volt. És jó volt nevén szólítani már akkor, szokni, ízlelgetni a hangzását, a családnévvel való együttcsengését. És ez furcsa volt. Túl hideg, túl pattogó a sok t és az r miatt, túl sziszegő az s és sz miatt, túl sivító a magas hangrendű magánhangzók miatt. Kellett valami, ami mindezt ellensúlyozza, kellett egy második keresztnév. És lett a Viola. A lágy hangzású, éneklő virágnév, ami oly puha, könnyed, mint a lehelet. Mire megszületett, már megszoktuk a teljes nevét, már teljes értékű családtag volt mindenféle szempontból.

Nehéz a névválasztás. Nehéz olyan nevet találni egy gyermeknek, ami a szülőnek tetsszen, a gyerekhez találjon és felnőttként se kelljen szégyellnie. Egyikünk sem szereti a hangzatos, netán angolból átmagyarosított divatneveket, próbáltunk minél természetesebbet választani számára. Nem eredeti magyar nevek, nem is törekedtünk rá, de úgy gondolom, jól választottunk. Igazi nő ő: Határozott, bátor, eszes, megfontolt, mint ahogy a Kriszta név sugallja, ugyanakkor lágy, kedves, hízelgő, bájos, mint a Viola.

Amikor ma megkérdeztem tőle, hogy melyik nevét szereti jobban: a Krisztát vagy a Violát, azt válaszolta: a Krisztát. És a Violát.

ISTEN ÉLTESSEN SOKÁIG ÉDES KINCSEM!!!:)




Néhány mostani aranymondása a kis drágámnak:

1. A kenyeresnél:
- Ó, kincsem, most nem veszünk csokis kiflit, meleg van, elfolyik, összemaszatoljátok magatokat, főleg Boróka!
- Jó, anyukám, de akkor csak főleg nekem vegyél!:D:D:D

2. Megyünk anyósomékhoz, Kriszta nagyon siet:
- Kriszta, várj meg, nem menj olyan előre!
- De anyukám, kell siessek, és igyekezzetek ti is, nehogy mamáék elrohanjanak otthonról!:D