Intermezzo

Szól a telefon. A "vonal" túlsó végén Édesanyám:
- Boró hol van? - kérdezi a kötelező hogyvagytok után.
A másodperc töredéke alatt millióegy gondolat futott át az agyamon: mikor beszéltem én Édesanyámmal (tudtommal ma nem), felhívta volna őt anyósom (nem szokása), hát akkor honnan tudja, hogy apósom már lassan 4 órája, hogy elvitte Borókát "cukizni", és én meg lassan aggódni kezdek, hogy nem jönnek. Azért megkockáztattam egy kitérő kérdést:
- M...miért?
- Hát őt miért nem küldted? Milyen jól eljátszottak volna együtt!
Huhh, megkönnyebbültem, s már rögtön megeredt a nyelvem:
- Ó, hát nem is volt szó róla, hogy ő is menjen, hadd el, mert jól van így, legalább Kriszta is egyedül van, csak rá figyeltek, és Boró is élvezheti az osztatlan figyelmünket!
- Na jó, na, de akkor legalább vasárnap gyertek úgy, hogy ő is ittmaradjon!
Erre már Ani kikapta a telefont Édesanyám kezéből:
- Mondtam, hogy vasárnap el akarunk menni Péterlakára, hogy lássam, miféle falu, akarok-e ottmaradni vagy kérjem át magam máshová (állás szempontjából), úgyhogy téged hazaviszünk, Borónak meg elhozzuk a ruháit, nehogy te cipeld a vonaton!
- Ezt még meglátjuk, nagyon ne éld bele magad, Istvánnal meg kell beszélnem!
Istvánnal megbeszéltem, mire a következtetés:
- Hát akkor hétfőn te is jöhetsz velem Bözödre ... De jó!, legalább lesz, aki főzzön nekünk!
Nesze neked, kell gól Mari?! (- ahogy mamám mondaná.)

Egyelőre, gondolatban, nagy revízió alatt van a következő hét eleje, hogy mi sül ki belőle, még nem tudom. Azt viszont igen, hogy: milyen jó, amikor van, akire számítani, van, aki néhány napra szeretettel elvállalja a gyerekeket, hogy mi is kicsit magunk lehessünk! Időnként tényleg szükség van rá.