Sok kicsi sokra megy, avagy hull, hull, azóta is hull

Tegnap megállás nélkül hullt a hó. És még most is vágja keményen! Nem kell féltenyérnyi hópelyhekre gondolni, sőt, tegnap annyira picik voltak a pihék, hogy alig lehetett havazásnak nevezni, mégis lassan-lassan elfedték a lábnyomokat. Mégis, amíg hazaérkeztünk Anyuéktól majdnem hóember lettem, a lányokról nem is beszélve. Krisztának behúztam a sapkát a szemébe, hogy ne zavarja annyira.:)

Szánkóztunk. Mármint a csajok ültek rajta és én húztam őket. Könnyen, gyorsan suhant a szánkó a fagyott aljzatnak köszönhetően. Emlékszem, tavaly, szintén ezen az útvonalon szánkóztunk és mire jöttünk volna visszafelé, már a kavicson húztam a szánkót, Borót az ölemben hoztam, Kriszta pedig nyafogott, mert fáradt volt. Krisztám nem is élvezte annyira a dolgot most sem. Ő inkább segített volna a húzásban, de olyan is volt, hogy félt rajta ülni, főleg ha valamilyen szintkülönbséghez érkeztünk (pl. két járdalap között). Boróka viszont fülig érő szájjal vigyorgott és miután megmutattam neki, hogy hasra is vághatja magát a szánkón, előszeretettel cserélgette a pózokat, amikor egyedül volt rajta. Amikor meglátta és mondtam, mi az, még "hánkó" volt, mire hazaérkeztünk és később is, már "kánkó"-nak hívta.

Ha minden igaz, ma is kimegyünk egy félórácskát. Csak ennyit mert a dolgom is rengeteg és a lányokat is féltem, nehogy bármilyen nyavalyába most visszaessenek. Fotó még nem készült, tegnap nem mertem magammal vinni a gépet is.