Pihenés

Jaj, kérem, ez a világ egyik legrelatívabb fogalma! Mert, ugye, hányszor ébredtetek Ti is annakidején (= i.e., azaz gyerekes korszak előtt) 7-8 óra folytonos alvás után holtfáradtan? Mert én sokszor, és mennyire sanyarúnak tartottam a sorsomat, hogy sosem tudom kipihenni magam!:P

Aztán eljöttek az időszámitásunk szerinti idők, és mit nem adtam volna 7-8 óra folytonos alvásért! De kezdjük csak apránként, a 7-8 óráig, óráért időnek kell eltelnie, dolgozni kell érte!:D

Krisztámmal nem volt baj. Megvoltak a nemalvós éjszakái, időszakai, természetesen, ki is borultam rendesen, amikor éjszaka néhányszor ébresztett, de aztán mindig kibújt a fogacska vagy elmúlt az a valami más, ami miatt nem aludt és ismét jót aludtunk. Eleinte akkor is több részletben aludtam le az éjjeleket, de akkoriban még szégyelltem berzenkedni ellene.

Aztán jött Boróka. Vele alvás szempontjából is új és különös fejezet kezdődött az életünkben, azaz, amit nem „adott meg” Kriszta, megkaptuk tőle: sétálgatás vállontartva, ringatás, már egészen picin, sokszori éjszakai ébredés, de napközben mindig olyan vidám, mosolygós, tündéri volt és főleg akkorákat aludt, hogy öröm volt nézni, hová haragudni rá az éjszakák miatt?! Hol voltak már a 7-8 óra alvás utáni fáradtságok? Örültem, ha az éjszakát 2 vagy három részletben tudtam átaludni és nem 5-ben, hatban kellett! És mit nem adtam volna 3-4 óra egyhuzamban való alvásért! Aztán eljött ennek is az ideje, a mércét magasabbra állítottam, de még mindig szerény voltam: 5 órát kívántam csak. És fene tudja, hogy és mikor, de egyszercsak mégis megtörtént ez is. Majd, valamikor későősszel, vészesen közeledve az első szülinaphoz, megtörtént a nagy áttörés is: egyik éjszaka Boróka estétől reggelig egyhuzamban aludt. A következő ilyen már csak szilveszterkor történt meg és attól kezdve az lett az általános, hogy estétől aludt hajnali 5-6-ig. Annyira szerencsés nem votlam, hogy én is ugyananyit aludjak, de legalább megnyugodtam, hogy nem kell orvoshoz vinnem, mert, ha megembereli magát, tud ő is jól aludni. Egy idő után valahogy ismét „elromlott” a kisasszony, de utána már nem törődtem annyira a dologgal, gépiesen cselekedtem: keltem, felvettem, ringattam, itattam, fogínyt kentem, ha kellett szoptattam, és aludtunk tovább. Mostanra pedig felemásak a dolgok. Vannak kitűnő éjszakáink (amikor reggelig, hajnalig alszik egyhuzamban), vannak kimondottan jó éjszakáink (amikor felsír, de nem kell felkelni hozzá), jó éjszakák (egyszer ébreszt) és vannak pocsékok (ennél rosszabbak). De persze, mindezek az elnevezések, szintén nagyon relatívak, hiszen mostanra az összeset kitűnővel fémjelezhetném mondjuk ... tavaly ilyenkorhoz képest.

Tegnapelőtt későn (10 után) aludtak el, még összeszedtem utána a konyhát és fürödtem. Mire István majdnem fél 1-kor hazajött, csak éppenhogy végeztem a fürdéssel és ültem a gép előtt, várva, hogy kicsit száradjon a hajam (utálom a hajszárítót, csakis végszükség esetén használom). Olyan feldobódva, jókedvűen jött haza, hogy nem mondhattam ellent kívánságának: megnéztük a fotókat és videófelvételt, amit készített. Utána mondta, hogy hozott egy filmet is: Hippolit, a lakáj-t. Mondtam, hogy láttuk, de nem emlékezett rá. Betette a lejátszóba és .... megnéztük. Olyan jólesett! Ennyit egyfolytában rég nem nevettem! Igenám, de mire lekapcsoltuk a villanyt, fél 3 volt és természetesen, nem volt pardon a felkelést illetően sem: 6-kor Boró kisasszony szopizni óhajtott! Visszaaludt még, igaz, de én már nem feküdtem vissza. Nem éreztem fáradtnak magam, jobbnak láttam , tehát, nem visszafeküdni, hogy aztán ólomfejjel keljek 8-kor. Mire felkeltek, a leves már majdnem kész volt, és a húst is előkszítettem. 11-től templomba mentünk, majd ebéd után, amikor mindkét lányt lefektettem, akkora álmosság tört rám, hogy hagytam csapot-papot és lefeküdtem Kriszta mellé. Negyed 3 volt. István nem ígérte, hogy felébreszt fél 4-kor, ezért inkább beállítottam a telefont, hogy csörögjön. Nem tette meg az sem. Magamhoz tértem valamikor, de nem volt annyi erőm, hogy lenyúljak a telefonért és megnézzem, hány óra. Akkor is megébredtem, amikor István mellénkbújt, de még mindig nem voltam képes felkelni. Egyszercsak felpattantak a szemeim. Nagyon későnek tűnt az idő, de még csend volt a lakásban. Hány óra lehet, hoyg Boró még mindig alszik- gondoltam- és meglepetten láttam, hogy háromnegyed 6 volt. Egész délután és este azon tűnődtem, hogy tudtam délután 3 és fél órát aludni! Nem szoktam és nem is szeretek du. szundikálni, mert aztán hajnali mittomhányig számolom a báránykákat. Érthető, hogy féltem is az estétől. De szerencsére, fölöslegesen. Fél 11-kor már lefeküdtem és el is aludtam. Igenám, de a „bűnt” meg kell bűnhödni: fél 12-kor Kriszta volt szomjas, fél 2-kor Boró sírdogált és az este elmaradt szopit (!!! Igen, elfelejtette és magától aludt el a kicsiágyban!!!) kicsit bepótolta (muszáj volt, mert nagyon feszültek a melleim, foltos volt már a pólóm is, hiába fejtem este egy keveset), fél 3 után 10 perccel Kriszta hívott reményvesztetten, és mire jóllakott vízzel és megköszönte, hogy bementem hozzá (!!!:D:D:D), háromnegyedkor Boróka tartott létszámellenőrzést és kért ő is vizet. Amekkora meleg volt, nem is csodálkozom, pedig még az ablakukat is megpattintva hagytam, szokásom ellenére. Pár perc után szerencsére már mindenki aludt, beleértve magamat is. Reggel István ébresztésére keltem, 7-kor.

Szóval, pihenés. Úgy van jól, ahogy van, és annyi elég amennyi megadatott belőle. De mit is akarok én? Hiszen múltkor, kiruccanásunkkor, 7 órát aludtam egyhuzamban, amire még ráhúztam 3-at utólag, sőt, nem gyereksírásra ébredtem közben. Kell-e ennél több ... évente egyszer?

Mézeskaláccsal:



Nem kell megijedni, nem vertük be a fejét, csak meggyszósz "folyik" belőle: