2010. augusztus 31., kedd

Egy letűnt korszak nyomában

Talán nagyképű ez a cím. Talán túl irodalmias vagy tudományos, vagy mit tudom, milyen. Az viszont tény, hogy a mi életünkben a mai nappal lezárul egy korszak. Most, hogy leírtam ezeket a sorokat éppen a kibuggyanni akaró könnyeimmel küszködök, próbálom őket visszaszorítani, mert nem akarok sírni! Csak egy picit. Különben is: az egyik szemem sír, a másik meg nevet.

2005. november 10-én kezdődött ez a korszak, azaz, lassan 5 éve. Az a novemberi nap volt az első nap, amikor nem mentem dolgozni, mert a vissza-visszatérő vizeletfertőzésem miatt, a szülési szabadságig fennmaradó időszakra a nőgyógyászom betegszabadságra küldött. Holnaptól pedig elkezdek dolgozni. Azaz ma, 2010. augusztus 31-e az utolsó "munka nélkül" itthon töltött napom.

Egyik szemem sír, a másik nevet.
Sír, mert bizony, lejárt egy korszak; egy olyan korszak, ami rengeteg változást, gondot, bajt, aggódást hozott életünkbe, de ami minden rosszat felülírt azzal az örömmel, boldogsággal, amit szintén tartogatott számunkra. Ebben a korszakban váltam anyává és István apává, ebben az időszakban váltunk igazi, nagybetűs Családdá. Ekkor született meg Kriszta és nemsokára követte őt Boróka, a mi gyönyörűszép, szőke, okos, értelmes kislányaink. Akik apává és anyává tettek bennünket, akik által mi is olyan dolgokat tanultunk-tanulunk, amelyeket gyerek nélkül sosem tapasztalnánk, tudnánk, és olyan rejtett zugokat fedezünk fel magunkban, amikről nélkülük sosem szereztünk volna tudomást.
Sír az egyik szemem, mert megnőttek a lányok. Már nem mi vagyunk az egyedüliek, akik útjaikat egyengetjük, személyiségüket fejlesztgetjük, nem mi neveljük őket egyedül. Lejártak a babázós idők, amikor egy védtelen, tartás nélküli test, egy imbolygó kis fejecske hozzámsimult, amikor a kis ujjacskák akaratlanul is az ujjam köré fonódtak. Lejárt a felülés, mászás, felállás, az első lépések miatti izgalom, öröm, kibújt mind a negyven fogacska. Lejártak a lustálkodós reggelek, a gondtalan séták, játszóterezések, lejárt a "megcsinálom-később-ha-most-éppen-nincs-dőm-rá" időszaka.

De nevet a másik szemem. Nevet, mert megnőttek a lányok. Megtanultak beszélni, elmondják, ha valami gondjuk-bajuk van. Ha felébrednek éjjel, megmondják miért: szomjasok, pisilni kell, csak rosszat álmodtak vagy éppen az alvótárs-kutyust nem találják. Nem kell pelenkázni őket, közösen lehet játszani velük. Már ketten is jókat tudnak játszani, vannak napok, hogy csak éppen figyelemmel kell kísérni őket, mert lekötik egymást, találnak elfoglaltságot. (Máskor meg nem, és csupa visítás, veszekedés a nap, de nem ez az általános...) És nem utolsó sorban azért nevet a másik szemem, mert megnőttek és nyitottak minden felé, ami új, szívják magukba az ismereteket, a látottakat és hallottakat, amiben az óvodának is nagy szerepe van, természetesen.

És még valamiért nevet a szemem. Magam miatt. Végre levetem a "tréningnadrágot és a papucsot". Végre van állásom, végre nemcsak házimunkát kell végeznem, hanem a bennem lévő többi képességet is ki tudom használni. Sajnos, olyan társadalomban, világban élünk, amikor "csak anyának" lenni eléggé lenézett, vagy mondjam inkább úgy, hogy nem túl sokra tartott "pozíció". De nem emiatt akarok dolgozni valami mást is. Sőt, még nem is a pénz miatt, mert az a fizetés, amit majd kapni fogok, még a túlélést sem biztosítaná, ha abból kellene megélnünk. Nem. Hanem azért, mert tudom, hogy nemcsak ennyit tudok, nemcsak ennyire vagyok képes. Tudok én olyasmit, amit másnak is átadhatok. Talán, mire felnőtt lesz egy gyerekből, már elfelejti ki volt és hogy hívták az óvónőjét, bevallom, én is csak a keresztnevére emlékszem már az óvónőimnek, de az alapokat - mondjon, ki mit akar - az óvodában kell letenni. Mert attól, hogy milyenek az óvodai évek egy gyerek számára, milyen hatások érik ez idő alatt, sok minden függ: függ a többiekkel való későbbi kapcsolata, a "feletteseivel" való kapcsolata, a tanuláshoz, ismeretszerzéshez való viszonya, a biztonságérzete, az önbecsülése, és úgy mindenestől a személyisége. Ezért nem mindegy, hogy hová csöppen, milyen óvónőkkel hozza össze a sors...

És amiért még mindig nevet az a bizonyos szemem, az az, hogy olyan munkát sikerült találni, méghozzá meghatározatlan időre, amit nagyon szeretek. Nem titkolom, hogy igazából a sajtóban vágytam volna állásra, de ott pillanatnyilag nem lehet. Mert olyan a gazdasági helyzet. De annak örülök, hogy ha már ott nem sikerült, akkor mégis olyan munkát kell majd végeznem, amihez értek és amit szeretek is. Kicsi koromtól tanítani akartam, és nagyobb koromban is kitartottam mellette. Ezért is végeztem tanítóképzőt. Aztán az élet másképp alakult, lemondtam erről az irányról. Most viszont, egy újabb hajtűkanyarral, visszatértem oda, ahonnan indultam. Biztos, hogy ez sem véletlen. Talán jelzés, hogy hol a helyem. És úgy gondolom, a tanítás mellett azért jól meg fog férni pl. az Erdélyi konyha is, illetve, ha mégis úgy alakulna, az "igazi" újságírás is. Végső soron pedig, nem mindegy, hogy 8-12-15 órát (vagy még többet - szakácsként akár a 17-18-at is) dolgozom naponta vagy 4-5-öt, ami mellett tisztességesen juthat időm a házimunkára, a családra és a többi extra tevékenységemre.

Szóval, egy új korszak. Holnaptól. A lányok oviban. Már tegnaptól. Félek. Izgulok. Várom. Most pedig vár a ruhahajtogatás.

15 megjegyzés:

Agi írta...

Hát ezzel a bejegyzéseddel engem is sikerült megsiratnod!!!
Hajrá minden jó lesz...meglátod!

trendo írta...

Kedves Edith,mint két kislányunokás nagyapa, hadd kívánjak Nektek sok sikert a gyerekek sikeres felneveléséhez! Ez nyilván temérdek áldozattal fog járni, de biztos vagyok benne, hogy sok örömmel, boldogsággal is együtt jár. Hidd el, megéri! Neked pedig, tiszta szívvel kívánok értelmes, munkás, hol magvető, hol pedig termést learató, boldog életet!

ilgya írta...

Szóval eljött az ideje...
ez tényleg egy új korszak kezdete,és egy nagyon szépnek a lezárása..én is megsirattam,sőt hosszú hónapokig depis voltam és nyalogattam a sebeimet,de tovább kell lépni,ez az élet rendje bármennyire is fáj az elmúlása.
Biztos vagyok benne,hogy nem véletlen,hogy ezt az állást küldte eléd a sors,az írásban úgyis ki tudsz teljesedni egyelőre egy pár helyen,aztán majd eljön annak is az ideje,de addig is jó munkakezdést kívánok és könnyű beilleszkedést a csapatba....remélem sok olyan kis okos értelems gyerek vesz majd körül,mint Kriszta és Boró ...Nagy ölelés:Ildikó

Izabella:-Szabina es Julia írta...

Anya hat tenyleg lejart egy idoszak nalatok.GYonyoruen megfogalmaztad ezt a bejegyzest az en szemem is az egyik majdnem sirt a soraidat olvasva a masik meg nevetett.
Nagyon orulok hogy olyan munkat talaltal ahova szerettetel fog jarni es imadni fogod.
A lanyok oviba mennek hu az klasz.Nalunk csak 13-an kezdodik.puszika

Ági írta...

Sok sikert Edith ebben az új fejezetben. Biztos vagyok benne, hogy ezt a kihívást is ugyanolyan maximalistaként teljesíted, mint ahogyan az írást vagy a főzéssel kapcsolatos feladataidat. És ha nem 24 órából állna egy nap, arra kérnélek, írj nekünk erről az óvónős feladataidról is egy újabb blogot, oszd meg velünk a sok kis verset, ötletet, amit a kicsiknek adsz át, had pillantsunk bele az óvodai életedbe (is).

Kevés szakma van, amit annyira tisztelek becsülök, mint a tiédet.

Gondolok rád holnap,

Ágnes

Szitya írta...

Drága Edith!
Noha megható volt, amit írtál, nem sírtam, mert teljesen átjárta ezt a bejegyzést a béke. És innen lehet tudni, hogy nagyon jó helyen leszel, megtaláltad azt, ami neked való. És így a gyerekeknek is a lehető legjobb anyukája leszel továbbra is, és a lehető legjobb óvónénije azoknak a szerencséseknek, akiket hozzád visznek!
Sok sikert, sok boldogságot hozzá!
(És egy pici időt is, hogy a blog is folytatódjék!!!)
Puszi,
Szilvi

sedith írta...

Köszönöm mindannyiótoknak, drágáim! Olyan jó, hogy vagytok nekem! Hogy van, akinek elmondjam örömömet és bánatomat is, vagy akinek éppen világgá kürtöljem boldogságomat, felháborodásomat.
Köszönöm, hogy bár csupán írásban és lélekben, de mellettem vagytok.

Trendo, köszöntelek e naplóm olvasói között is. Remélem, néha még benézel!:)

Mónika írta...

Szerintem, holnaptól több ezernyi (milliónyi)anya indul el egy új út felé, hasonlóan vegyes érzelmekkel mit te.
Mindnyájuknak, akik anyává lettünk, kívánok sok türelmet és kitartást az elkövetkezendő évekhez, még-ha azok néha döcögősebbek, kevésbé sima utat jelentenek is számunkra...

Puszillak benneteket,
Móni

Tünde írta...

Szia, már nagyon régóta követlek, amúgy látatlanban, de most "muszály" irnom :) Kivánom, hogy nagyon sok szeretettel fogadjanak gyerekek-szülők egyaránt, mert bizony igazat irsz, hogy az óvoda a legfontosabb lépés egy gyerek, de a szülő életében is! Az a bizonyos első lépés az elengedésben nagyon nehéz tud lenni... de ezt már te is tudod:)Kitartást és sok-sok őszinte gyerekmosolyt!

Timi írta...

Edith!

Sok mosolyt kívánok holnapra (is, meg mindenkorra is...), örülök, hogy minden rendben!
Hajrá, óvónéni!!!
puszi: Timi

Mia és Maja írta...

Drága Edith!

Olvasva ezt a megható bejegyzést,úgy éreztem,hogy a szíved mélyén azt érzed,IGEN,MINDIG IS ERRE VÁGYTAM! :)

Hiszek benne,hogy kiváló óvónő leszel,és nagyon sok szerencsét kívánok a mai naphoz!:)

Puszi!

Vivien írta...

Gratulálok és sok sikert kívánok ehhez az új fejezethez! :)

Puszi.
Vivien

Sz. Zita írta...

Sok sikert az oviban, kíváncsian várom a beszámolódat :) Puszi

Anna írta...

Drága Eith, ezt olyan szépen megírtad! (mint minden mást) "csak anyának" lenni eléggé lenézett, vagy mondjam inkább úgy, hogy nem túl sokra tartott "pozíció". De nem emiatt akarok dolgozni valami mást is." Ez nagyon tetszett. Mert igazad van. Anyának lenni (csak) nem valami nagyrabecsült pálya. De CSAK ezért senki ne menjen dolgozni főleg ne emberekkel. Kívánok sikerélményt neked ezen az új úton, sok örömet, áldást. Kellő időben pedig azt a munkát amit még ennél is jobban szeretsz! Puszi.

Kati írta...

Naaa, most ezt miért kellett??? Miért bőgetsz meg? :-P Egyébként is egész este pityergek, könnyezek mindenen... :'-)

Nagyon sok szerencsét, türelmet kívánok neked, drága barátném, nagyon sok szeretettel! :-)