Nyaralás, Parajd, sóbánya

Nem is tudom, mikor jártam utoljára a parajdi sóbányában, de mindenesetre, az nem az utóbbi évtizedben volt! Istvánnal már évek óta tervezgettük, hogy elvisszük egyszer a lányokat, igaz, mindig koratavaszi vagy őszi programként képzeltük el, amikor a "felszínen" nem vagy csak nagyon kevés más programlehetőség adódik, és főleg, amikor a fenti és a lenti hőmérséklet között sincs túl nagy különbség. Ehhez képest szezon teljében, a legnagyobb kánikula közepén sikerült meglátogatni. :) De persze, nem bántuk meg.

Szovátai nyaralásunk utolsó előtti napjára ütemeztük be a parajdi sóbányát, és teljesen átlagos turistaként, a késődélelőtti-déli órákban jutottunk le, amikor a legzsúfoltabb. Azért így is jó és érdekes volt, és azt hiszem, érdemes volt eddig várni a látogatással, mert legalább Kriszta felfogta valamennyire a dolgot. Hogy itt a föld mélyén vagyunk és fölöttünk járkálnak az emberek, meg ott vannak a házak és az utak meg az autók. Azért voltak furcsa elképzelései, mert pl. állandóan csúszkálni akart a "jégen", bár bevallom, ilyen kényszerképzetem néha nekem is adódott, amint a csillogó-sima "padlózatot" bámultam. Boróka nyafogós kedvében volt. Ez már az elején kiderült, amikor Kriszta megrohamozta a csúszdákat, és ő nem akart menni, de mentségére legyen, éppen aznap éjszaka aludtunk rosszul, mert szegénynek bedugult az orra és nem tudott "huhogni" (szuszogni), és ez rányomta bélyegét arra a délelőttre. Aztán feloldódott valamennyire, már nem kapaszkodott állandan belém és nem cipeltette magát ölben, hanem hintázott, falovacskázott.



Végigsétáltuk a tárnákat és meglepő módon minden hiszti nélkül kétszer elmentünk az ugrálóvár-paradicsom mellett. Nem vertük a fogunkhoz a garast, de 20 percért 10 lejt fizetni, bizony, nem voltunk hajlandóak. Nem is az a pénz volt sok, hanem az idő, amit ennyiért bent tölthettek volna, volt igen rövid. 20 perc után a világ minden kincséért sem jöttek volna le a játékszerekről. (Összehasonlításképpen: az egyik nagyáruházban itt a városban az első óra 10 lej, és utána minden 10 percért kell 1 lejt fizetni, szóval akkor 1 óra már csak 6 lej.) De mindegy, én nem is bántam, sőt, nem is értem, miért engedték oda a bányába ezt a "paradicsomot". Végülis, egyértelmű: pénzért. Mert nem mindenki olyan gonosz szülő, mint mi voltunk!:P

Azonban a bánya ennél sokkal többet kínál és főleg olyasmit, amit "fenn" nem kapunk meg, úgyhogy érdemesebb volt továbbmenni és az ilyen "világi" játékokat mellőzni. Elakadtunk egy érdekes helyen: a Sótörő Játszóháznál. Néhány asztalnál gyerekek "dolgoztak". No nem fogták őket bányamunkára, nem törték a sót, hanem már eleve tört, jobban mondva inkább darált sóval "rajzoltak". Hogy hogyan? Nagyon egyszerűen. És Bár még nem igazán Boróka korának megfelelő ez a foglalkozás, azért a kisasszony nem tágított és inkább ezt választotta a megszokott, unalmas kifestőzés helyett.:P Kriszta egyedül is nagyon ügyesen boldogult, Boró pedig egyedül is ügyesen szórta a sót... De még nem mondtam el a technikát! Szóval, volt sok-sok rajz, amiből válogathattak, olyan rajzok, amin valamilyen mesefigurának vagy járműnek vagy bárminek a kontúrja volt felrajzolva. Krisztával végignéztük őket majd a Micimackónál ragadtunk le. (Borónak is csakis az kellett, mint nővérének!:) Bár ő később kapcsolódott a munkába, addig Istvánnal néztek egy mesét.) Szóval megvolt a papírlap, kaptunk egy vastagabb kartonlapot is, amire aztán felragasztottuk az alkotást és ecsetet is válogattunk. Az egyik "óvónéni" megmutatta mennyi ragasztót vegyünk az ecset hegyére és milyen vastagon kenjük a lapra. Majd Kriszta fogta a színes sót és rászórta a megragasztózott felületre. A fölösleget pedig visszaengedte a tálkába. Majd újra ragasztózott és újra szórt, és így haladt tovább, amíg befejezte a rajzot. Boróka szivárványt is rajzolt Micimackó fölé.:)





Amíg a lányok dolgoztak, körülöttünk elkezdődött a tornaóra. Egy oktató mutatta a gyakorlatokat és kicsitől nagyig, fiataltól vénig, aki akart, bekapcsolódhatott és tornázhatott.

István, unatkozván, szintén részt vett a testmozgásban, és ahányszor összeakadt a pillantásunk én hitetlenül bámultam, ő meg boldogan mosolygott. Saját bevallása szerint olyan jól megmozgatta magát, és a végére nagyon fitt is volt! Csak másnapra ne lett volna izomláza!:P



Miután befejezte a sórajzolást, Kriszta is csatlakozott a tornászókhoz és több percen át végezte ő is a gyakorlatokat. Ezalatt Borókával az egyik elkerített részlegben régi fotókat néztünk és információkat olvastam a bánya keletkezéséről, kiaknázásáról. Innen aztán a bánya egyik végét céloztuk meg, mégpedig azt, ahol a kápolnát rendezték be. A bal oldali római katolikus egyházi jelképek és a jobb oldali ortodox dolgok jól megfértek egymás mellett. Sőt, az egyszerű úrasztal is helyet kapott valahol középen.

Innen már visszafelé indultunk és a kijárat felé vettük az irányt. Közben még játszótereztek a lányok és leültünk egy megürült asztalhoz pihenni és elfogyasztani a magunkkal vitt pufit. Közben egy családi fotó készítésére is találtunk módot.:)
Szinte hihetetlen a magasság. A képek nem adják rendesen vissza, de olyan kis parányinak képzeli magát az ember odalent! És, bevallom, átsuhant az agyamon az is, hogy mi lenne, ha bekövetkezne egy katasztrófa és ... ottragadnánk ...



Végül megmásztunk ismét sok-sok lépcsőt, ezúttal fölfele, bár nem ugyanazokat, amelyeken lejöttünk.
Az elmaradhatatlan falnyalogatás:


A legnagyobb meglepetés viszont itt ért: a lépcsők tetejénél nem a kijárat fogadott, hanem egy újabb szint, ami legutolsó ottjártamkor még nem létezett, vagy legalábbis még nem adták át látogatásra. Ezen a szinten semmi más nem volt, mint egy étterem és néhány borokat népszerűsítő bódé, és, ügyes marketingfogással csakis úgy lehetett a tényleges kijárathoz érkezni, ha az étterem pultja előtt elhaladtál. Mi majdnem ettünk is, de a lányok nyafogása és fáradtsága miatt végül letettünk szándékunkról. Boróka már a buszon (ami kivisz a bányából a felszínre) elaludt, Kriszta pedig útközben Szováta felé. A bánya bejárata előtt aztán rettentő gyorsan igyekeztünk megszabadulni a fölösleges ruházatunktól, csak én tettem meg hosszúujjú blúzban a kb. negyedórás utat a parkolóig. Sebaj, legalább egy plusz szaunázásban volt részem.:P


Túlságosan mély nyomot nem hagyott bennem a bányavizitáció, talán azért, mert nem most jártam először benne, hanem legalább 4-5x voltam már. De azért mindig elcsodálkozom és elismeréssel adózom a Természetnek, és persze, az Embernek. De legfőképp Annak, aki a természetet megteremtette és az Embernek megadta azt a lehetőséget, erőt és tudást, hogy szintén teremthessen.