Egy letűnt korszak nyomában

Talán nagyképű ez a cím. Talán túl irodalmias vagy tudományos, vagy mit tudom, milyen. Az viszont tény, hogy a mi életünkben a mai nappal lezárul egy korszak. Most, hogy leírtam ezeket a sorokat éppen a kibuggyanni akaró könnyeimmel küszködök, próbálom őket visszaszorítani, mert nem akarok sírni! Csak egy picit. Különben is: az egyik szemem sír, a másik meg nevet.

2005. november 10-én kezdődött ez a korszak, azaz, lassan 5 éve. Az a novemberi nap volt az első nap, amikor nem mentem dolgozni, mert a vissza-visszatérő vizeletfertőzésem miatt, a szülési szabadságig fennmaradó időszakra a nőgyógyászom betegszabadságra küldött. Holnaptól pedig elkezdek dolgozni. Azaz ma, 2010. augusztus 31-e az utolsó "munka nélkül" itthon töltött napom.

Egyik szemem sír, a másik nevet.
Sír, mert bizony, lejárt egy korszak; egy olyan korszak, ami rengeteg változást, gondot, bajt, aggódást hozott életünkbe, de ami minden rosszat felülírt azzal az örömmel, boldogsággal, amit szintén tartogatott számunkra. Ebben a korszakban váltam anyává és István apává, ebben az időszakban váltunk igazi, nagybetűs Családdá. Ekkor született meg Kriszta és nemsokára követte őt Boróka, a mi gyönyörűszép, szőke, okos, értelmes kislányaink. Akik apává és anyává tettek bennünket, akik által mi is olyan dolgokat tanultunk-tanulunk, amelyeket gyerek nélkül sosem tapasztalnánk, tudnánk, és olyan rejtett zugokat fedezünk fel magunkban, amikről nélkülük sosem szereztünk volna tudomást.
Sír az egyik szemem, mert megnőttek a lányok. Már nem mi vagyunk az egyedüliek, akik útjaikat egyengetjük, személyiségüket fejlesztgetjük, nem mi neveljük őket egyedül. Lejártak a babázós idők, amikor egy védtelen, tartás nélküli test, egy imbolygó kis fejecske hozzámsimult, amikor a kis ujjacskák akaratlanul is az ujjam köré fonódtak. Lejárt a felülés, mászás, felállás, az első lépések miatti izgalom, öröm, kibújt mind a negyven fogacska. Lejártak a lustálkodós reggelek, a gondtalan séták, játszóterezések, lejárt a "megcsinálom-később-ha-most-éppen-nincs-dőm-rá" időszaka.

De nevet a másik szemem. Nevet, mert megnőttek a lányok. Megtanultak beszélni, elmondják, ha valami gondjuk-bajuk van. Ha felébrednek éjjel, megmondják miért: szomjasok, pisilni kell, csak rosszat álmodtak vagy éppen az alvótárs-kutyust nem találják. Nem kell pelenkázni őket, közösen lehet játszani velük. Már ketten is jókat tudnak játszani, vannak napok, hogy csak éppen figyelemmel kell kísérni őket, mert lekötik egymást, találnak elfoglaltságot. (Máskor meg nem, és csupa visítás, veszekedés a nap, de nem ez az általános...) És nem utolsó sorban azért nevet a másik szemem, mert megnőttek és nyitottak minden felé, ami új, szívják magukba az ismereteket, a látottakat és hallottakat, amiben az óvodának is nagy szerepe van, természetesen.

És még valamiért nevet a szemem. Magam miatt. Végre levetem a "tréningnadrágot és a papucsot". Végre van állásom, végre nemcsak házimunkát kell végeznem, hanem a bennem lévő többi képességet is ki tudom használni. Sajnos, olyan társadalomban, világban élünk, amikor "csak anyának" lenni eléggé lenézett, vagy mondjam inkább úgy, hogy nem túl sokra tartott "pozíció". De nem emiatt akarok dolgozni valami mást is. Sőt, még nem is a pénz miatt, mert az a fizetés, amit majd kapni fogok, még a túlélést sem biztosítaná, ha abból kellene megélnünk. Nem. Hanem azért, mert tudom, hogy nemcsak ennyit tudok, nemcsak ennyire vagyok képes. Tudok én olyasmit, amit másnak is átadhatok. Talán, mire felnőtt lesz egy gyerekből, már elfelejti ki volt és hogy hívták az óvónőjét, bevallom, én is csak a keresztnevére emlékszem már az óvónőimnek, de az alapokat - mondjon, ki mit akar - az óvodában kell letenni. Mert attól, hogy milyenek az óvodai évek egy gyerek számára, milyen hatások érik ez idő alatt, sok minden függ: függ a többiekkel való későbbi kapcsolata, a "feletteseivel" való kapcsolata, a tanuláshoz, ismeretszerzéshez való viszonya, a biztonságérzete, az önbecsülése, és úgy mindenestől a személyisége. Ezért nem mindegy, hogy hová csöppen, milyen óvónőkkel hozza össze a sors...

És amiért még mindig nevet az a bizonyos szemem, az az, hogy olyan munkát sikerült találni, méghozzá meghatározatlan időre, amit nagyon szeretek. Nem titkolom, hogy igazából a sajtóban vágytam volna állásra, de ott pillanatnyilag nem lehet. Mert olyan a gazdasági helyzet. De annak örülök, hogy ha már ott nem sikerült, akkor mégis olyan munkát kell majd végeznem, amihez értek és amit szeretek is. Kicsi koromtól tanítani akartam, és nagyobb koromban is kitartottam mellette. Ezért is végeztem tanítóképzőt. Aztán az élet másképp alakult, lemondtam erről az irányról. Most viszont, egy újabb hajtűkanyarral, visszatértem oda, ahonnan indultam. Biztos, hogy ez sem véletlen. Talán jelzés, hogy hol a helyem. És úgy gondolom, a tanítás mellett azért jól meg fog férni pl. az Erdélyi konyha is, illetve, ha mégis úgy alakulna, az "igazi" újságírás is. Végső soron pedig, nem mindegy, hogy 8-12-15 órát (vagy még többet - szakácsként akár a 17-18-at is) dolgozom naponta vagy 4-5-öt, ami mellett tisztességesen juthat időm a házimunkára, a családra és a többi extra tevékenységemre.

Szóval, egy új korszak. Holnaptól. A lányok oviban. Már tegnaptól. Félek. Izgulok. Várom. Most pedig vár a ruhahajtogatás.