2015. június 25., csütörtök

Vágyak 2.

Ezt a szöveget most "fedeztem fel" egy 2013-as bejegyzésem alatt, kommentben. Én írtam, mintegy válaszként egy kedves ismerősőm szavaira. De annyira érvényes most is, hogy úgy gondoltam, ismét közzéteszem, most már önálló bejegyzésként. Az eredeti Vágyak című bejegyzés ITT olvasható.


Fotó INNEN.

"Én nem vágyom el innen... Mármint véglegesen nem. Talán valahol közelebb a tengerhez (tengerhez úgy általában, nem feltétlenül a miénkre gondolok, "román földön" semmiképpen sem szeretnék lakni :P) el tudnám képzelni magamat, úgy, hoyg ha éppen "rámjön", akkor 1-2 óra alatt ott lehessen lenni, de iylenkor óhatatlanul is arra gondolok: És? Ha ott laknék, egy idő után nem pont olyan megszokott, ismerős ... unalmas lenne az is? Bizonyára így lenne. Szóval, jó helyre születtem: van nyüzsgés, pezsgés itt is, mégsincs az a nagyvilágiasság (ahogy te is írod), ha csendre vágyok, arra is van lehetőség, ha kultúrára, tudományra, akkor itt fekszik a lábaimnál. És ami nincs itt, az van máshol. Olyan helyen, ahová eljuthatok - igazából bármikor (persze, itt most az anyagiakat nem vesszük figyelembe - elméletről van szó), olyan helyen, ahová vágyhatok, és ha már megvalósítottam, kezdhetem a következő vágyakozást. 

Érdekes, én, mi, abszolút nem vágyunk Nyugatra. Valahogy úgy vagyunk vele: házakat, tornyokat - azaz betont - itthon is láthatunk eleget: a hegyek és a tenger, vagyis a természet az, ami vonz. Persze, nyugaton is van tenger meg hegyek, de azok a helyek egyelőre nem nekünk vannak teremtve. 

(Most, Bulgáriában - hiszen ez a bulgáriai utunk után íródott), egy este a teraszon beszélgetve mondtuk: idén kinyaraljuk magunkat. Jövőre ismét lakásfelújítást tervezünk, nem valószínű, hogy futja a keret nagyszabású nyaralásra is. És akkor fogalmazódott meg bennem, és fennhangon is elmondtam: ez a nyaralás valaminek a kiteljesedése volt, egy bizonyos tetőpont. Ott és akkor úgy éreztem magam, mint ahogy a hegymászók érezhetik a csúcson: itt vagyok, és csak ez számít. Elértem, amit szerettem volna, nem tudom, hogy akarok-e még valaha valamit. Persze, aztán lejövünk a csúcsról, és visszajövünk a hétköznapokba, és minden egyes nappal attól kezdve újabb célok, vágyak fogalmazódnak meg. Összeszedjük magunkat, és ismét értelmesen gondolkodunk, és tudjuk, hogy az álmoknak sosem lesz vége. Ha mégis volna lehetőség jövőben egy igazi nyaralásra, még nem tudom, hogy merre mennék. Még nem szedtem össze magam. Még még mindig a "fenti" érzés jár át, nincsenek új célok. De valahogy sejtem, érzem, hoyg most valami kisebbre, csendesebbre van szükségünk. Másra. Mint amikor megpihenünk, miután kitomboltuk magunkat. És ez is egy vágyódás. :)

Nincsenek megjegyzések: