Vidám bejegyzés :)

A betegségek, szerencsére, nyomtalanul eltűntek, így már nyugodtabban utazhattam el hétvégére (beszámoló később, valamikor...).

Viszont lázadozásunk közepette is nagy élményben volt részünk: újabb blogos ismeretségek váltak személyessé, azaz meglátogattak Ágnesék és Móniék.

Azt hiszem, nem kell mondanom, mennyire izgatott voltam a találkozás előtt, főleg azért izgultam, hogy a láz, az utazásra való készülődés és az Ágnesék-Móniék progamja összeegyeztethető legyen és tényleg összejöjjön a találkozás. És, mint ahogyan már sokszor bebizonyosodott, hogy a hirtelen jött, gyorsan kivitelezett ötletek a legjobbak, úgy történt most is: az eredetileg csütörtökre tervezett látogatást egy telefonhívással keddre tettük, és azt hiszem, így volt a legjobb mindenkinek. Igaz, amikor azt mondtam, hogy o.k., még nem tudtam, hogyan lesz meg addig a napraforgókenyér is, de végül meglett, a látogatók örömére és csodálatára.

Kriszta és Boró alig győzték kivárni a lányok érkezését, egész nap csak azt kérdezgették, mikor jön már Hanna, Eszter, Noémi, Zsófi és Luca, de sorolták a neveket más sorrendben is, némelyiket duplán, másikat pedig kihagyva.:) A vendégek kissé későbbi érkezése ugyan picit rohanóssá változtatta az estét, de az élmény számomra így is hatalmas volt. Amikor végignéztem mindenkin a nappaliban és a gyerekszobában, alig hittem a szememnek, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy tényleg itt vannak, tényleg megismertem őket. Miután elmentek és még most is sokszor azon tűnödöm: biztos igaz volt? Nemcsak álmodtam?:) De nem, nem volt álom, tanúskodik róla a rengeteg fotó, ami készült (főleg Móni által), és az ajándékok, amiket Mónitól és Ágnestől kaptam, kaptunk. Pöttyös Pannit el sem tettük azóta, a csokis dobozok lassan kezdenek kiürülni, a meglévő gyümölcstartót azóta le is cseréltem az Ágnestől kapottal, a habverőt még nem avattam fel, mert azóta nem volt mikor, a Himalaya-sót viszont már másnaptól használom, és a sótéglákat is bevontam már a sütés-főzésbe, isteni "grillezett" csirkecmbot készítve rajtuk. Köszönet érte Móninak. A kreatívkodós dolgokat sem vettük még elő, mert nem igazán volt alkalom a rohanós múlthéten, de rajzoltam a lányoknak már másnap egy-egy nyuszit, amiknek "igazi" szemeket tettem!:) A borocskák ott várnak a bárszekrényben, és ezúton tolmácsolom Istvánom köszönetét is értük. :) Kár, hogy nem lehetett ő is itthon akkor.

És akkor mit is csináltunk? Hát, azt sem tudtuk, miről beszéljünk, erről is, arról is esett szó, jókat nevettünk, meggyőzödtem arról, hogy Ágnes Zoltánja tényleg egy jópofa, vicces ember, aki állandóan képes megnevettetni a társaságot, napraforgókenyeret ettünk, ami tulajdonképpen nem is kenyér, hanem ezúttal kókuszos kalács volt, ajándékokat vettünk és adtunk át, fényképezkedtünk, végül pedig, majdnem utolsó pillanatban, sor került az általam készített fagyi elnyalogatására is. Közben a lányok jót játszottak a gyerekszobában, ki-ki a kedve szerinti játékot kérte-vette el, én pedig nem győztem gyönyörködni a szebbnél-szebb szőkeségekben. Nevettünk a gondolaton, hogy mi lenne, ha mind a heten egy családhoz tartoznának: gyönyörűek voltak külön-külön és együtt is. A végére az én lányaimon sajnos már kezdtek kiütközni a fáradtság és a betegség jelei, nem igazán akartak búcsúzkodni, de Kriszta elárulta, hogy "azért nem volt jó, hogy jöttek a lányok, mert olyan keveset játszhattak együtt.":D

Én nem is tudom, mit írhatnék még, napokig a találkozás bűvöletében voltam, az események valós voltán töprengtem, majd "elkönyveltem" magamban, hogy mind a kicsi lányok, mind a "nagy lányok" (Móni és Ágnes) ugyanúgy néznek ki a valóságban is, mint a fényképeken, ahogy a blogjaikból megismertem őket: Móni szerényen mosolygós, Ágnes nevetős (mint én). Zoltánban "csalódtam":D kissé, őt egy picivel magasabbnak gondoltam, de most már nem tudnám másként elképzelni, Gábort pedig, bár a parajdi fotókon láttam először, szintén egyből megkedveltem. Remélem, a két pasi is egyből megkedvelte azt a jóféle "fickói forrásvizet" (=házi szivapálinka), amivel megleptem őket!:) A lányok közül ketten, sajnos, ittfelejtették a tőlünk kapott kis ajándékot, de remélem, sikerül minél hamarabb visszajuttatni hozzájuk.
Ágnes és Móni sem jelentkezett amióta hazaérkeztek (legalábbis a blogjukon nem), de, amit én kifelejtettem, ők majd úgyis pótolni fogják, úgyhogy az ő beszámolóikkal lesz teljes a kép a találkozásunkról.
Azóta Ágnes jelentkezett, és a bejegyzését - bár nem a látogatás napjáról szól még - melegen ajánlom, mert egyszerűen félelmetes, mennyire egyszerűen ír mindenről úgy, hogy ötvözi a különféle személyes élményeket a hallott, olvasott tudnivalókkal és az ember csak azt érzi, hogy sosem szeretné befejezni az olvasást!

A bűvöletből végül pénteken kezdtem felocsúdni, amikor egy másik társasággal vártak rám gyönyörű, egyedülálló élmények napokon át.

A három grácia a gasztroblogger konyhájában:

Heten, mint a gonoszok, azaz heten mínusz Boróka:

Egykorúak:

A napraforgókalács és az Erdélyi konyha: