Megszidtam

Mire hazajöttem angolóráról a puzzle-ok szanaszét, igaz, akkor szedegette össze őket, jónéhányat nem is találunk, a doboz pedig szétszakítva, szétnyomva. Megszidtam és mérgesen mondogattam a magamét, valami hasonlókat: miért nem vigyázol a dolgaidra, idejön Barnika és megengeded neki, hogy szétszakítsa a dobozokat? (állítólag ő volt) Azért hozott a Mikulás puzzle-t, hogy ne vigyázz rájuk, hogy elveszítsd őket? meg satöbbi, satöbbi.
Végül megígérte, hogy ezután mindig vigyáz a dolgaira jött a vetkőzés, mosakodás, pizamába bújás, lefekvés és az esetet el is felejtettük. Legalábbis én el. Krisztát már ágyba dugtam, elbúcsúztunk, Boróval elvonultam szopizni. A fürdőben égett a villany. Egyszercsak kijön Kriszta és mondja, hogy pisilnie kell. Engem is hívott, de mondtam, hogy éppen nem mehetek. Elkezdte letolni a nadrágját és hallom, amint pityergősen ismétli: de én akalok vigyázni a dolgaimla, én akalom, hoyg a Mikulás még hozzon puzzle-t!

Azt hittem, elsírom magam! Felkeltem, odamentem és leguggolva, Borót a térdeimen tartva, amennyire csak tudtam, megöleltem. Aztán megtörültem, felhúztam a nadrágját. Mondtam neki, hogy biztos hoz a Mikulás majd puzzle-t, csak legyen jó. És biztosítottam arról: hiszem, hogy fog vigyázni a dolgaira. Azt az örömöt, ami kiült az arcára, azokat a felcsillanó szemeket és huncut tekintetet, hogy akkor a Mikulás talán cukorkát is fog majd hozni, látni kellett volna! Olyan békésen ment vissza az ágyikójába! Miután letettem Borót, mellébújtam, még néhány percet beszélgettünk és mosolyogva, békésen, babáját ölelve fordult oldalra és azóta már alszik is.

Kis ártatlanom! Csak mondtam a magamét, nem is gondoltam volna, hogy megmarad benne bármi is, ő pedig rágódott a hallottakon. Kis érzékenyem! Mintha magamat látnám benne! Csak arra a plusz egy perc odafigyelésre, biztosításra van szüksége, hogy minden rendben legyen, hogy békében legyen önmagával és a világgal!
Jó lesz ezentúl gondosan megválogatni mit mondok és hogyan szidom meg!