„Morfondír”

Múltkor olvastam az egyik naplóban, hogy milyen rossz dolog panaszkodni. Mert megkönnyebbül talán az, aki teszi, de biztos, hogy elrontja annak a napját, akinek elmondja. És bár ezt most nagyon leegyszerűsítve fogalmaztam meg, de annyira igaz! Én azóta nem tudom ezt kiverni a fejemből és minduntalan eszembe jutnak esetek, amikor magam is talán elrontottam valakiknek a napját a panaszáradatommal. Utána meg eszembe jutott a lenti szomszédasszony, akivel idekerülésünkkor jó viszonyban voltunk (most is, csak most ritkán futunk össze) és a korkülönbség ellenére is sokat és nagyon jókat beszélgettünk. Ő mesélte, hogy miután elvált, két kiskorú fiúval maradt, akiket nevelnie kellett és közben dolgoznia is. Nagyon nehéz volt neki, mégis tartotta magát és sokat adott arra is, hogy jól nézzen ki. Igaz, azt senki sem tudta, hogy talán hajnali 3-kor fejezte be az tthoni munkáját, majd csavarókra tűzte a haját és kilakkozta a körmét, reggel 6-kor pedig indult munkába. De ő így tett, mert megfogadta az Édesanyja tanácsát: nehogy panaszkodj és nehogy valaha azt halljam, hogy valaki sajnál téged!!! És milyen igaz ez is.

Azzal, hogy ország-világ tudja a problémádat nem segítesz magadon. Szerzel néhány együttérző szót, néhány sajnálkozó mondatot, de reális megoldást a bajokra, aligha. Tehát segíts barátaidnak, ismerőseidnek úgy, hogy nem zúdítod rájuk még a magad problémáit is! Én, mindenesetre, igyekszem így tenni. Nem ígérhetem, hogy sosem panaszkodom, hiszen emberből vagyok, ennélfogva gyarló és gyenge is, de mielőtt első felindulásomban leírnék valamit vagy felhívnék valakit, kétszer átgondolom, hogy megéri-e. Mert az élet amúgysem lesz könnyebb: jelenleg a válság napról-napra jobban érezteti hatását, Boróka éjszakái ismét elromlottak, és még sorolhatnám, de kinek használok vele? Éppen ezért, amit ezután leírok, és talán amolyan panasz-íze van, azt semmiképpen sem azért teszem, hogy másnak elrontsam a napját, hogy sajnálkozást keltsek, hanem kizárólag azért, hogy nyoma maradjon a naplóban is a mostani nehezebb időszaknak, majd tudják a lányok is, hogy az élet nem volt mindig rózsaszín, de nem akarok átesni a ló túlsó oldalára, hiszen a gondok mellett úgyis ottvannak a napi apró örömök, amiket fel kell fedeznünk, fel kell ismernünk és akkor máris jobban érezhetjük magunkat, máris derűsebben láthatjuk a jövőt.

Élet a játszótéren:














Ide írok, hogy mindenki elolvashassa, illetve előre szólok, hogy ezt csak azután kellene olvasni, miután a hozzászólásokat is elolvastátok. Mert így lesz teljes a kép.

Már sokszor gondolkodtam és mérgelődtem amiatt, hogy bármennyire is körüljárok egy témát, próbálom a legtöbb szempontból, szemszögből "megvizsgálni", körülírni, mégis újabb és újabb dolgok, vetületek merülhetnek fel. Jön valaki és leírja tisztán megfogalmazva azt, amit én is érzek, de nem tudok szavakba önteni vagy csak nagyon félszegen, talán félreérthetően írok meg. Jön valaki és teljesen új mederbe sodorja a témát, mondanivalót, és be kell látnom, valóban igaza van! És ez a csodálatos benne, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen látunk, láttatunk valamit, annyiféleképpen gondolkodunk és ha "összetesszük magunkat", mégiscsak kikerekedik valami, ami érthető, használható.

Csak azért írtam ezt le, mert a hozzászólásaitokat olvasva (amiket nagyon köszönök mindannyiótoknak), jöttem rá, hogy valóban annyira leegyszerűsítve és kategorikusan fogalmaztam, hogy tényleg félreérthetőek a soraim.
Mert én is úgy gondolom, hogy szükség van arra, hogy kiönthesd a szívedet valaki(k)nek, hogy meghallgassanak és esetleg jó szóval buzdítsanak, bátorítsanak, lelket öntsenek beléd, csak nem hangsúlyoztam annyira, hogy én az állandó, fűnek-fának való panaszkodásra gondoltam, amikor a sorokat írtam. Nem mondhatom, hogy én ilyen típus vagyok, de bevallom (mert én is be merem vallani a hibáimat, gyengeségeimet), hogy mostanában, amióta állandóan romlik a helyzet Istvánnak a munkahelyén és nap mint nap küldik el az embereket, én is többet járattam a számat fölöslegesen, panaszkodásra. De nem lettem jobban tőle. És valószínű azért nem, mert sokszor csak alkalmi „szemetesládákba” dobtam a problémáimat, nem olyanoknak mondtam el, akik valóban fülekkel hallgattak. És ennek határoztam el a végét. Mert nem lesz jobb, ha olyanoknak mondom el, akiket nem érdekel, hiszen mindenkinek vannak hasonló problémái és mindig a maguk baja nagyobb, mint a másé.

Pedig én sokszor éreztem azt, és most is érzem, hogy az én keresztem könnyebb, mint a többieké, nem szeretnék cserélni. Vannak rossz, és nehéz dolgok pillanatnyilag, de még mindig az a lényeg, hogy egészségesek vagyunk, itt vagyunk egymásnak és szeretjük egymást. Még voltak sötét fellegek máskor is a fejünk fölött, de sikerült mindig elzavarni őket. Most is sikerülni fog!!!

És, természetesen, mint tegnap is írtam, jövök én még panaszízű irományokkal, hiszen csak így lenne hiteles az életünk, csak így lennék én ... én.

(És, persze, most is újabbnál újabb gondolatok jönnek, de már nem tudom őket beleilleszteni ezekbe a sorokba.)