1. Kriszta kifelé halad a dacosságból. Nem mondom, hogy nincsenek kitörései, hogy sosincs hiszti, de azt vettem észre, hogy mindinkább lehet hatni rá észérvekkel. Ha valami miatt nagyon dühbe jön, mint pl. ha haza kell jönni Barniéktól vagy Barninak kell hazamennie tőlünk, általában sikerül valami olyan kompromisszumot kötni, ami mindenkinek jó. Többnyire a másnapi látogatást és játékot helyezzük kilátásba, de azért szükséges valami közelebbi komkrétummal is csalogatni esetleg. Ami még be szokott válni, és ugyanez a játszóházi eljövésnél is működni szokott, hogy megígértetjük vele, hogy nem hisztizik, amikor el kell jönni. Még ha van is némi sírás, elég hamar megvigasztalódik, még mindig hamar el lehet terelni a figyelmét.
2. Borókával nem ennyire egyszerű a dolog, ő még abban a korszakban van, amikor – bár megért mindent – nem igazán akar közreműködni. Ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzelte, ahogyan szeretné, rettentően dühös lesz. Ez nem túlzás, én mindig meglepődök rajta és alig hiszek a szememnek-fülemnek. Ekkora mértékű dacosságot Krisztánál sosem tapasztaltam, az ő figyelmét sokkal könnyeben el lehetett terelni. Boróka földhöz veri magát a következmények legcsekélyebb felmérése nélkül, lényegtelen hol van, mibe vágja bele a fejét, kezét, lábát. Nagyon aggódom emiatt, mert valóban, annyira megütheti egyszer magát, hogy attól félek, károsodik. A másik „tünete” az, amikor szándékosan okoz magának fájdalmat. Mérgében veri a fejét a falba, a földbe, a háztartási gépekbe vagy az asztal élébe. Persze, ezek után jobban és jobban sír, hiszen biztos fáj neki! Ha valaki ért hozzá, pszichológus, kérem nyugtasson meg, hogy ez csak átmeneti és nem utal valami nagyobb bajra, mert a neten, hiába olvastam utána, csak azt találtam erről a viselkedési formáról, hogy ha túl gyakran és túl sokszor történik, akkor valóban nagy baj lehet, de erről azért szó sincs nálunk, hiszen mégsem „űzi” napi szinten!
3. Kriszta mostanában nagyon anyás lett. Igaz, hogy ez a „mostanában” kb. egy éve tart, de ez mégis mostanában van a születéséhez képest! Amikor olvastam a szeparációs szorongásról, illetve másoktól hallottam, hogy náluk jelentkezett, nap, mint nap figyeltem és vártam, hogy Kriszta is „beleesik”, de várhattam. Az én lányom nem szorongott sem 8, sem 18 hónaposan. Nem sírt utánam különösebben, kimehettem a szobából, engedett vécézni, főzni egyedül, rábízhattam másokra, sosem volt gond. (Pedig szinte mindig velem volt, ha „másokra bíztam”,csakis anyósom jöhetett szóba vagy nagynéha István, de akkoriban még nem volt túl bátor, hogy gyakran merje vállalni.) Senkitől sem félt, mindenkivel nagyon barátságos volt, talán túlságosan is, egy idő után már kezdett aggasztani. Sőt, most már sajnálom is szegénykémet miatta, mert amikor kimegyünk a játszótérre, rögtön barátságosan próbál közeledni a gyerekekhez, de legtöbbször elutasításba, netán durvaságba ütközik és látom rajta, hogy nem érti, miért viselkednek így, hiszen ő jó szándékkal, kedvesen közeledik. Ilyenkor próbálom magyarázni neki, hogy nem minden gyerek annyira nyitott, van aki fél tőle, hogy éppen a nyíltsága ijeszti meg (persze, nem ilyen magas szinten magyarázom) és próbálom terelgetni, hogy önállóan játsszon addig, amíg esetleg mások keresik a társaságát. Persze, nem erőszakosan csinálom, ha nincs kedve valamihez, hát szalad a következő játékszerhez. Általában a homokozó az, ami összehozza a gyerekeket és segít nekik megosztani tulajdonaikat. De végülis nem erről akartam írni, csak a téma adta magát a másikból kifolyólag. Szóval anyásság. Kétéves korára kezdett kialakulni és kb. két és fél évesen tetőzött, amikor – úgy gondolom – egybeesett a testvéféltékenység megnyilvánulásával, az agresszióval is. (Hű, de okos vagyok így utólag, de tényleg, most már tisztábban látom azt, ami akkoriban nagyon zavaros és főleg kétségbeejtő volt.) Akkor volt az, és azóta is néha előbukkan, hogy „anyucikának a vállála!!!”, csakis én voltam, aki kellett neki, ha bármi érte. Azt hiszem, jó úton haladunk, valóban kialakult közöttünk egy egészséges kötődés, mert most is én kellek neki, ha baja van; legalábbis engem hív, hozzám jön. De most már megérti, ha én valamiért nem vagyok kéznél. Pl. reggel felkel, bejön hozzánk, hogy pisilnie kell, de én éppen szoptatok, akkor Istvánnal is megelégszik. Ugyanúgy szót fogad Apukának, Mamáinak, Aninak vagy bárkinek, de ha fáradt, akkor többnyire én tudok rá hatni. Igaz, István valamivel később veszíti el a türelmét, mint én, úgyhogy ha olyasmiról van szó, ami hosszabb ideig tarthat (pl. szanaszét dobált játékok összeszedése), jobb, ha ő felügyeli. Próbálkozik a kisasszony azzal, hogy ha István megszidja, jön hozzám, de bármennyire is nehéz, ilyenkor nem dédelgetem, babusgatom, mert nem szeretném István tekintélyét aláásni. Persze, megtalálom a módját annak, hogy megöleljem így is, de mindig csak egy kis idő után, hogy ne úgy vegye, hogy az apa szidása után anyai ölelés jár. Érdekes módon, ha én szidom vagy büntetem meg, mégis hozzám jön vigasztalást keresni, nem máshoz. Olyankor megölelem és megpuszilom, mindig biztosítom arról, hogy szeretem, csak haragszom rá/ szomorú/ mérges/ stb. vagyok a tette miatt és szeretném, ha nem ismételné meg. Olyan komolyan tudja mondani, hogy többé nem fog megtörténni az az akármi, hogy bizony sokszor azt hiszem, valóban úgy lesz. :D Persze, a következőig. :P
4. Ami Krisztával megy, mint a karikacsapás, Borókával sokkal nehezebb. Na jó, ő nem hároméves, tudom, de most bizony nekem is tanulnom kell kezelni azokat a dolgokat, amiket Nagyobbikommal nem kellett. Boró a Nagykönyv szerint „van beállítva”, úgyhogy, annak rendje és módja szerint nála a szokott időben jelentkezett a szeparációs szorongás. Eddig nem látott, nem tapasztalt méreteket öltött ugyanis az anyássága, és tényleg ott tartunk, hogy nem tűnhetek el a látóköréből, mert rögtön balhézik. Az már csak hab a tortán, hogy legtöbbször nem is elég neki, ha csak lát, hanem ölbe kell(ene) vennem, csakis vele foglalkoznom, ami persze, nem esik nehezemre, de tekintve, hogy Krisztára is kell időt szánnom, no meg a munkámat is elvégeznem, nem olyan egyszerű. Mellesleg ott van mögöttem a család egy része, aki nehezményezi ezt; állításuk szerint túlságosan magamra szoktattam és a szoptatás csak ront a helyzeten, a dacossága is ennek köszönhető, és „most kell kivernem belőle a furfangot”, különben a fejemre nő. Meg jönnek azzal, hogy bezzeg ők hazahozták a kórházból a sajátjukat és éjjel nem adtak neki enni, de át is aludta napok alatt az éjszakát, meg hasonlók. Én meg lökött vagyok, hogy még mindig rágatom magamat vele, azaz szoptatok. Nem mondom, hogy bánnám, ha abbamaradna a szopi, de visszagondolva arra, hogy mennyit közdöttünk érte, nincs lelkem szántszándékkal elvenni tőle. Hogy ma még van, holnap már nincs. Pont most, amikor éppen tanulja, hogy anyuci lehet, hogy elmegy egy időre, de visszajön, nem nehezíthetem meg a dolgát még azzal is, hogy megfosztom magam tőle! Nem foszthatom meg a biztonságától! Azt persze, nem akarom, hogy sose menjek el, sose hagyjam másra, szerintem az egészséges fejlődéshez igenis szüksége van arra, hogy ne mindig csak velem legyen, de úgy, hogy meglegyen a biztos háttere, hogy tudja: rám mindig számíthat. És ha pillanatnyilag még a szopi adja meg számára ezt a biztonság-, komfort- és teljességérzetet, hát akkor megkapja. Be volt állva a napi kétszeri szopira, illetve, ha kellett, még éjjel is mellre tettem, de most már ismét naponta többször is kéri. Valahogy ismerem már annyira, hogy tudom, mikor van rá tényleg szüksége, fáradt vagy valami csalódás érte és akkor rögtön teljesítem, ha meg csak pótcselekvésként kellene neki, akkor igyekszem elterelni a figyelmét. Éjszakánként, ha megébred (mert van, hogy megébred mostanában is, máskor meg egyhuzamban végigalussza az éjjelt), ritkán ringatom, sétálok vele, inkább szoptatom és hamarabb alszunk mindketten. Elvek ide vagy oda, az a helyzet, hogy a fáradtság nagy úr. És most, ebben a szorongós időszakában talán jobb is így, mert – még akkor is, ha csak félig vagyok tudatomnál, illetve ő öntudatlan állapotában van – mégis magamat adom neki, csakis neki és minden kétséget kizáróan érzi is ezt. Talán éppen ezért „kellenek” az éjszakai ébredések néha, hogy a nappali hiányt pótolják.
Nehéz a dolog, nehezek így a mindennapjaink, mert valóban, sokszor nem tudom hogyan reagáljak a kitöréseire (legyen szó akár sima dacról, akár az anyásságáról, mert a kettő között valóban nem lehet határt húzni), hogyan viselkedjek, hogyan legyek következetes. Mert úgy érzem, ettől távol állok még. Mert nem tudom, hogy úgy a helyes, ahogy legutóbb viselkedtem, cselekedtem vagy valami mást kellene kipróbálni! Természetesen, a kezére csapok, ha valami olyat tesz, figyelmeztetem, fenyegetem, komolyan a szemébe nézve, kezeit lefogva mondom, hogy fáj ha meghúzza a hajamat (akár játékból is) vagy simogatásból püfölés lesz Kriszta fején, de úgy érzem, hogy veréssel semmire sem mennék. Nálunk van vessző a házban, ha Kriszta túlzásba viszi a dolgokat bizony rácsapok a fenekére (James Dobson könyvbeli tanácsára inkább ezt használom, hogy a kezem a simogatás, az ölelés eszköze legyen), de már nem sokszor kell használnom. Borónál viszont még semmi értelmét nem látom a vesszőzésnek vagy akár az azzal való fenyegetésnek. „Most kell kiverni belőle...” – fogalmam sincs, mit értenek ezalatt, de nem is vagyok igazán kíváncsi.
Két lányom van és nagyon szeretem őket. Tudom, hogy nem egyformák, hogy mindkettőnek megvan a maga személyisége, egyénisége, a maga gyengéi és erősségei; egyikkel így kell viselkedni, a másikkal valami más vezet célra. De hiszem, hogy Boróval is eljutunk oda, ahová Krisztával, és az a módszer, ahogyan egyiket neveltem, hosszútávon jó lehet a másiknak is. Hogy milyen módszer? Hát a magam módszere; az, hogy ember, önmagam vagyok, a magam erényeivel, erősségeivel és gyengéivel, hibáival; az, hogy minden van benne: indulat, méreg, türelmetlenség, hangfelemelés, kiabálás, figyelmeztetés, fenyegetés, büntetés, vesszőzés, de legfőképpen odaadás, melegség, nyíltság, foglalkozás, őszinteség, sok-sok játék és nevetés, mindenek felett pedig Szeretet. És ez rosszra semmiképp sem vezethet.
Két lányom van és mindketten gyönyörűek (mégha taknyos is az egyik:D):
4 megjegyzés:
Az utolsó blokkban meg is válaszoltad a kérdést. :-) Amit Te csinálsz, szerintem is az a helyes. Te tudod, Te érzed. És ilyen pici még tényleg csak akkor kér, ha szüksége van rá. Semmit nem kell kiverni belőle. Ez még kifejezésnek is rossz. :-S
Ami a fejbeverést illeti, Juliskának nem egyszer volt kék-zöld a homloka (állítólag nekem is.. :-S )! Viszont hamar megtanulta, hogy ezt nem érdemes csinálni. Ne aggódj.
Nekem meg azt mondta a védőnéni, hogy a hisztit úgy lehet a legjobban kezelni, ha otthagyjuk, vagy úgy csinálunk, mintha ottt sem lenne. Hát... Néha nem könnyű, ugye?
Puszi, szép napot nektek!
Nekem is sokban különbözik a 2 gyerek!És nem csak azért mert fiú-lány!
Más a természetük is,de ami mindkettőben szerencsére megvan az az érzéseik kimutatása!Nagyon tudnak szeretni és nagyon tudják kimutatni azt is ha nem tetszik nekik valami!
De ez így van jól!
Képességeikben sem egyformák...a Kevin kicsit "le van maradva" a Kiarához képest beszédfejlődésben!
...de ugyebár mi felnőttek sem vagyunk egyformák!
Egyszerűen én is úgy imádom őket ahogy vannak!Ahogy te is!
Sok puszi
Én is hasonló cipőben szorongok Bogárral :-S Sehol nem volt a szeparáció eddig :S ... (25hós koráig)
Az meg, hogy ennyire különböznek, csodálatosabbá teszi a két gyerekes létet :)
Puszi
Szia,
Tomikánknak is volt egy ilyen "verem a fejem a falba" korszaka, legdurvább az volt, amikor a konyhaajtó ablakába verte és az pozdorjára tört. Iszonyúan megrémültünk, de szerencsére Tomi homlokán egy karcolás sem lett.
A dackorszak hisztis periódusait, amennyiben a normalitás határán belül mozgott-mozog, igyekszünk látszólag figyelmen kívül hagyni, és azt vettük észre, hogy ha nem pátyolgatjuk, abbahagyja. Ha mégsem, sarokba állítjuk, hogy gondolkozzon el azon, amit csinált. Onnan kiabálja, hogy már gondolkozott, és ki akar jönni :)
A dackorszak szerintem lightos variációja a kamaszkornak :))
Megjegyzés küldése