Tiszta április!

Lenne is meg nem is, miről írni. Égbekiáltó dolgok nem történnek velünk, de azért élünk!

Előszöris az angolok örökös témájáról, az időjárásról írnék. Nem véletlen a cím, főleg erre vonatkozik. Hiába volt az elmúlt héten február első hete, amikor minimum 5-10 centis hónak kellene lennie, és minimum 2-3 foknak mínuszban, errefelé április volt. A maga mindenével. Egyik nap esett, másik nap csak borús volt és fújt a szél, harmadikon sütött a nap, de hideg volt, aztán vagy két napig kész tavaszba jutottunk: 17-18 fok volt és gyönyörű napsütés. Szombaton is így volt, még a lányoknak is levetettük a nagykabátot, és egy óvatlan pillanatomban Apu sapka nélkül vitte ki Borókát, de az az igazság, hogy annyira meleg volt, hogy nem is lehetett baj belőle. Aztán tegnap egy furcsa borús napra virradtunk, fülledt volt a levegő, fújt valami meleg szél, estére pedig csorgott az eső. Ma is ilyen esős-borús a nap, bár estig még ki tudja hányszor változik? Szóval, az időjárás meghatározta a napjainkat, mert amikor szép idő volt, voltunk kinn, amikor meg nem, akkor nem. Szombaton délután Sárpatakon élveztük a napsütést. Meglehet, hogy ez volt az utolsó sárpataki kiruccanásunk, bár még kijuthatunk a megmaradt három hét alatt! Krisztának meg kell szoknia, Boróka viszont már úgy fogja megtanulni, hogy Mamáék itt laknak majd a közelben. Nem lesz többé Sárpatak, csak ha majd Sanyikáékat meglátogatjuk néha. Nem fog hiányozni, de tudja fene, valahogy mégis elérzékenyültem a gondolatra. Hiszen majdnem tizenhárom éve már fontos helyszíne az életemnek; egyik legszebb élményem, emlékem az életemből ide kötődik: itt ismertem meg Istvánt.

Anyunál nagy a felfordulás, pakolászik állandóan, szállítják a tárgyakat, megrakott dobozokat az új lakásba. Március 1-éig elköltöznek. Csütörtökön itt voltunk pakolászni, és örülök, hogy sikerült betartanom az ígéretemet, miszerint elrendezem én az összes könyvet a polcokon. Természetesen, a lányok segítsége nélkül ez nem ment volna :p, ezért ők is tevékenyen részt vettek a dologban!:) Aznap ott ebédeltünk; itthon főztem az ételt és odavittem, felavattuk az új asztalt. Boróka ott is aludt; abszolút normális időben aludt el (igaz, ölben) és kialudta a két és fél óráját, úgyhogy megnyugodtam, szereti a helyet. Jól is teszi, mert ezentúl gyakran megfordul majd Mamáéknál! :) Visszatérve még egy kicsit Sárpatakhoz... Olyan aranyos volt Boró, mindenfelé kószált a lakásban és fedezgette fel. Eddig nem volt alkalma, mert igyekeztünk, hogy mindig szem előtt legyen. Most viszont szabad volt vagy négy helyiségben is mászkálnia és ő ki is használta. Sőt, az udvart is bebarangolhatta, a lépcsőket is felfedezhette. Olyan édes volt, amint a kis totyogó lábaival a járdán egyensúlyozott vagy rácsodálkozott egy-egy bokorra, fára. Megszemléltük a bárányokat is, akiktől Kriszta így búcsúzott el: Sziasztok, bárányok (ezt a juhokra értette)! Menjetek oda be a szobátokba és adjatok a kisbárányoknak szopizni!




Boró először találkozott több lépcsőfokkal egyhelyen: eleinte fel akart csak egyszerűen lépni, aztán amikor rájött, hogy nem tudja olyan magasra emelni a lábát, szépen négykézlábra ereszkedett és mászott egy fokot. De a következőknél is állva próbált továbbmenni. Az utolsó kettőnél már rájött, hogy nincs is értelme próbálkozni, majd az 5 centis küszöböt is négykézláb mászta át.

Itthon befejeztük a rendezgetést, a lányok szobája így már csak a lányoké, kikerültek onnan az én ruháim, és így nyugodtan elférnek az ő cuccaik. Az új szekrényekbe átpakoltam az ebédlőkészleteimet, már az „új”, amit István Anyutól kapott örökségbe is a helyén van, csak a saját ruháim között kellene még rendezgetni és sajnos válogatni egy kicsit. Erre még nem került sor, de meglesz. Nem is hiszem el, hogy most már az összes „rongyunknak” van helye és nem egymás hegyén-hátán vannak a szekrényekben, ami meg nem fért pedig, a bazárszobában. Istvánnak is kiürült a szekrénye, hiszen vagy 4 rend öltönyének már amúgysem venné hasznát (kinőtte vagy már amúgyis régimódiak), sőt a mindennapi cuccaiból is van, ami csak kiadós fogyókúra után menne fel rá. De szerencsére nem kell neki fogyókúráznia, így legalább van egy kis formája. Igen, nekem is van, de nálam elkélne a fogyózás is!:p

Kriszta birtokba vette a „nővő ágy”-át, és nagyon szívesen alszik benne. A játékokat elnyelte a két hatalmas fiók és érdekes módon az egyik fiókot alig nyitogatjuk, abban a pillanatnyilag megunt játékok vannak. De aztán hű, milyen újak lesznek 1-2 hét múlva!
Most ismét (vagy továbbra is?) a könyvek vannak előtérben, Kriszta olvasgatja őket, festeget, Boró pedig forgatja a kis keménylapos könyvecskéit. Továbbra is a cica és a szamár hangját tudja utánozni, de nem mutat rájuk, hogy melyik másik. Ő mindenre rámutat és minden állatkának örvend.

Borónál valami beszédcsírák mutatkoznak. Azaz szócsírák. Ez már nem véletlen, mert ha valamit odaad valakinek, akkor következetesen valami „te/tye” kíséretében adja oda, ami Borónyelven nem más, mint a tessék! Istvánt is elkezdte valami „bu/pu”-félével illetni, ami Boróul, természetesen, az apu fordítása. Ha felül a piros lipinkára és hintázni kezd, rögtön „énekli” a hinta-palintát. Nos, persze, hogy nem szavakkal, de a jellegzetes hanghordozásából mi már tudjuk, mikor énekel és az intonáció, az összetévesztheteten. Nincs dallam, mégis fel lehet ismerni, hogy ez a hinta, palinta. Hihetetlen. Az elmúlt héten a Pont, pont vesszőcskét is fejlesztette. Mármint a mutogatását. Kb. háromszor-négyszer az arcára (általában a szája körül) bök, jelezvén, hogy ezek a pontok és a vesszőcskék, majd végigsimít a fején, hiszen készen van a fejecske. A hosszú nyaka kifejezést nem engedem át neki, mert imádnivaló, amikor csilingelve kacag, miközben én a nyakát birizgálom-csiklandozom, de a nagy a hasánál már elégedetten simogatja a pocakot. A dögönyözés-puszi a végén meg mindenképpen jár, legyen az török basa vagy kis Boróka, aki végül elkészül.:)

Jelekkel is kommunikál már. Megtanulta a kis tenyereit forgatni, amikor valami nincs. Valószínű, sokaknak ismerős ez a mozdulat. Boró gyakran használja, akár elmegy valaki, akár ledobja az ételt a földre, akár játszunk és eldugunk valamit. Ha elment valaki, sokszor úgy adja elő, hogy előszőr integet és/vagy puszit küld, majd csak utána mutatja, hogy nincs.

Krisztára, sajnos, panaszkodnom is kell, ugyanis annyira rosszul eszik, hogy nem is tudom, ha volt még ilyen időszakunk. Bár az igazat megvallva, nem csak rajta múlik, hogy eszik vagy sem. Kicsit bővebben...
Ugye, az ősszel agresszivitásra panaszkodtam, majd ismét használni kellett a cumisüvegét, illetve ahogy megkaparinthatta Boró cumiját, máris a szájába gyúrta. De amióta nincs cumisüvege, cumija egyikek sem, nem is hiányzik. De talált újabb módot a „tiltakozásra”: a nemevést. Nagyon bekeményítettem és két napig, ha nem ette meg adott időben az ételét, nem kapott semmit a következő étkezésig. Semmi más étel, semmi nasi. És mit tett? Hát nem evett. Sőt, még a vacsoránál is csak immel-ámmal evett. Aztán felfedeztem valamit: odatartottam a kanalat és szépen tátotta a száját. Ismét, és ismét. Amíg szépen elfogyott a tányérból az egész étel. Következő napon megint félórát könyörögtem, hogy egyék, kívántattam vele az ételt, megdicsértem, megszidtam, megfenyegettem (hogy nem fog mást enni), az eredmény mégis max 2-3 lecsúszott falat. Előző napi tapasztalatot igénybe véve, megetettem és láss csodát, ismét elfogyott az étel. Szóval, az én nagy lányom, aki könyörtelenül kikéri magának, hogy ő a NAGY KLISZTA, mégis kicsike, és tudat alatt a húgával azonosítja magát. Mert ez nem lehet más. Szóban sosem mondja, mégcsak célzást sem tesz rá, hogy megetessem, vagy jólesne neki, ha így tennék, de úgy látszik, a tudatalattija dolgozik és aszerint, ha Borókát megetetem, akkor vele is megtehetem ugyanazt! Ismét egy mérföldkő, egy próbatétel, amit meg kell oldanunk, amin túl kell jutnunk, méghozzá úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Szerencsére most már tudom, hogy minden ilyesmi csak időszakos, a hossza pedig attól függ, hogy milyen hamar ismerem fel, veszek tudomást róla, fogalmazom meg magamnak, illetve milyen hamar találom meg rá a megoldást.

Még folytatom ...