Amíg Kriszta táborozott....

... Borci-morci unatkozott. Sőt, néha iszonyatosan. Mindigis az a típus volt, akit foglalkoztatni kellett, ő saját magától nehezen talál elfoglaltságot. Nos, ez most is megmutatkozott. Nagyon hiányzott neki a nővérkéje, mégha akkor, amikor együtt vannak, sokszor csak veszekednek, nyivákolnak, árulkodnak egymásra. Persze, viháncolni, játszani, cinkoskodni is jobb együtt. :) És mit ér a medence, ha nincs, akivel lubickolni benne... Jujj, a kép Istvánnak a telefonján van... :P

A színes só-lisztgyurma készítése viszont már nagyon jó móka volt, és játszani vele annál jobb. Főleg, ha még játszópajtás is került. A további idő nagy részét lenn töltötte, a szomszédságban lévő gyerekekkel.

Mókázós kisasszony

Szép szivárvány koszorúzza az eget... :) 

Szilvás pite :D 

Áfonyás, körtés és zöld almás derelye :D 

Oroszhegyi Néptánctábor

Élete első táborában vesz részt Kriszta ezen a héten. Már vasárnaptól élvezi az oroszhegyi friss levegőt és többtíz pajtásával együtt a tánc, a kézműveskedés, kirándulás, együtt levés örömét. Esténként szoktunk beszélni telefonon, bár az este nem sikerült elérni, így csak tegnapelőtt beszéltem vele utoljára. De jól van, tudom, hogy jó kezekben van, fantasztikusan érzi magát, mert nagyon jó programokat szerveznek nekik, és persze, az sem mellékes, hogy a szerencsés véletlen éppen egy neki is tetsző párt rendelt mellé. :D Indulás előtt próbáltam a lelkére kötni ilyen-olyan dolgokat, hogy így öltözzön, úgy kombinálja a dolgokat, esténként mindig tusoljon, ne felejtsen el fogat mosni, fésülködni, aztán meg eszembe jutott, hogy mennyire bosszantottak édesanyám hasonló "jóindulatú megnyilvánulásai", amikor - szintén második osztály után - életem első táborába mentem: tudtam én, mit vegyek magamra, hoygan öltözzek, mosakodjak. Mondjuk a fésülködés nehezebb volt, mert a hosszú hajamat én akkoriban még nem tudtam rendben tartani, de ott volt a tanító nénim, és azt ő megoldotta. :)

Már ötödik napja, hogy nem láttam. Kedden még úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság van péntekig, és bár kívülről nem mutattam, gondolataim sokszor nála jártak. Nem azért mert aggódnék, dehogy, de az anyák márcsak ilyenek. István "szidott", hogy miért hívom naponta, hagyjam békén, ne mind zavarjam, de ő nem hiszem, hogy értené ezt....

Holnap este megyünk érte. És azért van ez így, mármint, hogy a szülők mennek a gyerekek után, mert ilyen módon lehetőség van arra, hogy bemutassák, mit tanultak egész héten. Mi már alig várjuk!!! A bemutatót is, de főleg a találkozást, és azt, hogy végre teljes legyen itthon a létszám, hogy ismét a lányok csivitelése, perlekedése, hangoskodása töltse meg a lakást!!! :)

Szőke haja "virít" minden fotón, nem lehet nem megtalálni. :)

A fotókat a kísérő tanító néni, Balizs Enikő készítette.

Világbajnokság

Talán nem kell külön részletezni: a futball-világbajnokságról van szó, ami jelenleg zajlik, Brazíliában.

Hogy miért írok róla? Csak úgy... :) Mert nőtársaim oroszlánrészével ellentétben én SZERETEM a focit. :) És szeretem nézni a világ- és európai bajnokságokat. Hogy mi szeretni való van benne? Nem tudom: megfogalmazni sem, és megmagyarázni sem. Persze, meggyőzni sem akarok senkit, hogy szeresse. De pl. én nem értem, mi szeretni való van az aerobikban. Vagyis: senki sem több vagy kevesebb attól, amit szeret, amit művel. Mindenkinek megvan az egyéni ízlése ebben is, mint minden másban. Én a focit kedvelem minden egyéb sport előtt, és ha lett volna lehetőségem annak idején nőifocizni, biztos, hogy benne lettem volna. Még most is mennék, csak most már egyéb prioritások vannak... :)

Már az én gyerekkorom idején is léteztek női csapatok, de nem itt, nem falu meg kisváros szintjén. Az is más tál tészta, hogy édesanyám biztos nem engedett volna, minthogy az ő szemében a sport nulla. Persze, tudom, miért, de akkor is, engem abban a szellemben nevelt, hogy a sport - és főleg a futball - egy fölösleges, időnyűvő, pénzvivő, balesetszerző valami, amit a legeslegjobb elkerülni. Ezzel szemben meg ott volt édesapám, aki éveken át focizott - nem kell ki tudja, mire gondolni, de akkoriban a falusi és megyei bajnokságok is virágkorukat élték -, rendszerint a legtöbb mérkőzésre magával vitt - a távolabbiakra is, (édesanyám sokszor heves ellenkezésére, de én természetesen menni akartam:P), s így kicsi korom óta benne voltam a fociban, vele nőttem fel. A fiúk is mindig bevettek a csapatba a nagy kerti mérkőzések idején, s bár lány lévén nem voltam valami jó a pályán, de kapuban nagyon jól teljesítettem, ezért idővel már-már vitatkoztak, melyik csapatba kerüljek. Az iskolában is volt egy év, amikor egy külön épületbe kerültünk, és nekünk külön udvarunk volt. Harmadikos létünkre kiástunk a szemét, gaz alól két eltemetett suliudvarra való focikaput, és együttes erővel a kis udvarunkra vonszoltuk. Az osztály kétfelé oszlott, csapatokat alkottunk, az egyiknek én, a másiknak meg két (igen, kettő :D) másik lány volt a kapusa. (Nagyon szomorúak voltunk, amikor a rákövetkező évtől nem volt szabad lemennünk arra az udvarra, és a kapukat átvitték a nagy iskolaudvarra....:( Jó, hogy mi dolgoztunk, kínlódtunk vele...)

1990-ben, az olaszországi világbajnokság volt az első, amire emlékszem. És bár még számomra is hihetetlen, vannak meccsek, csapatpárosok, eredmények, helyzetek, amikre mai napig olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap lettek volna: hogy Argentína, a világbajnok, kikapott a nyitómérkőzésen, meg hogy Románia az írek ellen veszített tizenegyesekből a nyolcaddöntőben, és Timofte volt az, aki (el)rúgta a sorsdöntő büntetőt, meg hogy végül Argentína mégis kikapott Németországtól a fináléban. Az azóta eltelt 24 év bajnokságaira már nem emlékszem ilyen tisztán, beugrik néhány név, egy-egy játékos képe, de ennyi. Arra viszont emlékszem, hogy '94-ben, éppen akkor zajlott a VB, amikor a líceumba való felvételire készültem. Édesanyám benn hagyott tanulni, én meg... Na jó, na, csak néha kapcsoltam be a tévét, és akkor is halkan ment, hogy tudjak fülelni.... :D Románia akkor érte el eddigi legjobb eredményét: akkor festette az összes játékos sárgára a haját és nyiratkozott kopaszra a csapat edzője, fogadásból. A '98-asra már abszolút nem emlékszem - és az utána következőkre sem igazán - , de azt tudom, hogy végignéztem, mert megtehettem, hála az 5 évig tartó középiskolának, vagyis csak egy évre rá volt az érettségi, nyugodtan "focizhattam". A 2002-es azért nem maradt meg, mert az az időszak éppen az eljegyzésünk és az esküvőnk közé esett, így persze, hogy nem a foci volt a legfontosabb akkor. A 2006-oskor is teljesen más prioritások voltak, hiszen Kriszta akkor volt pici baba. De érdekes módon a 2008-as EB-t, tudom, végignéztem. Este 10-kor kezdődtek a meccsek, nálunk pedig akkor kezdődött a nap utolsó szopija Borókával. Befészkelődtem a fotelbe, és az első félidő alatt jóllakott, illetve elaludt. Szünetben lefektettem, majd még megnéztem nyugodtan a másik félidőt is. István eközben békésen aludt... :) Most jut eszembe... 2006-ban még nem volt tévénk, nem is nézhettem... És végül a 2010-es VB. Nem tudom, mikor volt. :D Összefolyik a 2012-es EB-vel. Ez utóbbiból sem emlékszem konkrét helyzetekre, de sok élmény megmaradt, hiszen éppen akkor volt felújítás alatt a konyhánk, a meccseket pedig online néztük apósommal, náluk. :)

Szóval, nem lehet engem vad focistának vagy drukkernek nevezni, hiszen futballimádatom kimerül a világ- és európai bajnokságok megtekintésében, illetve a játszás utáni sóvárgásban, de bennem van. Ismerem a szabályokat, értem, mi zajlik a pályán, tudom az ok-okozati összefüggéseket, fészkelődöm egy-egy helyzetkor, gombócot érzek, ha jól áll az ellenfél, és nagyot kiáltok, ha betalál a kedvenc... Mert akaratlanul is mindig akad egy favorit. Hogy mikor kinek drukkolok, változó, és nem tudom, miért - illetve mennyire normális - de valahogy sikerül mindig a "gyengébbnek" drukkolni. Pl. nem megy a szorítás a spanyoloknak, az olaszoknak vagy a németeknek. Pedig a "normális emberek" biztos, hogy ezeknek drukkolnak. Én viszont - úgy látszik - nem vagyok éppen normális.... :) (Bár a Spanyolország-Hollandia mérkőzésen véletlenül épp a hollandokkal tartottam.)

Befejezésként nem jut eszembe semmi szép vagy tanulságos gondolat, annál is inkább, hogy ezt a bejegyzést kb. tegnap délelőtt óta írom, és már nem is emlékszem, mi késztetett arra, hogy így, egy hónap után, ismét írjak a blogba, de jólesett. :) Mint ahogy az is, amikor Kriszta odajött mellém, és azt mondta: már nem nézem a mesét, most nézem egy kicsit veled a meccset.
Nagyon örülnék, ha a lányok sportolnának valamit, de sajnos István is olyan közegből jött, ahol a sportnak nem volt túl nagy értéke, max. apósom megnézi a nagy focimérkőzéseket, tehát neki sem fontos, hogy a gyerekek sportoljanak. De magamat ismerve csak megtalálom a módját, hogy beiktassak valamit az életükbe, életünkbe.

Ha rámosolyogsz a világra...

..., mindenki tudja: a világ visszamosolyog rád.
De fordítva is érvényes. Ha mész a járdán, és rádmosolyog a szemből jövő fekete férfi, visszamosolyogsz rá. Ha állsz az átjárónál, és kedvesen, mosolyogva megáll egy sofőr, és kézzel biztat, hogy átmehetsz, te is visszamosolyogsz rá. Ha pedig egy kicsit tovább piros autóból szakállas pasas integet, és felismered benne az egykori sofőrsulis oktatót, visszamosolyogsz, és visszaintegetsz. Majd mész tovább széles mosollyal az arcodon, és arra gondolsz: kevesebb, mint 5 perc alatt ennyi mosoly? Bizony, csak észre kell venni.
Mint a többi apróságot, ami örömtelivé teszi a mindennapokat, az életünket.
Szóval, ha a világ rádmosolyog, te is visszamosolyogsz rá.

Ma ismét...

kiakadtam. Jó értelemben, persze. Borókám múlt héten egy rajzversenyen vett részt, ahol jutalmul egy román nyelvű, gyerekeknek szóló folyóiratot (is) kapott. Keresztyén, főleg húsvéttal kapcsolatos rajzokkal, versekkel, énekekkel, feladatokkal. Volt egy olyan feladat, ahol szaggatott vonallal írta románul, persze: Krisztus feltámadott. Boró filctollal szépen meghúzta a vonalakat, és betűzgette: HRISTOS A ÎNVIAT. Érdekes módon, egyből tudta, hogy az s-t sz-nek kell ejteni, és legnagyobb megdöbbenésemre, amikor megkérdeztem, milyen hang az a "házikófedeles" betű, rögtön rá is vágta. És ami ezután következett, az volt, ami "kiakasztott", mert rögtön folytatta, a levegőben lerajzolva is a dolgokat: "Hát anyu, ami háztető, az magas, az az Î (ü-féle, és ezt a hangot magasan is ejtette), és ami ilyen - és mutatta a teknőhöz hasonlító ékezetet - az mély, és az Ă (az ö-nkhöz hasonlít leginkább).
Hogy kitől, honnan tanulhatta meg a román hangokat és betűket, nem tudom, tőlem biztos, hogy (még) nem, esetleg Krisztának lehet benne a keze. De hogy ő ennyire automatikusan, magától értetődően mélynek és magasnak nevezze őket, ez valósággal csodálatos. Eddig sosem gondoltam a román magánhangzókat mély és magas hangzókra osztani, de valóban, ha lenne ilyen besorolás, az î magas lenne, az ă pedig mély. De egy kicsit megnyugodtam: szerintem nála sem lesz baj majd az iskolában a román nyelvvel. :)

Ani fodrászkodásának eredménye. :)

Isten éltessen, kicsi-nagy Krisztánk!

Olyan nagyos, máskor meg annyira kislányos, szinte babás, hogy el sem hiszem. És már 8 éves. Csak most volt igazán baba, és már mindjárt nagylány. És csodaszép monoklija van a múltheti iskolaudvari ütközése miatt...
Ezzel a tortával köszöntöttük ma este, csak úgy, kicsiben:

És amikor Aninak fodrászkodhatnékja támadt:

Tavaszi kert

Szegény blogom. Sokszor eszembe jut, sokszor kidugja fejecskéjét egy-egy témacsíra, de azonnyomban elfojtom, mert nem tudok időt szakítani rá. De ez van. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az az idő, amikor nem fogok tudni mindent rendszeresen dokumentálni, de abbahagyni nem fogom. Még azért sem! :) Mégha külső szemmel az utóbbi időszak talán felszínesnek is tűnik, csak mi tudjuk, mennyire intenzíven megéltük - intenzíven a maga örömeivel és szomorúságaival, mindennel. :)

Mostanában a kert körül forog minden: oda megyünk, ahányszor csak alkalmunk van rá, ahányszor csak engedi az idő/nk. Szépen tavaszodik, és lassan, de biztosan sok minden alakulgat benne. Még nem szép, azaz még mindig nem szép, de az lesz. :) Majd meglátjátok! :)

Ibolyarét mindenfelé. Az illat, ami a kertben terjeng, leírhatatlan: finom keveréke az ibolyának, a friss levegőnek, a nyers földnek, úgy egyáltalán: az igaz falunak az illata.

Készül a "kuckó" alapja:

A kertben mindig van, mit dolgozni. A semmivel is képesek lefoglalni magukat, terük van, legtöbbször észre sem vesszük, hoyg ott vannak, oylan jól játszanak. Bár, ha megéheznek, azért előbújnak, bárhonnan is! :)

Sétálni is voltunk a domboldalon. No meg, hát persze, "kutyánk" is van. Az egyik szomszéd aranyos kutyája szegődött hozzánk, de olyannyira, hogy amíg mi a kertben vagyunk, ő onnan el nem mozdul. Éjszaka is ott alszik a lakókocsi alatt, vigyáz ránk. S bár volt neki előzőleg is neve, amit mi viszont nem tudtunk, elneveztük Picurnak. Velünk tartott a "kirándulásra" is. :) Hosszú idő óta az első kutya, akit szeretek, és nem zavar, ha látom, hogy a lányok simogatják, játszanak vele. :) Fejlődöm, na, én is a korral! :)

A domboldal is már tavaszodik...

Az élet mindig fölülkerekedik az elmúláson:

Kilátás az egyik dombról. A falu kicsit odébb van, balra. :)

Rendőrök

Múltkoriban láttam néhány kisvideót, amiben 4 fiatal félig viccesen-félig komolyan románok  és erdélyi magyarok jellemző vonásait, tulajdonságait mondja el. Meg még a sofőrökről is beszéltek egy másikban. Hogy éppen melyikben volt szó a rendőrökről, már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, a sofőrösben, és a szentencia valahogy így szólt: Ha amikor meglátsz egy rendőrt, összerezzensz anélkül, hogy valami kihágást követtél volna el, biztos román sofőr vagy. Bár lehet, hogy inkább azt mondták: Ha meglátsz egy rendőrt, és azonnal 20-assal "vágtatsz" függetlenül a megengedett sebességtől, nyilvánvaló, hogy román sofőr vagy.

És hogy hogy jön mindez ide? Hát teszteltem magam. Eddig már nagyon sokszor. És a következtetés? Még kezdő sofőr koromban sem rezzentem össze az egyenruha látványától. Tettem a dolgomat, és mentem tovább. Tehát, nyilvánvaló - hogy nem vagyok román sofőr, mégha Romániában is vagyok kénytelen vezetni.... Mondjuk, ez anélkül is nyilvánvaló.... :D

De bevallom, amikor hazafelé indulok munkából, és az első utcasaroknál megpillantok egy rendőrt, a következőnél hármat, a még következőbbnél meg két rendőrautóra valót, és a következő utcákon is csak amúgy hemzsegnek a rendőrök..., hát..., egy kicsit kezd elegem lenni a látványuktól. Még jó, hogy tudtam előre a menetelésről, különben azt hittem volna, rendőrmegszállás van Romániában...

Tél - sapka-sál - kötés - szépségek

Ezen a télen valahogy úgy rámjött, hogy ismét kötögessek. Nem is kötöttem azóta, mióta Boróka a pocakomban volt. István meg is jegyezte, hogy reméli, nem azért tört rám a "bogozhatnék", mert ismét várunk valakit! :P Hát nem. De buzgalmam nem hagyott alább egy ideig, ezért született mindkét lánynak egy-egy sál, illetve eddig összesen egy sapka, de szándékszom egy másikat is kötni, hogy mindkettőnek legyen. Nagyon szeretik őket, és mivel nem tudnak megegyezni, hogy melyik melyiké legyen, olyan egyesség született közöttük, hogy naponta cserélgetik a sálakat. A sapka úgy néz ki, a Borókáé lesz, ő jobban ragaszkodik hozzá, mint Kriszta, eddig csak ő ment vele óvodába. Elkaptam őket egy huncutkodós modellkedésre az elkészült darabokkal. Maximálisan élveztük mindhárman azt az időt. Most pedig tudok gyönyörködni bennük. :)

Képlet

Alapból optimista ember vagyok. Keresem és meglátom a jót ott, ahol van, és igyekszem a negatívumokat is tanulságként felfogni, olyan elkerülhetetlen következményként, ami a saját épülésemet szolgálja. Nem szeretek panaszkodni sem, siránkozni aztán meg pláne nem. Azt is osztom és tudom, hogy a jó jót szül, a rossz pedig rosszat, és ha mindig a rosszat látjuk meg, egy idő után be is vonzzuk a sorozatos negatívumokat. Ilyenkor könnyű tanácsot osztogatni valakinek, de attól a problémája még nem lesz megoldva. Magának kell megtalálnia az utat, a kiutat.

Egy ideje tapasztalom, milyen érzés, amikor sorozatosan érnek nemszeretem-dolgok. Nincs mit szépíteni, rosszul indult az év, nem nagy dolgok, de negatívak. És bár próbálok szinten maradni, próbálok nem elsüllyedni az önsajnálatban, mert tudom, hogy ez lejár, és próbálom úgy felfogni, hogy ez most egy ilyen időszak, de nehéz. Nehéz bátorítani magamat, nehéz nem keresni, nem gyártani a különféle elméleteket, meggyőződéseket, nehéz lavírozni a bizonytalanság mezsgyéjén, nehéz elfogadni, hogy mindez éppen velem történik meg. És még nehezebb kikászálódni belőle. Mert nehéz megtalálni azt az apróságot (legyen az bármi: szó, mozdulat, eseménysor, dal, személy, idézet, látvány), ami elindítja a változási folyamatot, ami megfordítja a történések sorozatát. Vagy megkockáztatom azt is, hogy talán túl nehéz felismerni azt a bizonyos valamit. Lehet ott van az orrunk előtt, mégsem vesszük észre. Talán egyszerű lenne a megoldás, de még néhány műveletsor hiányzik ahhoz, hogy a feladatot levezessük, és megtaláljuk a helyes eredményt. Talán csak egy "kis képlet" esett ki a memóriánkból, de létfontosságú lenne. Nélküle nincs eredmény. Helyes és helytelen sem. Minden lóg a levegőben, állunk egyhelyben, tapogatózunk mindenfelé, mégsem jutunk semmire.

Épp az imént olvastam kedves ismerősöm és kolléganőm, Júlia írását, és bizony, nagy igazat kell adnom neki. Nálam legalábbis nagyon érvényes: ha én nem vagyok jól, és főleg, ha nem vagyok jól magammal, az mindenre és mindenkire kihat a környezetemben, magamat is beleértve. Úgyhogy most már nagyon muszáj megtalálnom azt a kis "hiányzó képletet", hogy folytathassam a feladatom levezetését a helyes megoldás irányába!!!

Volt egyszer egy szülinap...

Még csak múlt szombaton volt, mégis úgy tűnik, olyan rég volt. Klassz volt, fergeteges volt, mindenki jól érezte magát. :) Kicsi Borókánk 6 éves lett. Utolsó óvodáskorú születésnapja. Ősztől már iskolás lesz... :)

Volt torta, gyertyák, tűzijáték, minden, mi kell a "fényűzéshez"

A buli első része (a másodikról csak videó készült)

Pezsgőzés...

Újévi jókívánságok!

Nem túl dizájnos ez a kép, de tartalmaz mindent, amit kívánhatok nektek! Búék mindenkinek! :)

Fotó INNEN.

... és már el is múlt....

Nem, nem jutott időm arra is, hogy a blogon dokumentáljam az eseményeket, de elmondhatom: idén kísértetiesen hasonlított az adventünk ahhoz a képhez, amit az adventről megálmodtam. Azt nem mondom, hogy abszolút mindennel elkészültem, és hogy az utolsó két napon nem volt egy kicsi lótás-futás, de ami elmaradt, az valójában nem is volt fontos, hiszen, íme, nélküle is lejárt az ünnep mindenféle hiányérzet nélkül, és kétnapnyi lázas készülődés (sütés-főzés, végső takarítás, fadíszítés stb.) nagyon is belefér a karácsonyi előkészületekbe. Azt is be kell vallanom, hogy István hathatós segítsége nélkül nem így álltak volna a dolgok, de ő is állta a sarat, és segített a végsőkig, hogy minden szép legyen, és a lányoknak élmény legyen. Kicsi, de nagyon szép fát sikerült vennie, és bár idén földlabdásat szerettünk volna, hiszen ezután lenne, ahová kivinni "nyaraltatni", mégsem jött össze. De ez a kisi ügyes fácska nagyon tetszett nekem, és évek óta először változtattam egy kicsit a kinézetén: az eddigi ezüst-piros dominancia helyett lila-ezüstbe öltöztettük, kombinálva némi natúr (szalma, mézespogácsa) és fehér (horgolt angyalok) színnel. Úgy gondolom, hogy nagyon sikeres választás volt, jól talált a lányok lila falú, lila függönyös szobájához. :) És úgy döntöttünk, hogy idén még az angyal hozta a fát feldíszítve, de jövőtől csak a fát hozza majd el, és a lányokkal közösen díszítjük fel. Eddig az volt az öröm, amikor a kész fát meglátták, mostantól azonban az lesz az izgalmas, hogy közösen döntjük el, hogyan "öltöztetjük fel".

Az ünnep is csendesen telt: némi utazással, némi itthonüléssel; mi is vendégeskedtünk, nálunk is voltak mások, családtagok. Templomban is voltunk, ahol a lányok elszavalták szép verseiket, és természetesen, az angyaltól ismét csomagot kaptak. Azóta is csendesen telnek napjaink, főleg itthon vagyunk, későn kelünk, mesét-filmet nézünk, néha főzünk is valamit. Tegnap délután korcsolyázni voltunk: a lányok életükben először viseltek jégkorcsolyát, én pedig életemben először korcsolyáztam jégpályán. Legalább 15-20 éve nem volt korcsolya a lábamon, de úgy néz ki, ez is olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanultál, már nem felejted el, csak ismét bele kell jönni. :)

Most pedig készülünk a szilveszterezésre - a lányok is fenn kívánnak ülni, amíg bírják - , illetve már meghívtunk néhány kispajtást a Boróka szombati szülinapi "partijára", tehát arra is készülődünk, bár még inkább csak fejben. :)

Nos, dióhéjban ennyi.... És ha netalántán nem találok jönni jövőig, akkor kívánok mindenkinek egy NAGYON BOLDOG, SOK-SOK ÖRÖMMEL, SZÉP PILLANATTAL, GAZDAG ÉLMÉNYEKKEL TELI, TARTALMAS ÚJ ÉVET! ÉS MÉG KÍVÁNOM, HOGY MINDANNYIUNKAT KERÜLJÖN EL A ROSSZ, A BÁNAT, DE FŐLEG, HOGY ÉRTÉKELNI TUDJUK AZT, AMI MEGADATOTT, NE LEGYÜNK ELÉGEDETLENEK, ÉS NE VÁGYJUNK ÁLLANDÓAN TÖBBRE, MINT AMENNYIT KÉPESEK VAGYUNK ELFOGADNI, ÉRTÉKELNI!!!

2014-RE!!! 

Mindjárt itt a karácsony....

Elöljáróban érdemes lenne meghallgatni ezt a dalt: Még 5 nap....

Nos, tegye fel a kezét, akinél - mégha kissé másképp is - de nem így történnek a dolgok. Úgy általában értem. Mármint, hogy minden utolsó pillanatra marad, sok a tennivaló, aztán kapkodunk, aztán meg átesünk a ló túlsó oldalára, és már minden mindegy alapon semmi sem érdekel. A karácsony meg úgyis lejár, és mindenki boldog. Azon a néhány napon legalábbis. Vagy legalábbis azt hisszük. És aztán visszatér minden a régi kerékvágásba. 

Bevallom, a készülődés részével én eddig mindig úgy jártam: kicsúsztak a gyeplők a kezemből, vagy a föld a lábam alól, vagy összecsaptak a hullámok fölöttem - nevezze ki-ki, ahogy tetszik. Mindig elképzeltem, hogy de jó lenne a nyugis ünnepvárás, amikor csak sütizünk meg kreatívkodunk, és végül főzünk, de úgy sosem volt, hogy ne legyen kapkodás. Olyasmiról meg, hogy különféle programokat beiktatni - na, álmunkban esetleg szó lehetett... Az okokat hiába boncolgatnám... mindenkinek ezernyi a teendője, ilyen-olyan kötelezettsége, akik ismernek, tudják, hogy én sem az a méla, félóránként egyet lépő típus vagyok, hanem állandóan csinálok valamit, benne vagyok valamiben. Ugye, az sem mindegy, hogy miután végzek a munkahelyemen, és hazamegyek, nem biztos, hogy hozzáláthatok az otthoni teendőknek, hiszen egyik-másik főszerkesztő vagy a nyomda készül leharapni a fejemet az anyagok miatt...

Idén azonban valahogy másképp alakultak a dolgok. Legalábbis eddig. És ha ettől arrafelé következne be az előző évek forgatókönyve, már úgysem zavarna, hiszen megvan az elégtétel, hogy eddig másként volt. Mert november közepén végre leadtam a karácsonyi különszám anyagát, azóta meglett a decemberi EK is, illetve idejében, néha határidő előtt leadtam az anyagaimat a többi lapnak is. Van saját kezűleg készített, a lányokkal együtt kreatívkodott adventi koszorúnk - mert Kriszta azt mondta: nem lehet két évben ugyanaz a koszorú!!! -, van aranyos kis ajtókoszorúnk, amit egyedül készítettem meglepetésként a lányoknak, és van - mint eddig még soha - szintén közösen kreatívkodott adventi naptárunk. Tévedés ne essék, adventi naptár eddig is volt, de vagy csak egyszerűen egy piros anyagcsizmába tettem minden reggel valamit a lányoknak, vagy készen vásárolt szarvasos zsebecskékbe potyogtattam - szintén utolsó pillanatban, mielőtt ébresztettem őket - valami apró édességet, csecsebecsét nekik. Nem, egyszerűen sosem érkeztem odáig, hogy előre becsomagoljak mindent, mert még addig sem jutottam el, hogy kigondoljam, mit tehetnék bele, nemhogy megvegyem. Persze, vettem, de nem az összeset egyszerre...Most azonban ezt is megoldottam, és bár semmi egyedi ötlettel nem rukkoltam elő, hanem a már mindenki által ismert papírgurigás szaloncukor-motívumot vetettem be, azért büszke vagyok, hogy megoldottuk. A készítésbe a lányok is besegítettek: én mértem, ők vágták a karácsonyi csomagolópapírokat, majd ők ragasztóztak és vonták be a gurigákat a díszes papírba. Ők írták rá a számokat a színes dekorgumi-szívecskékre, segítettek megkötni a szaloncukrok egyik felét, illetve rögzíteni a számokat a szalagokon. Miután pedig lefeküdtek, elővettem a zacskónyi édességet-miegymást, és becsomagoltam. (Kettejüknek egybe, de ezt így nagyon természetesnek is vették.) Aztán a szaloncukrokat összevissza számozással felkötöztem egy drótra, amit a bejárattal szemben, a pult oldalán húztam végig. Szeretem itt, mert a lányok jól elérik, és ahányszor naponta elmennek mellette, látszik, ahogy örömmel, szeretettel tekintenek rá, és persze, kíváncsisággal, hogy vajon mit is rejtegethet a holnapi. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire türelmesek lesznek, attól tartottam, hogy ha tudják, hogy ott van benne az a bizonyos valami, meg akarják majd előre is bontani. Holott inkább az a baj, hogy 24-ével miért is kell ennek a jó szokásnak lejárnia.....

Az eddigi adventvasárnapok is gyönyörűek voltak. Az elsőt egy különleges helyen töltöttem különleges emberekkel egy abszolút különleges program keretében (bővebben is hátha tudok írni róla), a másodikot pedig itthon a kicsit bővebb családdal. A harmadikot - ha Isten velünk lesz - egy másik "családdal" fogjuk tölteni, Kriszta osztályának nagy családjával - amikor végre az is elkövetkezik, hogy kimenős programban vegyünk részt az ünnep előtt: Kolozsvári Opera - János vitéz. És hogy hab is legyen a tortán, advent negyedik vasárnapjára már rég megvettem a színházjegyeket egy előadásra, amire mi nem tudtunk elmenni az osztállyal együtt, de megígértem a lányoknak, hogy elmegyünk valamikor és megnézzük: Túl a Maszat-hegyen, ez a címe.

És szándékosan a végére hagytam ezt, mert az eddigieknél sokkal prózaibb dologról van szó, a takarításról. Ezzel is jobban állok, mint remélni mertem volna. Persze, még nem vagyok kész mindennel, de nagyot haladtam, és ami hátravan, azt már könnyen meg tudom csinálni.

Szóval, nagyon szerencsésnek érzem most magam. És nem tudom, milyen csodának köszönhető az, hogy idén EDDIG másképp alakultak a dolgok, mint ahogy máskor ebben az időszakban szoktak, illetve - ugyebár - vannak jelek, amik arra mutatnak, hogy az ünnepig hátralévő idő is tartogat olyasmit, amit eddig ilyenkor nem szokott -, de nagyon örülök, és nagyon hálás vagyok érte. Nem készítettem ütemtervet, nem fogadkoztam sem magamban, sem hangosan, hogy idén így, meg úgy, meg amúgy lesz, nem kéri számon senki sem, hogy mennyit haladtam, egyszerűen csak azt szerettem volna, ha így történik. Majd elmesélem, hogy milyen lett végig... :)

És karácsonykor igenis boldog leszek, boldogok leszünk. Nem azért, mert ilyenkor így szokás, hanem azért, mert ilyenkor tényleg boldogok vagyunk!!! Remélem, kívánom, hogy minden családnál így legyen! :)

Fotóm egyelőre csak az ajtókoszorúról van, az is eléggé csámpás, mert akkor éjjel készült, amikor kifüggesztettem:

Na, ilyen vagyok én!

Ki az, aki szereti, ha nyáron - ha nem is hetekig, de - napokig esik az eső, a hőmérséklet esetleg alig üti meg a 20-at, és vastag ruhákat kell előszedni? Azt hiszem, senki...
És ki az, aki NEM szereti, ha novemberben 20 fok van, és csizma meg nagykabát helyett elegendő az őszeleji öltözet? Azt hiszem, szintén senki. Csak én.

Múlt héten, azt hiszem, csütörtökön változott meg az időjárás. Addig jó volt az idő, kellemes, reggel hűvösebb, de napközben kimondottan meleg, hétágra sütött a nap. Hazafelé jövet, délben Krisztával mindig levetettük a kabátokat, vagy egy-két reggeli réteget a karunkon cipeltünk. A ruhák kinn száradtak a spárgán, és a lányok egész délután még kinn játszottak. Aztán csütörtökön morcos reggelre ébredtünk, és mire beérkeztem az óvodába, már javában esett az eső. De valahogy nem éreztem nyomasztónak, frissnek, üdének éreztem magam is, és jókedvem volt. Amikor a gyerekekkel az aznapi időjárást beszéltük meg, szabályosan örültek neki. :O De tudjátok, miért? Mert végre, az időjárásnaptárba került egy kis változatosság is: megszakítottuk a mosolygós napocskák sorát egy esőcseppes felhővel. És akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én is ugyanígy örülök neki, ettől a frissesség, ettől a jókedvem. Mert végre a normális kerékvágásba került az időjárás is, összhangban van azzal, amit a naptár mutat: november. Igencsak a vége felé már, de akkor is november. Ködnevelő november, ahogy a gyerekekkel mondjuk minden nap. És mintha csak meg lettem volna kötözve addig, felszabadultam, az energiáim is felszabadultak, és "pillanatok alatt" végeztem olyan munkákkal, amiket ritkán van kedvem elkezdeni. A csinállással már nincs baj, de olyan nehéz, amíg ráveszem magam, hogy megcsináljam... Lejártak a hatalmas határidők és a hatalmas munkák az Erdélyi konyhánál, még van idénre ez-az, de az már csak halvány árnyéka annak, ami az ősz folyamán volt. Idejében leadtam minden anyagot, sőt, határidő előtt is dolgoztam. (Én, aki mindent mindig szinte az utolsó utáni pillanatra hagyok!) És biztos vagyok benne, hogy a többivel is idejében végzek. :) Az itthoni teendőkkel is jól haladok, csak úgy, magamtól, mindenféle ütemterv nélkül, sőt, a jövő heti óvodai munkatervemet már összeállítottam, és el is küldtem a kolléganőmnek. :) Nem ismerek magamra. Valami nagyon be- vagy kikattant nálam, nem tudom... :) :) :)

Amióta a lányok "beszorultak" a házba, kicsit nagyobb a zaj délutánonként, de ügyesen feltalálják magukat. Egy ideje (kb. 2 hete) kiiktattuk a tévézést, és nem, még este sem engedem meg nekik, hogy tévézzenek. Egy-két napig zúgolódtak, és van úgy, hogy amikor belépünk a házba, rohannak megnézni: van-e adás (így mondják:D), de mivel nincs (kikapcsoltuk:P), egy-kettőre találnak más elfoglaltságot. Néha az agyamra mennek a civakodásaikkal, máskor meg hatalmas egyetértésben cinkoskodnak. Legtöbbször leülnek és rajzolnak. Rajzolnak, rajzolnak, és megint csak rajzolnak: ajándékba, csak úgy, illetve pályázatokra. Nem tudom, kire ütöttek, mert rajzkészség szinte senkinek sincs a családban, de ők nagyon szeretnek rajzolni, és mindig elámulok, hogy egy-egy szituációt milyen szépen adnak vissza rajzban: jó térlátással, kreativitással, egyedi ötletekkel. Szeretnék írni bővebben is róluk, külön-külön mindkettőről, és nagyon remélem, hoyg az elkövetkező időben kerül is egy-két csendesebb óra, hogy majd megejtsem.  :)

Fény az alagút végén (?????)

Hát nem, még nem látom azt a bizonyos fényt az alagút végén. Még nem lehet hátradőlni, még nem lehet lazsálni, nincs filmnézés, nincs szinte semmi. Még főzés is alig van. (Milyen jó, amikor hazajövök, Édesanyám kiteszi az ételt, és én csak lehuppanok enni! Ilyen luxus is ritkán adatik meg nekem, de annál jobb. :) ) De nemsokára lejár. Most még ráhúzok egy ideig - a különszámmal még 1-2 napig, a többivel még 2-3 hétig, de aztán lejár, és nyugi lesz. És "jutalom" is jár érte - bármennyire is prózai ez a része - mégis jóleső az érzés.
Rengeteg minden történik amúgy velünk, pörgünk-forgunk, hosszúvakációz(t)unk, és várjuk a telet. Ne nevessetek ki, és ne hurrogjatok le. Bármennyire is élveztem az utóbbi idők kellemes melegét, mintha már várnám a hideget, azt, hogy begubózzunk a meleg lakásba, és onnan csak akkor merészkedjünk ki, ha elhalaszthatatlan dolgaink akadnak. Már várom, hogy készülődhessünk. Fogadkozni nem szoktam, de nagyon szeretném, nagyon fogok igyekezni, hogy idén másképp legyen - kevesebb rohanás, kevesebb utolsó pillanati ez-az, több nyugalom, több csend és több magunkból. Hátha sikerül! :)

Novemberi mosoly

Vehetitek úgy is, mint egy: Recept Novemberre. Az írás megjelent az Erdélyi konyha idei novemberi lapszámában is. Fogadjátok szeretettel tőlem itt is, ott is!

Novemberi mosoly

November. Már nem szép, kellemes ősz, de még nem is igazi tél. A fák lecsupaszodtak, a nappalok és éjszakák egyaránt hidegek, az eső állandóan esik, és köd van, ha kell, ha nem. Egyszóval: borzalom, ugye? El sem tudjuk képzelni, hogyan lehet túlélni. Pedig az élet novemberben is zajlik! Vastag ruhákba bújunk, ernyőt cipelünk magunk után, begyújtunk, hogy meleg legyen a lakásban, és megy tovább az életünk ugyanúgy mint addig, minden nap: munkába járunk, ügyeket intézünk, elvégezzük otthoni feladatainkat, tanulunk a gyerekekkel, és megannyi apró-cseprő egyéb dolgot művelünk, ami kitölti napjainkat. Mégis, novemberben – a tovább zajló élet ellenére – inkább csak úgy ... vagyunk. Mint amikor vendégek érkezését várjuk, mi meg elkészültünk mindennel a fogadásukra, és lehuppanunk egy fotelbe, csak úgy, szusszanásképpen, de nincs nyugtunk: fel-felugrunk, még elrendezünk ezt-azt, kinézünk az ablakon – nem jönnek-e, ismét visszaülünk, és továbbra sem találjuk helyünket. Nos, befejeztük a kerti munkálatokat, megfőztük a lekvárokat, zakuszkát, eltettük a savanyúságokat, a fagyasztóban is szépen sorakoznak a nyárról télre átmentett finomságok, sőt már a káposztát is elsóztuk a hordókba, úgyhogy leülhetünk, megszusszanhatunk, várhatunk. De mit is várunk? Hát az ünnepeket, persze; a Mikulást, a karácsonyt, a szilvesztert-újévet. Vagy egyszerűen csak a telet, a havat, netán a szabad napokat, amelyek az ünnepekkel járnak...

De bármit is várnánk, most álljunk meg egy kicsit. Úgy huppanjunk le abba a fotelbe, úgy szusszanjunk egyet, hogy közben nem gondolunk „a vendégekre”. Ne ugorjunk fel állandóan, ne kukucskáljunk ki az ablakon, ne igazítgassunk mindig valamit, hanem nézzünk körül, vegyük számba az elvégzett munkát, és örüljünk neki. Hogy elvégeztük, hogy minden a helyén van, hogy minden szép és pontos. Nos, így álljunk meg, és nézzünk körül novemberben is. Ne csak az esőt, a ködöt, a hideget és a hosszú, véget nem érő estéket lássuk meg, hanem nézzünk mögéjük is, sőt megkockáztatnám azt is: lássuk meg ezekben is a szépet. Nehéz, tudom, nagyon nehéz, mert hogyan is örülhetnénk egy fán ragadt, pompás színű falevélnek, amikor fejünk fölött ott lebeg – mint egy bármikor lecsapódható balta – a banki részlet? Mit ér a félnapos napsütés, amikor a fűtésszámlán az érték úgyis az egekig fog rúgni? Pedig attól, hogy nem látjuk meg a körülöttünk lévő apró szépségeket, és nem örülünk nekik, semmivel sem csökken sem a banki részlet, sem a fűtésszámla! Az optimizmusunk, az életkedvünk azonban annál inkább. És ez nem jó sem nekünk, sem a közvetlen családnak, sem másoknak, akikkel érintkezünk. Az örökös rosszkedv, a zsörtölődés, a mindenben hibát találás, a panaszáradat lehet, hogy nekünk pillanatnyilag segít, azt hisszük, kiadtuk magunkból, megkönnyebbültünk, de lehet, hogy éppen másnak a napját rontottuk el vele, átadtuk negatív energiáinkat. Azt mondják: azt kapod vissza, amit adsz, olyan a világ, amilyennek látni akarod. Ha rossznak, esősnek, ködösnek, sárosnak látod, esőt, ködöt és sárt kapsz vissza tőle. Pedig lehet, hogy meleg és napsütés is van benne, de nem látod meg, nem akarod meglátni...

A november arra is jó, hogy elmerengjünk ezeken a dolgokon. Ráérős, hosszú estéken számot vethetünk magunkkal és életünkkel, hogy minden olyan-e, mint ahogyan valaha elképzeltük, ahogyan szeretnénk? És ha nem olyan, akkor vajon, mi lehet az oka? Tehetünk valamit azért, hogy másmilyen legyen? Nem, nem bűnbakot kell keresni, nem másra kell hárítani a felelősségeket, önmagunkat kell megvizsgálni. Biztos ez a maximum, amit tehetünk, amit tenni tudunk saját magunkért, családunkért?
Nézzünk még egyszer körül, hárítsuk el visszahúzó gondolatainkat, nyugtázzuk mosolyogva eddigi haladásunkat, és lendüljünk ismét cselekvésre: vegyünk elő szép színes alapanyagokat, főzzünk finom vacsorát, készítsünk forralt bort vagy forró csokoládét, „üljünk össze” a családtagokkal, társasozzunk vagy csak beszélgessünk, és élvezzük a meleget és mindazt, ami megadatott nekünk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan a belső melegség is átjárja nemcsak testünket, hanem a lelkünket is.

Az ősz pillanatai