Volt egyszer egy...

... osztálykirándulás.

Bizony, megvolt az első osztálykirándulás Krisztának az osztályával. Verőfényes, gyönyörű, szabályosan forró őszi napon, ahol nagyon jól érezte magát iskolás gyerek, szülő és kistestvér egyaránt. Birtokba vettünk egy erdőszéli tág domboldalt, ahol aztán lehetett sétálni, biciklizni, főzni, vagy éppen semmit csinálni. Sokan voltunk, és mivel sok kéz hamar kész, az egyik szakács mesterségű apukának már nem is volt más dolga, mint a hozzávalókat beleadagolni a nagy üstbe, és felvigyázni a tüzet, hogy minden megfőjön. Addig pedig ki-ki azt csinált, amit akart. Először az osztály elvonult egy kisebb gyalogos sétára a völgy másik oldalára, majd miután visszajöttek, biciklire pattantak (már akinek volt), és elindultak befele az erdőbe. Aki akart, a felnőttek közül is csatlakozhatott akár kerékpáron, akár gyalog. Igazából már "szabad" volt a program. Aki nem akart, az maradt a "placc"-on, vagy a gulyás elkészültét felvigyázta a szakács mellett.:)

Mi két-, illetve háromfelé oszlottunk, mert István maradt a tűz mellett, ezért hármasban indultam el a lányokkal, majd Kriszta előrehaladt néhány társával, és végül úgy döntött, hogy visszatér a törzshelyre az egyik apukával. Boróval, a tanító néni férjével és néhány anyukával meg csemetéjével megálltunk, amikor kiérkeztünk az erdőből. Végül hármasban maradtunk kicsi lányommal és az egyik volt ovis tanítványommal, és jól felszerelkeztünk galagonyával meg csipkebogyóval.

Mire visszaérkeztünk, már mindenki ott volt, és a gulyás is elkészült. Jóllaktunk, a gyerekek még futkároztak egy jót, illetve ki-ki megtalálta a számára legkedvesebb elfoglaltságot, és miután össze is pakoltunk mindent, kb. du. 6 felé hazaindultunk. Mert forróság ide vagy oda a déli órákban, délután, amikor a nap már bújócskázni kezdett velünk az erdő fái között, már eléggé hűvös is lett.  Hosszú konvojban indultunk el, hiszen összesen lehettünk vagy nyolcvanan is a kiránduláson! Minket azonban a hűvösség nem tántoríthatott el attól, hogy megálljunk, és még egy jó adag kökényt is szedjünk, ami azóta már szinte meg is aszalódott, és télen kitűnő alapanyaga lesz a finom gyógyteáknak.

A képeket ki-ki társítsa a megfelelő eseményhez, sajnos nincs most időm feliratozni őket.:)

Az én nagy kicsilányom

Boróka idén kezdte a 4. évet az óvodában. Igen, bizony. A 2. születésnapja az oviban érte 2010-ben. Akkor januártól kezdett járni, majd lejárt még két kerek év, idén pedig elkezdődött a negyedik. Eleinte még beszélni sem beszélt rendesen, de egy- két hónapnyi ovizás után látványosan beindult a beszélőkéje! Még pelenkát kapott az alváshoz akkor, és néhány hét után azt tapasztaltam, hogy a pelusok mind ott vannak használatlanul a zsákjában, azaz arról is hamar leszokott. Itthon még hosszú hónapokig (sőt, még tavaly is) csak a vállamon volt hajlandó elaludni napközben, az óvodában viszont első perctől magától aludt el a kiságyban.

Eleinte csak mondta az óvó néni: annyira huncut, úgy kicsikarja magának, amit akar, ha kell erővel is. Provokálja a nagyokat, néha be is húz egyet-egyet nekik, mert kitapasztalta, hogy nem ütnek vissza, mert ő kicsi. Majd a második évben is csak azt hallottam: Boróval nincs baj, ha békén hagyjuk. Ő megy a maga feje után, végzi a dolgát, azaz, amit ő szeretne, de esze ágában sincs bekapcsolódni a tevékenyésgekbe, neki mindig más a koncepciója, mint nekünk.:D (Nem rosszallóan vagy szemrehányóan mondták ezeket, dehogy, inkább ők is élvezték, hogy milyen agyafúrt a kisasszony.) Tavaly tavasszal még egy kis türelmet kértem az óvó néniktől azzal indokolva a dolgokat, hogy igazából csak ősztől kellene majd oviba járnia, és hátha akkor minden megváltozik. S bár féltem, hogy mégsem így lesz, azért nagyon reménykedtem, hogy nekem lesz igazam. És lőn. Mert tavaly óta bekapcsolódik mindenféle tevékenységbe, figyelmes, fegyelmezett (is tud lenni), sőt, ami nekem nagy élmény volt, hogy már a karácsonyi ünnepségen is kiállt és elmondta a ráeső részt.:) Mert addig vagy nem akart részt venni a szerepeken, vagy csak az én ölemben volt hajlandó ülni.:)
Tavaly már sokszor előfordult, hogy amikor utána mentem, az asztalnál ült és színezett vagy puzzle-ozott, és ez akkora változás volt részéről, hogy még az óvó nénik is felfigyeltek rá. Egyszerűen, látszott, hogy óvodaéretté vált.:)

Most is agyba-főbe kapom a dicséreteket róla: alapemberünk lett a csoportban; mindenben partner; irányítja, rászól a többiekre, ha nem azt csinálják, amit mondunk; ha játékgyűjtés van, végzi a dolgát, nem vesz példát azokról, akik nem szedik a játékokat; alapos, megfontolt, szépen színez, ügyesen oldja a korának megfelelő feladatlapokat, szóval, igazán büszke vagyok rá.

Én még hozzátehetném azt is, hogy ahogy belép az ajtón, a cipőjét rögtön leveti és teszi a helyére - illetve ránkszól, ha véletlenül nem tesszük el mi is a dolgainkat; minden lábbelije szép rendben sorakozik a fiókjában; gyorsan, szó nélkül átöltözik akár reggel, akár este legyen; reggel pillanatok alatt felébred, magához tér, és máris mosolyog, sokkal szófogadóbb, mint eddig, és nem utolsó sorban nagyon önálló lett az utóbbi időben. Az öltözködés még hagyján, hiszen az oviban első perctől nem engedte, hogy öltöztessék vagy etessék, de már annyira önálló, hogy egyedül elmegy a mamájához. Pedig 4-szer kell átmennie az úttesten! Igaz, hogy csak mellékutak, de akkor is járnak az autók, és én megbízom benne. Együtt már a nyár óta elengedtem őket, de amióta megkezdődött az iskola, volt alkalom, hogy Kriszta vagy nem mehetett, vagy nem volt kedve menni, így viszont elengedtem egyedül. Bevallom, első alkalommal meglestem, hogy mit művel, hogyan néz szét az utcáknál, de nagyon óvatos volt, alaposan szétnézett, és ha látta, hogy távolról közeledik valami, maradt a helyén, amíg el nem haladt előtte-mellette.

Szóval, az én kicsi lányom már nem is olyan kicsi. Ügyes, talpraesett, és egyre önállóbb. De ha bújós kedvében van, olyan icipici tud még lenni!

Az első...

Kriszta ma megkapta az első kitűnőjét (jelesét vagy nagyon jó-ját) az ellenőrzőkönyvbe. Az utóbbi három nap "szörnyű" volt a kis elsősöm számára, mert most, a hatodik héten, három egymás utáni napon volt az első felmérő a három fontos tantárgyból: matematikából, anyanyelvből és román nyelvből. De, minden szerénységem ellenére azt kell mondanom, hogy a kisasszony remekül vette az akadályt. Még nem tudjuk mindegyiknek az eredményét, hiszen pl. a románt ma írta, de a matematika az kitűnő lett. 100%-os pontaránnyal. A külalakra kapott egy kis mínuszkát, s ha őszinte akarok lenni, akkor tényleg azt mondhatom, hogy az utolsó feladatnál színezhetett volna pontosabban és szebben, mint ahogyan tette, de igazából szerintem azzal sincs gond. Kíváncsi vagyok az anyanyelvi meg a román tesztre. Ez utóbbi is, amilyen nyögvenyelősen indult, olyan jól belejött a kisasszony. Tegnap már románul utasítgatott engem, hogy menjek oda hozzá, és amikor nem reagáltam rögtön, "rámrivallt", hogy répédé!!!, azaz gyorsan!!!:D:D:D

Az imént pedig a kicsi drágám feladatlapot állított össze Borókának. Csak láttam, hogy rajzolgat, illetve megkérdezte, hogy szerintem milyen állatokat rajzolt a lapra, de nem esett le, hogy mire készül. Majd hívta Borókát, és hallottam az utasítást: Boróka, itt vannak az állatok, itt pedig, hogy melyik mit eszik. Kösd össze vonalakkal az állatot az eledelével!:)

Versenyfutás az idővel

Ismét nemírós időszakom van, de hiába is szeretnék írni, mert csak azt tudnám mondani, hogy megint alig érem utol magam. Mindenféle tevékenységem van, mindennel elmaradok, nem tudom a határidőket tartani, és ihaj, micsoda két hét következik holnaptól...

Előtte és utána

Mármint a kulcsos eset előtt és után.

Csütörtökön este Timár Böskével, a Csillagszemű Gyermektáncegyüttes művészeti igazgatójával és kolléganőjével, Májer Orsolyával ismerkedtünk meg egy csodálatos, kétórás népi gyermekjáték- és tánctanulási tanfolyamon. S bár a kétórás idő nagyon rövidnek, amolyan gyorstalpalónak tűnhet, mégis nagyon hosszú és nagyon tartalmas volt. Dunántúli népi gyermekjátékokat, népdalokat, lassú meg friss csárdás-lépéseket tanultunk meg annyira egyik pillanatról a másikra, hogy már-már szinte hihetetlen volt ez a gyorsaság. Azt is felfedeztük, hogy ugyanannak a dallamnak van dunántúli és marosmenti szövege is, illetve azt, hogy az itteni dallam valamivel cifrázottabb is. A jelenlévő kb. 50 óvónő (mert nekik, nekünk szervezte a mi óvodánk) annyira jól érezte magát, és annyira kikapcsolódott, mint már azt hiszem, régóta nem. Játszottunk, daloltunk, táncoltunk, és sokat-sokat nevettünk, mosolyogtunk. Mindenkinek jót tett. Az este a tanfolyam után is jól telt, mert mi, a közvetlen kolléganők egy étterembe mentünk vacsorázni (végül ezért aludtak a lányok anyósoméknál - szerencsére), és kellemes további kétórácskát töltöttünk el.

Kvázi középen, fehér blúzban, én vagyok

Itt is ... Badacsonyi szőlőhegyen...

A két táncművésszel

Másnap, pénteken pedig szintén a két művésznő vezetésével zajlott a Stefánia Napközi szüreti bálja, ahol ezúttal a gyermekekkel és szülőkkel együtt táncoltunk, játszottunk és énekeltünk. Hogy mindenkinek legyen ereje, és bírja az iramot, finom kalácsot majszolgattunk, és a helyszínen frissen préselt szőlőmustot ittunk. A hangulat szintén nagyon jó volt, még a legkisebbek is feloldódtak és ropták a táncot.:)
A képek eléggé elmosódottak a mozgás és a nem egészen megfelelő fényviszonyok következtében, de annál jobb, mert úgysem kértem engedélyt a publikálásukra, a hangulatról viszont nagyszerű képet tudnak festeni.

Bemelegítés ...

Szerelik a szőlőprést ...

Már felkészültünk a mulatságra

... Valakinek kötényében meg is törülközzél...:) 

Bújj, bújj zöld ág...

Csárdás ...

Már nem halunk szomjan...

... naná, hogy nem!:):):)

Kulcs a zárban

Nem valami filozofikus cím, se nem valamilyen metafora, csupán a valóság, és éppen kb. 1 órája történt. Történt ugyanis, hogy éjfél előtt valaki kulcsot próbálgatott a mi ajtónk zárjába. Be akart hatolni valaki a lakásba. Éppen tortát készítettem, amikor valami furcsa hang ütötte meg a fülemet. Halk volt, és eléggé távoli. Gondoltam, a szembeszomszédék kutyája kaparássza az ajtót. Odamentem az ajtóhoz, hallgatóztam, de síri csend volt a lépcsőházban. Folytattam a krémezést, amikor egysyercsak tisztán hallom, hogy valaki kulcsot kezd próbálni a mi ajtónkba. (A másodperc töredéke alatt eszembe jutott, hogy a mellettünk lévő lakással is ugyanígy próbálkoztak vagy 3 héttel ezelőtt) Nem teketóriáztam, odamentem, és rávágtam kettőt belülről az ajtóra. Azonnal lépéseket hallottam elosonni, és bár egykettőre lekapcsoltam az összes villanyt, és az ablakhoz siettem, nem bújt elő senki. Biztos a hátsó ajtón ment ki a lépcsőházból, legalábbis nagyon remélem, hogy elment. Mire már az ablakon kukucskáltam ki, és "csőre töltött" fotómasinával vártam "kedves" láthatatlan látogatómat, éreztem, hoyg menten összerogyok félelmemben: annyira reszketett kezem-lábam-gyomrom, hogy meg kellett támaszkodnom.
Természetesen, István éppen ilyenkor van többszáz km-re itthonról, s bár felhívtam, mert muszáj volt valakinek elmondanom, tudom, hogy semmit sem értem el vele, csak fölöslegesen megijesztettem őt is. A lányok egy véletlen folytán ma éppen Anyuéknál alszanak, legalább őket nem kell féltenem. Én... hát nem tudok aludni egyelőre, az tény. Pedig jó lenne, mert régen volt a tegnap hajnali fél 5, no meg kb. olyankor kellene kelnem ma is.

Az óvó néni esküvőjén

2012. szeptember 29.

Nyár októberben

Tavaly október elsején éppen a parajdi töltöttkáposzta-fesztiválon főztünk, és a reggeli enyhén hűvös idő után örültünk az októberi hőgutának. A szó szoros értelmében az volt, mert tűzött a nap olyannyira, hogy Istvánnak lepirult a csupasz nyaka.
Idén az október ugyanilyen idővel köszöntött be annyival fűszerezve a dolgot, hogy este és reggel is olyan langyos az idő, mintha csak július derekán lennénk. És bár örülünk neki, érzem én, hogy ez nincs jól. Ebből még baj lesz, megisszuk a levét. Talán nem most, talán mi éppen nem, de a gyerekeink, vagy az ő gyerekeik mindenképpen. Bárcsak ne így lenne....

Az új rend

Élünk.:)
Megyünk dolgozni, járunk óvodába meg iskolába, és zajlik minden a szokásos rendben.

Bár ha jól belegondolok: Rend? Méghozzá szokásos? Hiszen ma is már lassan délután volt, mire eszembe jutott, hogy hűha, Kriszta nem fejezte be még az írnivalóját! És bizony, most még nekem szégyen, ha valamit elfelejt. Ő törekszik, ügyeskedik, de annyira új és az eddigiekhez képest más feladatai, tennivalói vannak, hogy két hét alatt képtelenség is lett volna, hogy belerázódjon, és kötelességtudóan mindent megcsináljon, megtanuljon, leírjon magától.

Imádja az iskolát. Ha kérdezem, milyen volt, azt mondja szuppperrrrr. Nem mesél túl sokat, de azért a lényeget ki lehet hámozni. És én már kezdem kapisgálni a lényeget: a kisasszony észre sem veszi, hogy az iskolában TANULNAK, játékként fogja fel, mert a tanító néni játékosan ad át mindent. Még sokat játszanak, eddig rövidebb volt a programjuk is, igazi beszoktatós időszak volt. Holnaptól már normál programjuk lesz; hetente két napon 5-5 óra, három napon pedig 4-4. Nagyon szereti és várja a testnevelésórákat, amelyek szerencsére tisztességesen meg is vannak tartva. Nem a tanító néni tartja, hanem az iskola egyik tornatanára, és úgy, ahogy azt kell (Nekem ez nagyon fontos, mert sajnos, az én időmben sok tanítónő (az enyém nem igazán, csak nagyon ritkán, amikor tényleg muszáj volt) egyszerűen "elfeledkezett" a tornaórákról, és a gyerekeket inkább matekeztette vagy olvastatta helyette. Sőt, az egyéb órákat is sokan elcsenték a gyerekektől, mint pl. a rajz-, a kézimunka- vagy az énekórákat. És sok helyen még ma is dívik ez a szokás. Emlékszem, amikor én voltam tanítónő, az idős kolléganő megjegyezte, hogy nekünk hogyhogy annyi időnk jut tornára? Hát csak egyszerűen megtartottam az órákat.)

Mondta is a tanító néni, hogy nála minden órának megvan a helye, egyik sem helyettesíti a másikat. A gyerekeknek meg szükségük van mindegyikre. Választott tantárgyként a hagyományőrzést javasolta, amit a szülők örömmel el is fogadtak. Táncolni, citerázni, énekelni fognak tanulni, és évente egyszer-kétszer, különféle alkalmakkor be is fogják mutatni a táncokat. Ezenkívül a tanító néni elmondta, hogy ő nagyon sokat szokott kirándulni az osztályaival, és úgy néz ki, hogy október közepe táján már meg is szervezzük az első közös kirándulást. Volt óvó néninktől, akinek a fia most fejezte be a negyedik osztályt, amúgyis tudtuk, hogy mindig példás osztály- és szülőközösséget tudott összehozni a tanítónő, úgyhogy már most biztos vagyok benne, hogy jól döntöttünk, amikor őt választottuk.

Tegnap pedig Kriszta hivatalos volt az első szülinapi bulira, amire az egyik osztálytárs hívta meg. Ott volt szinte mindenki az osztályból, ott volt a tanító néni is férjestől, és a szülők is - úgy tűnt - jól érezték magukat. Kezdtünk ismerkedni, beszélgetni egymással, én pedig azt figyeltem meg, hogy a gyerekek már mennyire összeszoktak. Fiúk, lányok együtt játszottak, és a játszótársak állandóan cserélődtek, nem igazán alakultak ki az ún. klikkek.

Bizalommal tekintek a jövőbe, remélem, minden menni fog, mint a karikacsapás: a vonalhúzogatás is, a számolgatás is, no meg a ... román nyelv is. De ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

"Rég volt"

Bizony, ha a konkrét időt nézzük, hát meglehetősen rég volt, amikor mellgyulladással egybekötött vesegörccsel fetrengtem, néhány nap híján pontosan négy évvel ezelőtt. Ha viszont szubjektíven nézzük a dolgokat, azt mondhatom, hogy mintha csak tegnapelőtt volt, és bizony, azt sem bánnám, ha soha több néem jelentkezne. De sajnos mégis meglátogatott. Nem szívesen látott vendég, az tény. Ma reggel még elmentem dolgozni, de csak kínlódtam, és a kolléganőm hazaküldött. A buszon majdnem rosszul lettem (értsd. szornyű hányingerem volt), és azt is csak én tudom, hogy a megállóból hogyan vánszorogtam haza. Persze, itthon sem volt, lett jobb, bebújtam az ágyba, de nem kaptam a helyem. Azért előfordult, hogy egy-egy pozícióban kevésbé nyilallt, de csak néhány percig. Állandó hányingerem volt, sajnos hánytam is, ment a hasam, állandó vizelési inger szinte eredménytelenül, plusz persze a nyilalló fájdalom, szóval, egyáltalán nem leányálom. Per pillanat kissé megszűnt, az is meglehet, hogy a kő (mert hát jól tudom, hogy van nekem ilyesmim, hiszen ez már a negyedik alkalom, hogy előállt) már leérkezett a vízhólyagba, és hamarosan "megszülöm", de a fájdalom enyhülésén kívül minden tünet jelen van még. Csak abban reménykedem, hogy nem húzódik el nagyon, hogy hamar lejár.
Már nem egyszer mondtam: inkább vállalnám egy gyerek megszülését, mintsem vesekövet szüljek.

Az újabb korszak: AZ ISKOLA

Kriszta első osztályos lett hétfőn, elkezdődött itt is a tanítás. A marosvásárhelyi Európa Gimnázium I. D osztályos tanulója lett 24 másik manóval együtt. Tanító nénije Szilágyi Hajnal. Ezen a héten még lezser volt a programjuk, minden nap 11-kor végeztek, és főleg a játékról, ismerkedésről szólt a hét. Azért apróbb feladatokat is elvégeztek már, hiszen égtek a vágytól, hoyg valamit tanuljanak is. Sőt, legtöbben a házi feladatot is hiányolták!:D:D:D

Az évnyitón:

Pityereg, mert kipukkadt a lufija...

... itt már kapott másikat, és nem tudja, hogy kacagjon vagy sírjon.

Belépés az osztályba

A szálka és a gerenda meséje

Most, két évvel később tudtam meg, hogy voltak/vannak olyan személyek, akik kétségbe vonják, hogy a  vizsgán, amelyre a címzetes óvónői állásomért jelentkeztem 2010-ben, tisztességes úton értem volna el a 9,90-es jegyemet! Na, neszeneked!

Az tény, hogy én is meglepődtem, amikor megláttam az eredményt, és sokáig azt hittem, hogy kápráztak a szemeim, de tény és való volt. S ha jól belegondolok, teljesen reális volt. Igaz, kicsi szerencsém is volt, hogy éppen azokat a tételeket adták, de a román nyelvet én beszélem anyanyelvi szinten, nem más, a Fata babei és fata mosneagului című mesét (A holle anyó román változata) most is elemezni tudnám az adott szempontok szerint, a román és magyar nyelvtan is urambocsá' megy, még mindig, magyar verset is tudok összehasonlítani népmesével gond nélkül, no meg az 5 éves tanítói-óvónői képzés alatt, bizony megkaptam a megfelelő pedagógiai-pszichológiai felkészítést is ahhoz, hogy adott témában értekezni tudjak. Nem mellesleg újságírói egyetemet végeztem, ahol, hogy enyhén fejezzem ki magam: "megtanultam írni". Elnézést kérek ezekért a mondatokért, de nem az önteltség vagy szerénytelenség íratja őket velem, hanem főleg a szomorúság és az igazságérzetem.

Hogy valaki azt feltételezze rólam, hogy lefizettem akárkit, hogy sikerem legyen!? Legalább három dolog van, ami ellene szól. Elsőként az, hogy elveim vannak, és az elveimmel homlokegyenest ellenkezik az, hogy érdemtelenül jussak hozzá valamihez. Bármit, amit elértem eddig az életben, azért megdolgoztam, és érdemeim szerint jutottam hozzá. Másodszor, olyan szinten nem ismerem a felsőbb tanügyi köröket, hogy fogalmam sem lenne, merre induljak, kinek az ajtaját nyissam ki, hogy lefizessem. Harmadsorban pedig, ha mindezek nem is lennének elegek, egyszerűen nem lenne nekem olyasmira pénzem. Ha meg lenne, akkor is sajnálnám rá. S ha meg éppen lenne, és nem is sajnálnám, akkor ismét érvénybe lépne az első pont, miszerint azt is szégyelltem, hogy 5 lejt nyomjak a csecsemős nővérek zsebébe, amikor a lányokkal a szülészeten voltam.

Szóval így állunk. Jól tartja a mondás: nincs olyan dolog, ami egyszer felszínre ne bukkanna. S bár nem esett jól ez a hír a mai napon, igazából nem is törődöm vele, mert azt nézem, hogy kitől származik a feltételezés. Egy olyan valakitől, aki éveken át, sorozatosan nem írta meg az átmenő jegyet, de mégis megvolt a stabil állása a városi óvodában. Nem nehéz elképzelni, milyen módon annál is inkább, hogy be is vallotta. És ugyebár, mindenki magából indul ki....

Hogy lehet-e fokozni még...

... majd kiderül, ha Borókát is elviszem biorezonanciára. És a lehető leghamarabb sort (és pénzt) kerítek rá.

Történt ugyanis, hogy július elején a lányok betegek voltak: orrfolyás, köhögés, kicsi láz, hasonlók. A családorvos "normál" kezelést írt fel, antibiotikummal, szirupokkal, ahogy kell. (Ezt már sokszor írtam, de ismét írom: az orvosunk nem ad AB-t ha kell, ha nem; ha mégis felírja, akkor abszolút indokolt, ilyen szempontból telejsen megbízom benne. Nem is ezzel volt/van baj.)  A baj ott kezdődött, hogy lejárt a kezelés, elfogytak a gyógyszerek, de a köhögés, mégha csillapodott is, nem múlt el teljesen. Nem aggódtam, hiszen tudom: a köhögés 2-3 hétig is elhúzódhat még a kezelés lejárta után. Aztán lejárt 2-3 hét, de a köhögés nem múlt el. Bocsánat, Krisztánál nem múlt el, Boróval nem volt gond, mégha időnként ő is köhintett egyet-egyet. Na, gondoltam, veszünk egy Stodalt, az már megbirkózik ezzel. Elfogyott a szirup, sehol semmi. Anyósom tüdőgyulladása kapcsán beszéltem a tüdőgyógyász ismerősömmel, és megemlítettem neki is: Prospan. Azt vegyem, természetes szirup, nagyon jó. Lejár, és sehol semmi. Ekkor már augusztus közepe volt. Aztán Júlia blogján olvastam a fenyőrügy-szirupot, s mintegy a homlokomra csaptam: hát persze, eszembe sem jutott, az nagyon jó köhögés ellen. Egy-két nap után mintha-mintha kevesebb lenne a köhögés, mintha-mintha ez lesz a végső ellenszer. De nem.

Úgyhogy, azt mondhatom: Kriszta végigköhögte a nyarat. Nem egyenletesen, hanem hol többet, hol kevesebbet, mikor erősebben, mikor enyhébben, de teljesen nem múlt el. Mindeközben teljesen egészséges volt: nem volt lázas, nem folyt az orra, nem tüsszögött, semmilyen más tünete nem volt. És eljött augusztus vége, amikor egy napon hallom, hogy eléggé recsegősen köhög, mint amikor váladék szakadozik fel.  Ekkor már kitört belőlem a pánik: mi a fene, végigköhögte a nyarat, semmi sem használt, mindjárt kezdődik az iskola-óvoda (mert ekkorra Boró is rendesen "ugatni" kezdett), hát a végére járok bármi áron is. (Annál is inkább, hogy idén ismét hallottam azt a sípoló hangot a mellkasában, amire tavaly egy 3 hónapos kezelése volt, igazából eredménytelenül.) Családorvossal egyeztetve tüneti kezelésben egyeztünk: gyulladásgátló, köptető, antiallergén szirup (esténként) mindkettőnek. Egy hét után Borónak szinte kutya baja sem volt, Kriszta továbbra is köhög. Többnyire reggel és este, de néha éjszaka is rátör egy-egy néhány perces roham, napközben csak nagyon ritkán. Csütörtökön csak délután mentem oviba, ezért reggel felöltöztettem őket, és minden jelentkezés nélkül beállítottam velük a tüdőgyógyász ismerős rendelőjébe. Nem volt gond, nem volt sok beteg, így be tudott venni minket is. Eredmény: valóban van némi váladék a hörgőkben, de amúgy tiszta a tüdeje. Biztos-ami biztos alapon röntgent is készített, sőt egy ún. fúvás-próbát is csináltatott vele (orrát lecsiptették, a szájába egy tubust tettek, amin beszívta a levegőt, amjd teljes erejéből, a lehető leghosszabban kellett kifújnia), mindkettő tökéletes. Gondolkodott, mi legyen, én  megemlítettem, hogy valamilyen allergiára gyanakszom. Megerősített ebben ő is, és el is küldött allergiatesztre. Amit persze, aznap nem végeztek végül el, amikor kiderült, hogy antiallergént szedett egy hétig. Azonban tudom én, hogy ezek a hagyományos allergiatesztek nem valami performánsak, csak nagyvonalakban, inkább "gyűjtőfogalmakban" mutatják ki, ha valami gond van. Úgy okoskodtam: mindenképpen megcsináltatom, legalább két helyről lesz információm, mert közben már eldöntöttem magamban, hogy elviszem biorezonanciára is. Hazafelé menet már be is mentem, és szóltam az asszisztensnőnek, hogy ha hely ürül, a lehető leghamarabb hívjon. Azt nem is reméltem, hogy másnap már fel is hív, és szombaton mehetünk is. De voltunk. És kiderült. Igen, van allergiája. Amire egyelőre igaz, hogy nem lehet kimondani, hogy allergia, inkább csak érzékenység, hiszen még lehet esély arra, hogy elnövi. Különben pedig a laktóz a bibis. Tej- és mindenféle tejtermék egyelőre két hónapig kilőve. Legalábbis azok, amik laktózt tartalmaznak. De szerencsére, hogy lehet kapni szinte mindent laktózmentesen is. Az árával meg ... nem törődünk. Ez kell, most ezt vesszük meg.
Aztán két hónap múlva visszamegyünk kontrollra, és meglátjuk, mi lesz akkor az eredmény. Ha nincs javulás, akkor sajnos ki lesz mondva a szentencia: allergia. Ha pedig lesz javulás, akkor nagyon lassan, fokozatosan, kismértékben visszavezethetjük a tejtermékeket. Megértette a kicsi angyalom, hogy neki mostantól egy ideig nem szabad "rendes" tejet, sajtot, joghurtot ennie-innia, és olyan édesen mondja: csak laktózmenteset szabad. Apuka ehet fruktózt, én nem ehetek laktózt.:) És mindenkinek megmagyarázza, hogy ezek micsodák.:)

Szóval, így állunk: disznóhús nem, mert én nem ehetem; cukor nem, mert István nem eheti; tej nem, mert Kriszta nem eheti, most már csak az hiányozna, hogy Borókánál valami lisztérzékenység derüljön ki (pedig valami biztos van, mert nemhiába jelennek meg ősztől tavaszig a száraz foltok a testén), mert akkor el leszünk látva. Hányfelé kell majd főznöm, hogy mindenki ehessen?! :((((((((((((

Már más

Lejárt az első napom az idei tanévben, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz volt. Persze, adminisztratív dolgokkal teltek el az órák, a csoportok kialakításával, de jó volt. Visszatért a fiatal, lendületes csapat kipihenve, tettrekészen, és a "húzodozókra" is átragadt az energiájuk.
Talán csak az újtól való félelem "beszélt" belőlem az éjjel, mert ma már teljesen másképp látom a dolgokat, és derűsen tekintek a jövő elé. Még van két hetünk berendezni a csoporttermet, felkészülni a gyerekek fogadására, és felkészülni lelkileg a tanévre. Valahogy lesz. De jó lesz::)

Holnaptól munka

Azaz mától. De én mindig egy lépéssel hátrébb tartok...

Bizisten jól elvoltam nélküle is. Ezernyi dolgom volt így is, nem unatkoztam egyáltalán. Most kezdődhet egy újabb fejezet, újabb stratégiázás.

Nagyon félek ettől a tanévtől. Kriszta új helyre-környezetbe-állapotba kerül, Borókát csak fél évig tanítja szeretett óvó nénije, mi pedig kicsikkel kezdünk. Sírás-rívás, szoknyába kapaszkodás vár. Ahhoz, hogy mire beszoknának, megbetegedjenek, hiányozzanak 1-2 hétig, és kezdhessünk mindent elölről. Valahogy lesz. Most nem tudom jobban biztatni magam. Talán a tényleges kezdésig, mire a gyerekek is jönnek óvodába, az egy vagy két hét alatt sikerül a kolléganőmmel annyira felbiztatnunk egymást, hogy pozitívan tekintsünk az előttünk álló év elé.

Valahogy csak lesz...