Gyermeknap

Igaz, még csak ma van a gyermekek napja, de itt már pénteken délután volt egy nagyszabású "buli". Végre, végre, végre, mi is részt vehettünk egy olyan szervezvényen, ahol a gyerekem jól érezhette magát. Azért beszélek csak egyes számban, mert Borókának természetesen ez a nap is olyan volt, mint a többi és nem nagyon hatotta meg a nagy hangzavar és a sok lehetőség. Ő most is, mint mindig, aludt egy jót a levegőn, majd előbb az én, majd az István ölében nézelődött. De tény, hogy egyetlen zokszó nélkül bírta az egész délutánt. Többen meg is jegyezték, hogy ennyire jó baba nem is hiszik, hogy létezik. :):):) (No, nem is nőtt a májam!;):p:-$)

Kriszta azonban már elemében volt. Tavaly, a városban volt egy ugrálóvár, de természetesen csak nagyoknak való volt, így Kriszta nem próbálhatta ki. Jó, még nem tudta, mi az, tehát nem is fájt, hogy elmaradt. 
Most viszont, Sófalvi Szabinak köszönhetően nagyon szép, szervezett, ügyesen mesekeretbe foglalt, színvonalas rendezvényen vehettek részt a gyerekek. Igaz, az események nagyrésze most is a nagyobbacska lurkóknak szólt, de azért nem feledkeztek meg a manókról sem, az egészen piciktől kezdve (na jó, legalább ülniük kellett tudni, hogy hintázhassanak) , a két-hároméves korúakig. Csak hármasban mentünk ki, (és félúton jutott eszembe, hogy a fotómasina nem jött velünk:p) és ahogy megérkeztünk, Kriszta máris megcélozta a kis hintalovat. Felült a dömperre is, de az nem volt érdekes számára. Ekkor látta meg a kis ugrálóvárat. De ez tényleg "kis" volt a valamivel nagyobba kívánkozott. Kívánsága teljesült, és jó volt látni, ahogyan ugrált jókedvűen sok más gyermek társaságában. Lerítt arcukról a boldogság, az elégedettség.:) 
Aztán pónilovat simogattunk. 
Bohócot láttunk meg, de rossz húzás volt részemről a felé való közeledés, mert Kriszta olyan éktelen ordításban tört ki, hogy még én is meglepődtem.:o A kutyának öltözött ember és a "nagy bácsi" - gólyalábas mutatványos - is csak tisztes távolból volt érdekes, ahogy közeledtek véletlenül (mert szándékosan már nem mertük keresztezni útjukat:p), Kriszta már sírva bújt a vállamhoz, hiába mondtam, hogy nincs mitől félnie és hiába hajtogatta saját maga is, hogy nem bántják.:) 

No, de aztán megkerült a szuperelfoglaltság. Azokon a pici ugrálóvárakon kívül még három nagyot is felhúztak, különböző korosztályoknak megfelelően. A kicsiknek való maradt utoljára, de megérte a kis várakozást. Ide szerencsére nem engedtek be nagyokat, illetve, ha mégis sikerült egy-egynek beszöknie, rögtön kitették, így a kis másfél-háromévesek is nyugodtan kiugrálhatták csúszdázhatták magukat. Mondjuk a köteleken kevesen tudtak felmászni a csúszda tetejére, de felmásztak magán a csúszdán, és úgy is jó volt. :) Adódtak összeakadások, de senkinek nem lett baja. Miután Krisztának levetettem a zokniját és így már nem csúszott a talpa, nagyon gyorsan megtanult felmászni és majomügyességgel űzte a sportot.:) Ekkor hívtam fel Istvánt, hoyg jöjjön már és fényképezzen egy kicsit, mert kár lenne, ha ezt nem örökítenénk meg. Addig maradt az ugrálóvárban, amíg jólesett neki. Önként szállt ki, amit tényleg nem hittem volna. 
Amíg mi itt töltöttük az időt, a nagyobbak versenyeken vehettek részt és természetesen, nyereményeket is kaptak. Volt táncverseny, gyorsasági verszeny, zsákbanugrálás, aszfaltrajzos verseny, szóval, ki-ki találhatott kedvére való dolgot. a "nagy bácsi" zsonglőrözött és más mutatványokkal szórakoztatta a jelenlévők egy részét, mások gitárral kísért gyerekdalokat hallgathattak-tanulhattak, és még ki tudja mik voltak, amikről nem is tudok. 
Estefelé pedig, amikor kisasszonyom már kellőképpen elfáradt, no meg a tumultus sem volt már akkora, szép virágrajzot kapott Kriszta a bal karjára.:) Mintegy tetőzésként, ugyanakkor pedig levezetésként is, István elvitte "egy körre" az autóval Krisztát és Barnit. Zitával és Borókával pedig szépen hazaballagtunk, és szóban meg gondolatban is nagyon drukkoltunk Szabinak - mára.:)