Outward Bound! - 2016. május 27-28.

Hát van itt Szovátán ez az Outward Bound ifjúsági központ... Ami egy szuper "találmány", hiszen ott úgy töltöd el az idődet keményen dolgozva-fárasztva magad, hogy mégis kisimultan, kipihenve érkezel haza. Jaj, hogy másnap a karjaidat nem bírod mozdítani, de még a lábaidat is alig, az mind mellékes: az élmény mindenért kárpótol. A tavalyi tanév folyamán Kriszta kétszer volt az osztályával ilyen csapatépítő táborban, egyszer én is elkísértem, idén pedig Boróék osztálya vett részt. És én is voltam, persze. Első alkalommal, és most is nagyon örültem az ottlétnek, és mindkétszer szuper időtöltésben, élményekben volt részem, részünk. A gyerekekkel külön foglalkoznak az oktatók, a felnőttekkel külön, ám mindig úgy állítják össze a gyakorlatokat, hogy vannak közös programok is.

A mostani táborozás közös ismerkedéssel indult, minden családnak be kellett mutatkoznia egy állaton keresztül. Vagyis minden család választott egy állatot, hang nélkül el kellett játszania, hogyan viselkedik, mit csinál, majd  ha a többiek kitalálták, melyik állatról van szó, akkor szóban elmondta, miért éppen azt az állatot választotta.
Volt közös labdás játék, és közös világ körüli utazás is. Ez utóbbi gyakorlat egy komplex feladatsorból állt, és szuperszenzációs volt. Éppen ezért el is mesélem, hoyg majdtudjunk részletesen is emlékezni rá. A csapatok úgy álltak össze, hogy mindenki húzott egy-egy cetlit, azokon valamilyen állat képe volt rajta, majd anélkül, hogy bárki egy szót szólt volna, csupán mutogatással, utánzással az egyfora állatoknbak meg kellett találniuk egymást. Minden csapatban 6-7 ember volt, felnőttek és gyerekek egyaránt. És ritkán fordult elő, hogy a gyerek és szülője ugyanabba a csapatba essen. És miután megvoltak a csapatok, különféle próbákon kellett átesni, azaz kb. 8 országon keresztülutazni ahhoz, hogy megkapjuk a "vízumot", és a pecsétek begyűjtése után a csapatunk saját, különbejáratú térképrészletét, mely térkép, a csapatok darabjainak összeillesztése után majd elvezet a kincshez. Így aztán jártunk a hunoknál, ahol íjászkodtunk, majd Japánban paszulyt köpködtünk :D, Mongóliában citeráztunk, egyéb hangszereken játszottunk és énekeltünk, Angliában, "Stonehenge"-nél memória-feladványt oldottunk meg, Kínában a Nagy falat másztuk, Skóciában a Loch Ness-i szörnyet kerestük  csónakázás közben, Indiában a dzsungel fölött "repültünk" "liánokon", hogy a vadállatok el ne kapjanak, Székelyföldön, a Hargitán pedig síeltünk. És miután mindegyk akadályt sikeresen vettük, hát megkaptuk minden országban az átutazási vízumot. Persze, a kisebb malőrök belefértek, ugyanis pl. én az első nyílvesszőmet nem a szalmabálába, hanem a háztető cserepei közé küldtem, vagy egy másik csapat még közelebbről akarta megvizsgálni azt a tavi szörnyet, úgyhogy jobbnak látta belefordulni a vízbe ennek érdekében :D (ruhástól, persze, a nem éppen strandolós időben, de nem lett baja senkinek), néhány gumicsizma is megtelt vízzel ezalatt. Miután megkaptuk a kincsestérkép-darabkáinkat, összeraktuk, és elindultunk megkeresni a kincset. Föl, a kicsi kápolnához. Volt sár elég, vizes volt a fű is, de ezzel senki sem törődött, a jókedvet, -hangulatot semmi sem befolyásolta. Sőt, hegyre menet még javában énekeltünk is.
És ezzel a feladattal eltelt jónéhány órácska, mire visszaérkeztünk a táborba már vacsoraidő volt. Evés után szabad program következett, tábortűzzel, szalonnasütéssel, viccelődéssel és sok-sok énekléssel. Hajnali 1 körül tértünk nyugovóra, mert szökség volt az erőnkre másnap a kötélkerti próbákhoz... Amíg a  felnőttek kinn mulattak, a gyerekek a szobáikban hancúroztak, ki-ki úgy, ahogy neki tetszett. Végül, önmagukhoz képest, persze, hogy szintén későn, szép csendesen kidőltek. Olyan is volt közöttük, aki a fejlámpával a homlokán aludt el... :)

Másnap a kötélkerti tevékenységek következtek. Bevallom, vártam is meg nem is. Tavaly májusban felemás volt a sikerélményem, mert a trapézos feladatot bár végrehajtottam, és szuper érzés volt (fölmászni egy oszlopra a ráerősített létrafokokon, majd az oszlop tetejére úgy felállni több méteres magasságban, hogy semmibe sem tudsz fogódzni, kapaszkodni. És miután mindkét lábaddal ott állsz az oszlop tetején, vesd el magad, kapd el a levegőben lógó trapézt - igen, olyasmi, mint amilyenen a cirkuszban hintáznak - és himbálózzál, amíg a kezeid bírják, vagy amíg szeretnéd. Ezután elengeded, és a társaid, akik biztosítanak, szépen leengednek.), a másik feladatnál (Jákob lajtorjája) nem tudtam helytállni. Így aztán most aggasztott, hogy ha ismét szembesülök a feladattal, akkor vajon, újabb csalódás ér? De nem ért. Idén, ennek a csoportnak nem volt Jákob lajtorjája betervezve, most másik feladat volt helyette. A trapéz szintén volt, és bár eleinte féltem attól, hogy lehet most nem leszek képes megcsinálni, meglepő módon sokkal könnyebben ment, mint tavaly. És nem is tűnt olyan nehéznek, mint tavaly. Ám a másik feladat, na, az jól próbára tette mindenünket: testünket, lelkünket, szellemünket. Egy másik osztálytárs apukájával kerültem össze, ketten kellett végrehajtanunk a feladatot. Volt két "párhuzamosan" elhelyezkedő gerenda/rúd, amire fel kellett másznunk, egyik egyikre, másik a másikra. Szemben állva össze kellett akaszkodnunk, azaz vállunkat vagy karjainkat fogjuk, és szépen, oldalasan végigaraszolnunk ezen a két gerendán. Miközben, persze, a gerendák csupán két-két acélsodronyon függtek, a két végüknél, azaz előre-hátra himbálóztak. Nem féltem, annyit tudtam, hogy úgyis megcsináljuk, ám azért ott a magasban, amellett hogy jut eszébe az embernek számtalan, szebbnél-szebb gondolat, nem minden cselekedetünket tudjuk kontrollálni. Szerintem én annyira szorítottam a társam karját, hogy másnapra biztos kék-lila foltjai keletkeztek. És az arckifejezésem sem lehetett valami túl nyugodt állapotra utaló. De megtettük, és ha újból megyünk, újból ki szeretném próbálni. Csak abban reménykedem, hogy egy következő alkalommal már István is részt tud venni, mert ő eddig kimaradt.

E feladatok pontosan arra vannak kitalálva, hogy csapatmunkára biztassa a résztvevőket. És persze, hoyg igazi csapatmunka, hiszen a két mászón kívül minden ilyen akcióban további 6 ember vesz részt: azok, akik biztosítanak, és feszült figyelemmel kísérik minden mozdulatodat, felkészülve minden eshetőségre, hiszen az életed van a kezükben. A feltétel nélküli bizalom próbája is egy-egy ilyen gyakorlat, hiszen bizalom nélkül nem tudod megtenni. Bevallom - és ezt utólag a megbeszélésekkor is bevallottam, plénumban -, amikor a trapézra kezdtem mászni, és az egyik anyuka felajánlotta, hogy ő majd biztosít, kissé megijedtem. Féltem, mert sokkal vékonyabb, mint én, és nem volta benne biztos, hogy esés esetén képes lenne-e megtartani. De csak amolyan pillanatnyi megtorpanás volt, jól elszégyelltem magam, és már kezdte is mászni. Azért megnyugtatott, és örültem, hogy egy jól megtermett apuka állt be a hátához, horgonynak, de a továbbiakban szinte minden alkalommal ugyanaz az anyuka biztosított engem, de már a kételkedés és félelem szikrája sem volt bennem.

Azalatt, amíg a  szülők másztak, a gyerekek is a kötélkertben tartózkodtak, az ő szintjüknek megfelelő gyakorlatokat végeztek. Mászófalon másztak, és Borókámnak hatalmas élmény volt, hogy végre megcsengethette a fal tetején lévő csengőt, ami azt jelentette, ugyebár, hogy megmászta teljesen a falat (no, nekem a mászófal a mumus, de mégcsakazértis mindig meg szoktam próbálni). Utána pedig tiroliztak, aminek az az érdekessége, hogy együttes erővel kell fülhúzniuk minden egyes társukat a tiroli kiindulási pontjához. Kicsi kezük nagyon el szokott fáradni (a vége felé a felnőttek is be szoktak segíteni), de így tanulják meg ők is azt, hogy együttesen,ugyanazon cél felé haladva sokkal könnyebben el lehet érni valamit, mint külön-külön.

Még az a jó ebben a táborban, hogy a feladatok lejárta után mindig van egy közös megbeszélés. Felnőtteknek és gyerekeknek külön-külön, mindenkinek a maga szintjén: a gyerekek játszanak, rajzolnak, a felnőttek pedig játszva beszélgetnek. És ezek a megbeszélések nagyon jók és szükségesek ahhoz, hoyg az élmények, a félelmek, az örömök és a sikerek egyaránt a helyükre kerüljenek...

Csakis dicsérő szavakat mondhatok erről a táborról, de ha már ennél jobban dicsérném, talán túlzott reklámozással lehetnék vádolható, pedig nem áll szándékomban. Megmondom őszintén, az ára nem túl alacsony ennek a "szolgáltatásnak", de úgy éri meg, ahogy van. Éppen ezért megyünk mindannyiszor olyan szívesen, ahányszor csak alkalmunk adódik rá. Reméljük, még sokszor részt vehetünk.

Én, már majdnem az oszlop tetején. Innen már csak egy lépés, azaz egy ugrás és egy kicsi a trapéz. :) Köszönet a képért Aberle Ákosnak