2016. június 27., hétfő

Elmentek...

Elmentek, nincsenek már. Letűnt egy régi generáció.
Két évvel ezelőtt ilyenkor még három nagyszülővel "büszkélkedhettem", miután szeretett és kedvenc Szász tatám még 1997-ben elköltözött e világból, mára viszont már egy sincs. :(

Június 4-e, augusztus 19-e, január 28-a és június 2-a így mindig szomorú nap lesz számomra, függetlenül attól milyen egyéb örömöket hozhatnak még.

Jóska tatám, az említett Szász tata, édesapám édesapja (1927-1997), volt a család "tudósa". 4 elemi osztályt végzett, de sokkal több versre emlékezett gyerekkorából, mint amennyit én eddig elolvastam, és biztos vagyok benne, hogy az elolvasott könyvek számával is még mindig jócskán vezet előttem. Egyszerű falusi ember volt, egyszerű családból származott. Talán ez is a magyarázata annak, hogy hiába javasolta és bátorította tanítója a szüleit, hogy enegedjék tovább tanulni, nem tehették meg, nem engedhették meg maguknak. Később, már jócskán felnőtt fejjel, sőt, már szemüveges korában - hiszen a tanárnő szólt neki, hogy Jóska bácsi, a szemén van a szemüveg, ne keresse - toldott még hozzá tanulmányaihoz néhány osztályt. (Nem tudom, ez hogyan működött akkor, sosem kérdeztem meg tőle.)
Kicsi osztályokban vele tanultam mindig földrajzból és történelemből. Ismerte a megyét és ismerte Erdélyt, meg Romániát, és nem utolsó sorban Magyarországot is, mert ő még tanulhatta azt is. Nem volt város, amiről ne hallott volna, és nem volt csata, amelyet ne tudott volna a megfelelő korba helyezni.... Rengeteget tanultam tőle, mégis túl keveset. Túl keveset sikerült átadnia, mert halála túl hamar következett be. 17 éves fruska voltam akkor, s bár nagyon megszenvedtem, nehezen hevertem ki halálát, tizenéves mivoltom, és az előttem álló élet meg az éppen akkor kezdődő - és persze ma is tartó ;) - szerelem megtette jótékony hatását, és sikerült túltennem magam rajta. Én láttam utoljára életben. Ma sem tudom hogyan, de egyszerűen kijelentettem egy orvosnak, hogy nekem muszáj tatámat látnom, és beengedett az intenzív osztályra. Nem volt magánál, de az egyik szeme éppen nyitva volt. Azóta tudom, hogy a szeme zöldes-barna volt....

Jóska tatám, még jócskán fiatalon, édesapám katonasága idején:



Mari mamám, édesanyám édesanyja, vagy ahogy gyerekkoromban hívtam őt, Kukó mama (1937-2014), ő volt a világ legjobb nagymamája. Az az igazi mama, aki az unokájáért mindent megtesz, mindent megenged neki, csak a kedvében járhasson. Aki mindig nyomott a markába dugiban néhány szem cukrot, vagy a zsebkendőjében eldugott-kuporgatott aprót. S mivel csak én voltam az unokája sok-sok évig, hát én voltam, aki mindezeket élvezte. Végül a húgom sokkal több időt töltött náluk, addigra néném tizen-huszonévessé cseperedett, férjhez ment, és gyakran vállalták húgom "nyaraltatását". Állítólag, amikor kicsi voltam, nagyon féltem ettől a mamámtól, mert szegény, 26 éves korától asztmás lévén, sokat köhögött, és engem mindig megriasztott ez a hang. Ahogy nőttem viszont, már nem is tűnt fel ez annyira, csak azon aggódtam, hoyg nehogy baja essék. Rengeteget volt kórházban, főleg amíg én iskolás voltam, és gyakran mentem hozzá látogatóba. Mivel én voltam az, aki minden nap a városban volt, hát én mentem is, függetlenül attól, hoyg látogatási nap volt, vagy sem. Egyszer gyógyszert keleltt vinnem neki a patikából, és beengedtek. Attól kezdve, mindig "gyógyszert vittem" neki, ha nem volt látogatási nap. ;) Persze, a kapusok, nővérek is tudták az igazságot, de tetszett nekik a kis talpraesett leányka, aki mindenképpen bejut a mamájához... Nagyon szépen horgolt, s bár a végére a kézimunkáknak már nem igazán volt értéke, mama nagyon sok melltartót horgolt a kórházi alkalmazottaknak, nővéreknek, ápolóknak, orvosnőknek egyaránt. Sokan ismerték, és mindenki szerette. Marika nénit, ahogy a kórházban nevezték, mindenki kedvelte: türelmes, jókedélyű, mindig optimista valaki volt. Még élete utolsó 4 évében is, amit otthon ágyhoz kötve töltött, látását és ép elméjének egy kis részét is elveszítve, még akkor is csupa derű és mosolygás volt. Mindig jól érezte magát, sosem panaszkodott, hogy fájna valahol. Sosem fogom elfelejteni, hogy mit mondott, amikor ballagtam: "Amikor fiatal voltam, csak azért imádkoztam, hogy láthassam anyádat megnőve, hogy egészségem legyen, hogy tudjam felnevelni, arról nem is mertem volna álmodni, hogy még lesz egy lányom, vagy hogy én még az unokám ballagását is megérhetem!" De megérte, nemcsak az egyik unokája ballagását, hanem háromét is, és megérte két unokájának a lakodalmát, illetve három dédunokáját is. Csak azt sajnálom, hogy mire az én lányaim nagyobbacskák kezdtek lenni, ő ágynak esett, és ők csak egy kicsit ismerték. Az én emlékeimben viszont mindig az a fürge kis mama marad, aki hetvenhét dolgot is tudott egyszerre csinálni, hol itt, hol ott volt, és minduntalan etetni akart, étellel kínált, vagy hetvenhetedszerre is megkérdezte, hogy biztos nem vagyok-e éhes...... :)

Mari mama és Gyuri tata:




Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy megértem mind a négy nagyszülőmet (sőt, két dédszülőmet is már tizenévesen veszítettem el), és egyik tatám hirtelen távozása után már jócskán felnőtt fejjel, saját család mellett kellett átélnem a többiek halálát. A 2016-os év ilyen szempontból az egyik legszomorúbb emlékű esztendő lesz, hiszen kevesebb mind félév leforgása alatt a két maradék nagyszülőm - édesapám édesanyja és édesanyám édesapja - is elment. :(

Maris mama (1937-2016) január végén kapott hirtelen agyvérzést, és bár néhány napig jó, stabil volt az állapota, és nagyon bíztunk a felépülésében, mégis hirtelen rosszabbodni kezdett, és kereken egy hét után megjött a megmásíthatatlanról is a hír. Hogy, hogy nem, nála is én voltam utoljára benn a kórházban, és bár akkor már (legalábbis külső szemlélő számára) nem volt magánál, sokat beszéltem hozzá, és biztosítottam arról, hogy nagyon várjuk haza. De feladta a küzdelmet. Igaz, ő már tata halála után feladta a küzdelmet, attól kezdve teljesen más ember lett belőle, és nem feltétlenül pozitív értelemben. De ahányszor eszembe jut, mindig nagy szeretettel gondolok rá, ő volt az, aki gyerekkoromban számomra az "édes mama" volt, ő nevelt, hiszen egy házban laktunk, és a szüleim dolgozni jártak. Ő tanított sok mindenre engem, ő volt az, aki mellé odahúztam a kisszéket, és segítettem mosogatni, vagy vele keltünk karácsony szombatján hajnali 5-kor, hogy kivasaljuk a kézimunkákat, illetve zsebkendőket. Ma is úgy vasalom-hajtogatom a zsebkendőt, ahogy tőle tanultam. Szigorú volt, mindig "rekcumozott", ő nem hagyott utánam, mint a másik mama, rámszólt, ha a lenyalt kiskanalat visszadugtam a lekvárba, és megszidott, ha a tudta nélkül mentem el valahová. De a szigorúsága mögött ott érződött a szeretete. Szép ruhákat kötött-horgolt nekem, egy ideig fizették tatával a hegedűóráimat, és konfirmálásomra aranyfülbevalót kaptam tőlük. Jó volt az ízlése, a házuk is nagyon szépen volt berendezve, sokkal szebben, mint akkoriban - mert közben elköltöztünk - a miénk, és mindene megvolt, amire egy akkori falusi háziasszonynak szüksége volt. Tiszta és pedáns volt, és nagyon finomakat főzött. Ő nem spórolt, megadta az ételeknek a módját. Igaz, volt is miből, a falu első gazdái között voltak. Nagyon szerettem náluk lenni. Bevallom, tizenévesen is náluk aludtam a legszívesebben. Esténként együtt vacsoráztunk, és közben jókat beszélgettünk, vagy tata mesélt - ifjúkori történeteket vagy egyebet, bármit - sokszor énekeltünk, oylankor a hegedűt is szívesen elővettem. Majd én elvonultam a "nagyházba", és még 1-2 órát olvastam, mígnem tata jött, hogy ideje lenne nem égetni annyit a villanyt. Én pedig szófogadóan ... vastag pokrócot tettem az ablakos ajtóra, s miután elült a veszély;), ismét olvastam tovább. :D Volt, hogy édesanyám megkérdezte: mit tudok ott csinálni a két öreggel? Mire sosem tudtam normális választ adni, egyszerűen csak szerettem ott lenni. Kriszta nagyon szomorú volt, amikor értesült mamám haláláról. Nagyon szerette a lányokat, és bár fogalmam sincs honnan szerezte azokat, de ahányszor édesanyámékhoz mentünk, mindig valami apró csecsebecsét ajándékozott nekik (hajcsatot, hajgumit, pufulécet, amiben meglepijáték volt), szóval, értett a lányok "nyelvén". És nemcsak ezekkel az apróságokkal, hanem pl. mindig játszott velük, vagy a kiskutyákkal-kismacskákkal engedte őket játszani. Mindenesetre, Kriszta így búcsúzott tőle: nem hiszem el, hogy meghalt a világ legjobb dédije, nem lesz kivel játsszunk többé. Örülök, hogy már 8 és 10 évesek voltak, így jól emlékezhetnek rá ezentúl is, mindig.

Maris mama egy családi képen, a szélen:



Másik tatám, most már az utolsó nagyszülőm a sorban, szintén idén távozott el. Még nagyon friss a seb, még igen nehéz beszélni róla. Június 2-a volt, és a másik tatám halálának évfordulóján temettük. Duplán szomorú nap. Gyuri tatára - így a lányaim hívták, nekem, akkoriban ő is "Kukó tata" volt - úgy emlékszem, mint a világ legerősebb emberére. Nagy volt, magas, széles vállú, egyszóval gyermek-szemeimben hatalmasnak láttam. Ezen az oldalon ő volt a szigorúbb, az a típus, aki ha megmondott valamit, többé nem volt apelláta. Kiabálós is volt, s bár emiatt eleinte féltem tőle, de látván, hogy mama jót kuncog, miután ő kiment a házból, már én is tudtam, hogy a haragja csak pillanatnyi felindulás. Sokat dolgozott a havasokban, fakitermelésnél. Akkoriban lovakkal húzatták a kivágott fákat, rönköket, keleltt is a jó fizikai kondíció a nehéz, fárasztó munkához. Szerettem, mert mindig feltett a lóra, igaz, csak a Jancsira lehetett, mert a Laci sokkal szeleburdibb, kiszámíthatatlanabb volt. Tatáról a legélesebb belém vésődött kép az az eset, amikor '87 nyarán mi is (mi hárman, néném és édesapám nagydisznódi unokatestvére) elmentünk egy hétvégére föl a havasra, Palotailvára. Most is látom magam előtt a menedékházat (voltak még valami idegenek, akik friss zöldségsalátát készíettek a reggelihez, és életemben először láttam olyat, hogy petrezselyemzöldet tesznek bele - már 7 évesen is megfigyeltem az ilyesmit ;)), és hogy mindenki kinn áll a lépcsőn. Betyárkodhatnékom támadt, mert mondtam, én nem félek, egyedül is el merek menni egy darabig. Tatám csak mondta, ne merjek, nehogy megtámadjon egy medve, de most is emlékszem a bennem lévő érzésre: hiszen itt van mindenki, nekem nem eshet semmi bajom. És elindultam a menedékházzal szemben lévő erdei úton, amit eleinte fenyőbokrok szegélyeztek, majd semmi, és rá lehetett látni a házra. Amikor kiértem a bokrok mögül, én láttam, hogy tata már nincsa lépcsőn, de nem tulajdonítottam fontosságot. A lentiek továbbra is mondták, nevetve, hogy vigyázzak, nehogy jöjjön a medve, de én tényleg nem féltem, ... és akkor meghallottam a morgást. A másodperc töredéke alatt villant át az agyamon, amit azelőtt nem sokkal hallottam nagyobb unokatestvéremtől, hogy a vadállatok félnek a tűztől, és becsszó, leguggoltam, és abban bíztam, hogy egyszercsak papír és gyufa jelenik meg a kezemben, de csak anynit bírtam kinyögni: Már jön is egy! De tata akkor már ki is bújt nevetve a bokrok mögül, és a többiek is hamarosan követték, hogy megnyugtassanak. Nem emlékszem a továbbiakra, de abban biztos vagyok, hogy rémálmaim nem voltak. :)
Sokkal később pedig egyszer azt mondta nekem: "Gyertek most hozzánk, amíg van, akihez jöjjetek! Aztán a síromra virágot már hiába hoztok!" Ahányszor alkalmam adódott - sajnos sokkal kevesebbszer, mint szerettem, vagy illett volna - ezért mindig elmentem, mert mindig ott csengtek a szavai a fülemben. És ma is ott csengenek. Sajnos eljött az idő, hogy már csak virágot tudok vinni. A sírra. Csak abban bízom, hogy ott ahol most Ők vannak, nincs már sem fájdalom, sem szenvedés, és ami nem adatott meg nekik a földi életben, mindenük megvan az égiben. És örömmel tekintenek le ránk, és vigyáznak fentről mindannyiunkra, akiket szerettek, és akik szerettük őket.

Sosem fogom elfelejteni egyiküket sem; mindegyikük más volt, és mindegyiket azért szerettem, ami és amilyen volt. Általuk is az vagyok, aki.

9 megjegyzés:

VH írta...

Nagyon szépeket irtál, hogy meghatódtam! Isten nyugtassa a nagyszüleid!
Sokkal jobban tisztelem a régi, idős generációt, mert bennük még megvolt az alázat, a tisztelet, együttérzés és még Őket nem fertőzte be a mai csillogó világból származó információk sokasága.

Már csak szép emlék marad a múlt idő!

Ölellek,
Hajni

sedith írta...

Köszönöm, Hajni! :)

Kati írta...

Edith, én nem is tudtam, hogy most halt meg tatád, fogadd öszinte részvétem. Olyan szépen írsz róluk, nekem még él a két mamám, a két tatám sajnos már nem, nekem is megvannak a magam emlékei róluk. Nagymamáimat igyekszem sokszor meglátogatni.

sedith írta...

Köszönöm, Kati. Látogassad is őket, amíg van, kit.Utána már csak az üresség marad. Most is, reflexszerűen, amikor édesanyámékhoz megyek, mindig átvillan az agyamon, vajon, mama, merre, vajon meglátja, hogy itt vagyok, itt az autó? Önkéntelenül is lábujjhegyre emelkedem, hoyg átlássak a kapun, vajon, nincs az udvaron. És akkor rájövök, hogy nem, nincs. És ez olyan rossz....

Aleda írta...

Mindig megríkatsz az ilyen irásaiddal. Mert tudom, érzem miről irsz. Átéltem én is ezeket az érzéseket. Nyugodjanak békében!

sedith írta...

Köszönöm, Adél!
Ha te tudnád, mennyi ideig írtam ezt a bejegyzést... Nehéz volt, de úgy éreztem, muszáj egy kicsit kiadnom mindenz magamból, hátha könnyebb lesz valami. És mintha tényleg az lenne...

Szitya írta...

Nagyon jó, hogy ezt így "kiírtad" magadból, Edith! Igazi szép emlékművet faragtál nekik a szavaidból! Nagyon meghatódtam olvasás közben és ráadásul mindent "láttam" is, olyan érzékletesen mesélted el! Nekem mér régen nincsenek nagyszüleim (hiszen, az én apukám éppen csak egy évell fiatalabb a te most elvesztetted Tatádnál), de Klára éppen a minap nézegette az én kiskori fényképalbumjaimat, és mikor rábökött egy képre: "ő volt az a nagyon aranyos Nagypapád, Anya?" - elérzékenyültem.
Fogadd őszinte részvétemet, emlékezz rájuk sokat és ... ölellek!
Szilvi

Névtelen írta...

Szép, szívhez szóló megemlékezés. Bizony az előttük járó generáció, /szülők, nagyszülők, dédszülők/, magukkal visznek egy részt a mi életünkből is. Boldog lehetsz, hogy ennyi nagy- és dédszülődet ismerhetted, és ilyen szép, szoros kapcsolatod volt velük.

sedith írta...

Kedves Szilvi és NÉvtelen, köszönöm szép szavaitokat. MOst én is újraolvastam, és igen, minden szót a helyén találok, úgy van, úgy érzem most is, ahogy akkor megírtam. :)