Mert azt teszem általában mindig, ha elutazunk valahová: korahajnalban kelek, hogy ne pazaroljam alvással a drága időt, hogy minél többet, több mindent, több félét láthassak abból a helyből, ahol éppen járok. Mondjuk ilyen szempontból ez a nayaralás most nagyon szegény volt, azaz inkább az a sziaesztázós-láblógatós fajta volt, azért én mégis, a lehetőségekhez mértem próbáltam felfedezni a környéket. Nem kezdtem rögtön az első hajnalon, és az utolsó kettőn is valamivel többet aludtam, de ottlétünk alatt 3 reggel is korán keltem, illetve útra keltem. Az igazi napfelkeltét az utolsó ilyen reggelen kaptam el, akkor is teljesen véletlenül, mert éppen búslakodtam, hogy előző éjszaka esett, és a felhők eltakarják az előbukkanó korongot. Majd leülve egy asztalhoz, és a kávémat szürcsölgetni kezde egyszercsak megláttam a vörös felső karimáját. Hirtelen annyira meglepődtem, hogy azt sem tudtam, hogyan szedjem elő a gépet, hogyan fokuszáljak-kattintsak. Meg is látszik a kép minőségén! Aztán ahogy felfele kúszott az izzó korong egyre szebb, és mind többféle képet, tájat, színeket tárt elém. Nem tudtam betelni velük!
Első alkalommal a tenger felé indultam. Befele, a gáton végig, mindaddig, amíg biztonságosnak éreztem. Csodás érzés volt. Bár először bosszankodtam egy kicsit, és elcsodálkoztam - gyorsan számolgattam a szobákat, szobánként átlagosan csupán 3 személlyel számoltam, és többszázas létszám jött ki így is - nos, bosszankodtam, mert nem jött hogy higgyem: ennyi ember közül csakis én szeretném látni a napfelkeltét!?! Csak én akarom beszívni a hűs, hajnali tenger illatát, levegőjét? De aztán elfelejtettem őket. Mert a hűs, hajnali, tengeri levegő erre is jó. Fújt a szél, de kellemes volt. Bámultam, bambultam, figyeltem a vizet, a rákokat, a medúzákat, a halakat, nagyon jó volt egyedül a csendben: csak én és a tenger. No meg egy bolgár bácsi, aki azért jött ki, hogy megfelelő horgászhely után nézzen, és akivel - közösen beszélt nyelv híján - kézzel-lábbal értekeztem. De megértettük egymást, az a néhány angol szó, amit ő tudott éppen elég volt. Dovizsdanyé, így köszöntünk el, és valóra is vált.
Második napon jobbra indultam, a Rubin felé. De jócskán elhagytam a Rubin plázsát is, s bár a helyszínre érve, kiderült, hogy eredeti elképzelésemet nem tudom véghezvinni (azaz nem tudok kimenni a hullámtörő gát végére, mert egyszerűen nem tudok feljutni sem rá), nem törtem le, hanem kimentem a "zöld", azaz a fenti partra, és a fák közötti sétányon indultam vissza. Eléggé elhagyatott hely volt, régmúlt (vagylehet nem is olyan régi) idők pompája és komfortja köszönt vissza-imitt amott egy-egy lepusztult vendéglátó egység, játszótér, parkrészlet "személyében", és rájöttem: már nem a komplexum területén vagyok. Mentem a fejem után, amerre úgy gondoltam, hogy visszaérkezem a Rubin szállodához, de eléggé furcsa helyek voltak, szintén elhagyatottak, ennélfogva nem túl rendezettek. Visszatérni valahogy mégsem volt kedvem, mert már vagy félórája sétálgattam, és nem tudtam beletörődni, hogy ne lenne arrafelé is egy út. és igazam volt. Megtaláltam a partra visszavezető utat, és persze, már jóval közelebb a szállodánkhoz, mint ahol elhagytam.
A harmadik napon természetesen, balra indultam. A szálloda közvetlen közelét már ismertem erre, hiszen sétáltam Istvánnal és a lányokkal is már, azonban igencsak meglepődtem, amikor egyszercsak a semmiből rámszólt valaki: good evening! Megfordultam, és a horgász bácsi volt, akivel két nappal azelőtt találkoztam. :) Mosolygott, látszott, hogy örül nekem, én meg neki örültem, és pisolyogtam magamban a köszönésén, de inkább levágtam volna a nyelvemet, mintsem bármi megjegyzést tettem volna rá. Teljes arzenállal volt felszerelkezve, és tovább is ment. Nem mondtam neki viszontlátásra anál az egyszerű oknál fogva, hogy akkorra már teljesen elfelejtettem hogyan mondják azt bolgárul. Nem is találkoztunk többé.
Szintén kimentem a komplexum területéről, de most már szándékosan, hogy legalább egy ennyit lássak a városból is, a való életből. Persze, hajnali 6 és 7 között sokat nem lehet tapasztalni a való életből, főleg egy olyan városban, ahol a lakosságot nagyrészben a turisták teszik ki ilyenkor és ezeken a helyeken, de legalább volt alkalmam szétnézni anélkül, hogy a forgatag magával sodort volna. Ez a séta kissé lehangolt, mert mintha az itteni tengerparton lettem volna: szép, rendben tartott hely után bozótos következett, a zegzugokba tönkrement napernyőket dobtak el, a parton a messziről gyönyörűnek tűnő gát tulajdonképpen egy roncs volt már, és a fölötte levő - amúgy valamikor gyönyörű panorámás - vendéglő és strand már csupán kísértettanya volt. Tényleg, megfordult a fejemben, hogy mi van, ha amint felmegyek a máladozó-porladozó lépcsőn, bezuhanok valami rejtett lyukba, hogy soha senki sem talál meg. :D Aztán utólag megtudtam, hogy azt a helyet sokan látogatják, direkt ez a kísértetiesség a vonzó benne. :) Amúgy ami tetszett a városban az a sok zöld övezet és fa. És még ámuldoztam is néhányszor azon, hogy milyen határtalan az emberi kreativitás és fantázia, mert olyan dolgokat láttam áruba bocsátva vagy olyan szolgáltatásokat, amik nekem nem biztos, hogy eszembe jutnának valaha. A tájékozódó-képességem most sem hagyott cserben, szerencsére, pont ott volt a visszafelé vezető út, amerre én magam is sejtettem. :)
Amikor visszaérkeztem a szobába, a többiek még rendszerint aludtak. Vagy csak tették magukat. De ahogy megérkeztem, mindenképpen felébredtek, és kezdődhetett aznapra "az élet"... :)
2 megjegyzés:
Azt hiszem, hogy jobban is jártál, ha az a sok száz ember nem ment ki megnézni a napfelkeltét, mert olyan nyüzsgés mellett, nem is lett volna olyan szép:)
Nagyon szép! a napfelkelte varázslatos a tengerparton, mi is mindig képesek vagyunk felkelni és megnézni - annélkül nem is nyaralás a nyaralás :-)
Megjegyzés küldése