Két héttel ezelőtt (már és még) Olaszországban voltam. 14-én repültünk Kolozsvárról Forliba, onnan pedig busszal vittek célállomásunkra, Reggio Emiliába.
Az olaszországi kiruccanás egy novembertől márciusig tartó tanfolyam kezdőmomentuma volt, ahol két napon keresztül előadásokat hallgattunk, illetve ottani óvodákat látogattunk. Volt nagyon klassz része a programnak, de volt nagyon unalmas is. Az igazság az, hogy az előadásokon sok újdonságot nem tudtak mondani. Az óvodákban amit láttunk, az egyszerűen fogalmazva: MÁS, mint nálunk. Tehát: nem jobb és nem rosszabb, csak más. Nálunk más emberek laknak, más mentalitással, más gyökerekkel és hagyományokkal, és megkockáztatom azt is, hogy más életcélokkal. Vannak dolgok, amiket nyugodtan megtanulhatnánk tőlük, és átvehetnénk, de pl. azt nem tudnám elképzelni, hogy a gyerekekkel ne mondjunk érdekes mondókákat, ne játsszunk közös énekes játékokat, és ne mondjunk, ne olvassunk nekik meséket. Szóval röviden ennyi. Jó volt látni, hogy másképp is lehet, és jó volt hazatérni a mi megszokott, otthonos kis "vackunkba".
Az ottlétünk többi részéről sem tudok sokat mondani. Két nap teljes rohanás volt, a harmadik azonban szabad volt, azt tehettünk, amit akartunk, a negyediken (és végül az ötödiken...) pedig hazautaztunk. Szabad napunkon néhányan elmentünk Bolognába fél napra. Jó kis kirándulás volt: tömény, de jó. Várost is néztünk, kikapcsolódtunk is, vásároltunk is, és még ebédre is hazaérkeztünk.:) Délután meg Reggióban sétáltunk, illetve vásárolgattunk.
Két helyen szállásoltak el, első éjszaka egyik hotelben, egy négycsillagos, szuperklassz szállodában, ahol Katival megkaptuk "az elnöki lakosztályt" - legalábbis mi így hívtuk.:) A többi éjszakát egy másik négycsillagosban töltöttük, de ott már nem voltunk olyan szerencsések, "csak" egy normál szobát kaptunk. Ez a hotel amúgysem érte fel az előzőt semmiben. Szerintem nem is érdemelte ki a 4 csillagot sem berendezésileg-állapotilag, sem kiszolgálásilag-személyzetileg. Mindegy, azért nem volt semmi gond, csak már volt összehasonlítási alapunk...
A hazautazás külön fejezetet érdemelne. Sajnos olyan kalandosra sikerült, hogy felülírta az addigi napokat, ámbár így biztos, hogy igazán emlékezetes utazás lesz. Vasárnap déli 12-kor már a reptéren voltunk, a gépnek 14:30-kor kellett volna felszállni. Aztán kiírták, hogy 15:50-kor indul, majd, hogy 20:00 órakor. Az infarktus kerülgette mind a nyolcvanunkat a hír hallatán, meg persze, a többi embert, akik a géppel utaztak. Kínunkban sétáltunk a környéken, beszélgettünk, végül már activity-t játszottunk általunk összeállított kártyákkal. Hogy ne legyen annyira egyszerű minden, néhányan közülünk lerobbantak (belázasodtak, hánytak, hasuk ment, vagy csak egyszerűen már nem bírták a stresszt, a bizonytalanságot, és kitört rajtuk a pánik, sőt, bárányhimlősünk is akadt:( ). Mire a képernyőn megjelent, hogy 20:30. Ekkor már tudtuk, hogy amit oda kiírnak, egyáltalán nem mérvadó. És így is volt, mert rövid időre rá 21:15-re változott az időpont. Közben az itthoniaktól megtudtuk, hogy Kolozsvárt már három napja elkerülik a gépek, sem le, sem felszállni nem tudnak a nagy köd miatt, és az összes járat Vásárhelyre van irányítva. Öröm az ürömben: jaj, de jó, legalább hazaérkezünk, és nem kell még buszozni is két órát Kolozsvárról!!! Igenám, de szintén az otthoniaktól jött a hír: kezd leszállni a köd, és Vásárhelyről még nem indult el a gép. Bár a barcelonai mégis felszállt. Akkor mi a fene van, hozzánk miért nem indul már??? A honlapjukon egyszer kiírták már, hogy elindult, aztán kiderült: vaklárma volt. :O Tényleg, ekkorra - kb. este 9 óra - már azok is ki voltak szinte készülve, akik amúgy jól bírták, és inkább tartották a lelket a többiekben (köztük én is). Egyszercsak hív István, hogy elindult a gép. Kiírták a honlapra. Nem tudtuk, valóban igaz, vagy ismét csak hitegetnek. Aztán jött a megerősítés: felhívták a repteret, és tényleg úton van. Majd jött a hír, hogy hamarosan leszáll, látják online (itthoniak). És tényleg, 10-15 percre rá sikeresen landolt a gép. Mi is megtapsoltuk, és örültünk, hogy VÉGRE hazamehetünk. Közben természetesen, az időpont 23:25-re változott, és mire beszálltunk, tényleg volt is vagy 23:45 olaszországi idő szerint. Felszálltunk, és kezdődhetett az újabb aggódás: hol szállunk le? Bár utólag kiderült: a személyzet már eleve tudta, hogy sem Kolozsvár, sem Vásárhely nem jöhet szóba, hanem egyenesen Temesvárra "hajtanak". Mi is sejtettük, de azért még mindig bíztunk abban, hogy először mégis megpróbálkoznak a másik két helyen is. De tényleg felesleges lett volna tölteni az időt, mert effektív nem volt esély. Másnap, fényes nappal is kb. 5 m-re lehetett látni Vásárhelyen, és mindenkinek a biztonsága sokkal fontosabb ilyen esetekben.
Azt mondták, Temesváron buszok várnak, és elvisznek Kolozsvárra, a gép célállomására. Majd miután megérkeztünk, mi vártunk kb. 3 órát, mire megjött a 6 busz, és végre elindultunk. Annyi kárpótlást kaptunk, hogy minket - mivel két egész buszt csak mi töltöttünk meg - egyenesen Vásárhelyre szállítottak. Vasárnap reggel fél 7-től kb. félórácskára hunytam le a szemem hétfő hajnalban a buszon, de sokkal rosszabb volt úgy, csak kínlódtam: nemhogy aludni, de még pihenni sem tudtam. Aztán, végre-valahára, délben kb. 1 órakor befutott a buszunk a Sportcsarnok parkolójába, és tapssal köszöntük meg a "pilótának", hogy szerencsésen hazahozott. Istvánnal egyszerre futottunk be, és amikor bebújtam az autóba a lányokhoz, azt mondták mindketten, hogy "többet nem engedünk el egyedül repülni". Azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek: boldog voltam, hogy itthon voltam. Délután aludtam egy kicsit, a következő éjszakát átaludtam. Másnap délelőtt mentem Kati helyett, mert ő nagyon rosszul volt már, mire hazaérkeztünk, délután ismét aludtam néhány órát, majd miután a második éjszaka is lejárt kezdtem azt érezni, hogy no, mintha aludtam volna valamicskét. Azóta kihevertem, de valóban, a következőkben azt hiszem, tényleg meggondolom, hogy novemberben szálljak-e repülőre, vagy sem. (Mégha tudom, a vihar sem lenne kellemesebb. Mert most a levegőben legalább simán zajlott minden.)
4 megjegyzés:
Örülök, hogy végül szerencsésen hazaértél!
Bocs, de kikívánkozik a kérdés: Mondd csak, nálatok csak úgy osztogatják az óvónéniknek a külföldi továbbképzéseket, repülővel, 4 csillaggal?? :O :)
Hát nem, Virág! Voltak különféle kritériumok, amiknek meg kellett felelni, össze kellett állítani egy dossziét, majd annak alapján kiválogatták az embereket. S ha azt nézzük, hogy a megyében van majdnem 500 magyar anyanyelvű óvónő, és ebből mentünk 25-en, illetve a románok esetében kettővel be kell szorozni mindent, akkor kiderül, hogy nem is annyira "osztogatták". És fogalmam sincs, hogy ki fizette a dolgokat (gondolom, azok, akik a programot szervezték), de nem a mi tanfelügyelőségünk, az biztos. Mindenesetre, sokan akartak menni, merthogy Olaszország, de a nagyja ezután kezdődik csak; szerintem sok hétvégénk rá fog menni erre a kurzusra, szóval nem lesz leányálom a továbbiakban. Csak sokan ennek nem voltak tudatában. Én azért jelentkeztem, mert mivel csak két éve tértem vissza a tanügybe, kevés tanfolyamon, továbbképzőn vettem részt, és ezekre mind pontokat adnak, amikre sokszor szüksége van a pedagógusnak.
Akkor nagyon ügyes voltál biztos, ha megnyertél egy ilyen pályázatot! :) András mesélte, hogy itt is volt ez a pontgyűjtögetős rendszer.
További sok sikert, erőt és kitartást a munkádhoz! :)
Jaj, Edith, dejó, hogy végül szerencsésen végződött ez a kalandos utazás!
(Örülök, hogy csak most olvastam, mert Istvánom szombaton repült haza Hollandiából, s bizony aggódtam érte még úgy is, hogy itt is, ott is szép tiszta idő volt - akkor még...)
A továbbképzéshez kitartást kívánok és sok szép élményt!!!
Puszi
Meli
Megjegyzés küldése